Délmagyarország, 1985. december (75. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-07 / 287. szám

Szombat, 1985. december 7. ZU333SIELŰM Népművészet — hagyományok, újítások Hosszú évszázadokig — évezredekig —, ha a művészet szót használták egyáltalán, nem szóösszetetel részeként tették. Nem volt magas, illetve népművészet, hiszen ami megszületett, azt a közösség minden tagja birtokolta. Később valamilyen formában már a differenciáltabb fogalmakat kellett használni, s ugyancsak évszázadokkal mérhető az az időszak, amikor a népművészet „tanult" a magas művészettől, a grand áritól, miközben megőrizte legfontosabb jellemzőit, magához hasonlította a gótikus katedrálisok vagy éppen a reneszánsz, barokk paloták formaelemeit. Az utóbbi száz évben azután megfordult a kocka: nemcsak a tudomány, hanem a művészet jelentős képviselői is egyre nagyobb figyelmet szenteltek a népművészetnek, hogy segítségével megújítsák a saját művészetüket, hogy egy individualizáltabb kor embere számára felidézzék az esztétikai élmény kollektív megoldásának lehetőségeit. Népművészet — magas művészet. Használjuk a fogalmakat, s közben ritkán gondolkodunk el azon, hogy amennyiben differenciált, időben, térben változó az utóbbi, annyira sokrétű, számos társadalmi réteget magába olvasztó az előbbi is, s hogy értékei csak úgy válhatnak valóban közkinccsé, ha tértől, időtől, közösségtől függő változásait tuaomásul vesszük. A Néprajzi Múzeum időszaki kiállítása, amely a Népművészet — hagyományok, újítások címet viseli, részben azért fontos esemény, mert eme összetett kép kialakítására törekszik, s ha koncepciója nem is új, alkalmas arra, hogy a szakmán kívüliekben is tudatosítsa a tényt: nem (csak) az a nepvüvészet, ami a falusi parasztemberek, pásztorok keze alól kikerült, hanem az is, amit a kismesterek, céhekbe tömörült mesterek, manufaktúrák, később gyárak hoztak létre; hogy népművészetnek tekinthető az is, ami barkácsoló kedvű polgártársaink imihelyeiben ma készül — s hogy esetleg nem népművészet az, ami őrzi ugyan a régi motív umokat, de nem szolgál ki mást, mint a turisztika emléktárgyak iránti igényét. Alapvetően persze másért érdekes, fontos ez az időszaki bemutató. Azért, mert valamit ismét törleszt a Néprajzi Múzeum — ily módon persze végül is megszüntethetetlen — adósságából; ha rövid időre is, de a széles nyilvánosság előtt mulat be olyan értékeket, amelyek egyébként a raktárakban porosodnak, várva — ki tudja meddig —, hogy végre állandó, átfogó néprajzi-népművészeti kiállításon láthassuk őket. A magyar nép értékteremtő képességét nem mutatja be állandó kiállítás a magyar Néprajzi Múzeumban — ezt a lényt nehéz lenne bármivel is indokolni; csak enyhítnek valamit a hiányérzeten a mostanihoz hasonló kitűnően szervezeti, rendezett időszaki bemutatók. fafaragások, festett tojások, bútorok a XVII. és a XIX. századból, textíliák és fémmunkák, fúvott üvegek, kerámiák, üvegképek, provinciális barokk faszobrok — elsősorban arra döbbentik rá a nézőt, hogy mily sokféle anyagot használt, formált a maga igényei szerint a hagyományos paraszti, mezővárosi közösség, akár úgy, hogy maga hozta létre a művet, akár úgy, hogy megrendelőként befolyásolta a funkció, forma, díszitmény alakulását. A bőséges anyagban való eligazodáshoz a kiállítást rendező csoport — Fejős Zoltán, Hoffmann Tamás, Páldy Krisztina, W. Sáfrány Zsuzsa, Szilágyi Miklós, Szuhay Péter — jól követhető vezérfonalat ad. Nagy egységenként, tizenegy teremben rendezték él az anyagot, hogVóiitg-" mutassák „á XIX—XX. századi mágyar parasztok és kéz mii iparosok tárgyi környezetét, annak változásait, tehát a népművészetet, valamint a célszerűnek és szépnek alakitott mesterséges világ tudományos megismerésének, a népművészet fölfedezésének folyamatát" Az első teremben a sa.iat használatra történő egyedi tárgykészítés dokumentumait mutatják be, a tárgyak mellett — ahogyan később is — fotókat is felhasználnak, hogy megmutassák: a környezet minden részletéhen jelentkezett a paraszti formaadási készség, a hajtószaru kialakításában éppen úgy, mint a meszelt kemence építésekor, az ünnepi sütemény elkészítésekor, vagy boglyarakáskor. A következő egység a néhány tárgy előállítására szakosodott specialisták, parasztiparosok tevékenységét mutatja meg, majd a céhes és a kisipari árutermelés értékeit. Ezekkel kapcsolatban jegyzi meg Györffy István: „Hogy ipartermékeiket mégis népművészeti tárgynak tekintjük, ez onnan van, mert a nép számára és a nép i/lése szerint dolgozlak, azonban egyéniségük elismerésére sohasem tartottak számot éppúgy, mint a paraszt népművész". A céheket később felváltották a manufaktúrák, majd a múlt század második felében a gyárak, termékeik azonban csak megváltoztatták, de nem szüntették meg a népművészetet, hiszen egyrészt maguk a termelők is figyelembe vették a hagyományos paraszti ízlést, másrészt ez a/ i/les lassan változott, dc bizonyos elemeit mindaddig megőrizte, mig maga a közösség létezett. I lassú változásokról tanulságos képel ad a kiállítás néhány tárgy együttese, illetve teljes berendezése; például bemutatja, hogyan váltja fel a XVIII. századi, saját készítésű bútorokból álló berendezési a XX. szazad i, a polgári rétegek ízlése leié mutató szobabelső. Iga/i odaadással az előbbi kollekciót ttéz/iik — de más szempontból ha utóbbi sent érdektelen: c korban évtizedek óta felfedezett terület már a' népművészet múltja — arra azonban, ami a magyar faluban ebben az időben történt, mintha a szükségesnél kevesebb figyelmet fordítottak volna a kutatók. P. SZABÓ ERNŐ I.AIMS AMDKAS Pl.AKI I I II BODÁSJÁNOS Hangok az őszben Fahangon csörögnek a szurkuk, ,1c ember fázik s liisszög az árva. Szívet fájdít s szinte fülel lép a Iöcskok örült zenebonája. I adlibu-jajszó: a szálló idő tolla zokogva tovaröppeiv. Ijesztőn zörögnek a bokor-csontvázak kísérletes ködökben. Nyüszít a s z.él és nyög, mintha sok korábbi víg füttyért lakolna. Ömlő záporával a nyár pusztulását siratja a i sálon.a. Ilull a dió, koppan, a bús őszből mintha ez. Elmúlás kopogna. De már a pincékben új kedvderítőnek forr a bor sustorogva. Csupa hang az ősz• Nincs sehol csönd. Nem hallgat # a föld süket mélye sem. Ott is kisded magvak alusznak és hullom, hogy szuszognak édesen. LOD1 FERENC Szavak ünneplőben Megtértem, im, hozsánna hozzád, néked! A Tisza parton jöttem, átkarolj. Már elhallgattam, elcsitult a lélek, már nem vagyok más, hallgatag bagoly. Tüzes szemekkel nézlek, rád vigyázok, mintha csak magam óvnám, félteném, pedig a vőfély jön, már pántlikázott, alakja csontos, vigyor ül szemén. Bort kér a dévaj, verd a hordót csapra, a násznép inna meg a cimborák, ki-ki riszálja toporát magasra s verje le színes, hazug hímporát. Most magunk vagyunk végre valahára, s mennék vissza a forráshoz megint, mert fáj a csend, akár az est homálya, s valami száll, a szárnya meglegyint. Lehettem volna viz vagy sziklabarlang, puha anyag vagy fényt is elnyelő, csúcson egy tölgy, mit szelek tépnek, marnak és mégis-mégis él, egetverő. Semmit és mindent elhoztam az útban, üres kezekkel nem állnék eléd. Ha meghaltam is, mindig megújultam. Tudom, egy élet kevés, nem elég. De ennyim van csak, sokszoros magunkat áldom a három gyerekben nagyon. Összekeverve jelent és a multat, nézd el, hogy erre most nyílt alkalom. 6