Délmagyarország, 1985. december (75. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-24 / 301. szám

P MAGAZIN mm 4 Szombat, 1985. december 28. Kérdezzük meg Európát! „Kérdezzék csak meg Európái mikor unatkozoll utoljára?" A kérdési Bálint György lene lel, idestova lel évszázada, de hál taggal halnánk ma is földrészünket. Európa izgatotlan figyelt Genfre, Európa izgatottan figyel a Szovjetunióra, Európa izgatottan figyel az Egyesült Államokra.. Megéltünk mar véresebb és kegyetlenebb izgalmakat, szegény jó mesterünk a hirlapirásban, Bálint György ott is veszett a nagy pusztulásban, ám — sajnos — ritkán adódó reményteli pillanataink ugyancsak feszüllek. I élünk. Talán nem is a legborzalmasabbtól, attól a már csillagokig nyújtózó, egyetemes véggel fenyegető háborútól, mert azért bizunk abban: a történelem mégsem ismétli meg önmagái, és ez a négy évtizedes viszonylagos béke, melynek jubileumát éppen az idén ültük meg, hozott annyi értékel, hogy legyen mit féltenünk, és ez a közös felelősség összekapcsol bennünket. l elünk. A terroristáktól is, persze, mert ki tudja, mikor kerülhet reánk a sor rcptilörc szállunk, mert gyorsan szeretnénk otthon lenni, s megeshet, aljas politikai játékok eszközei, netán áldozatai leszünk. lelünk A félelemnek van nemes fajtája is, olyan, amely igazán méltó az emberhez, mert voltaképpen bizakodást fejez ki I élünk, hogy lemaradunk Nincs Európában nemzet és állam, közösség és egyén, ahol ne tapasztalhat nánk azt a félelmet, hogy gazdaság, a tudomány, a kultúra versenyében rosszabb helyre szorul, nem tudja pozícióit megvédeni, esélytelenebb lesz a konkurenciában. Bizony, Európa ma sem unatkozik Európa Bizakodik is. Igaz, kéiségek közöli vergődve, clöitéleiekiöl mcgvcrlen, örökös bizalmatlansággal. nem is beszélve a felhalmozott fegyverekről .. Európa mégis bizakodik, mert targyal és kereskedni akar, mert ismeri a béke remélhető hasznait. Nem is olyan régen, éppen Budapesten lehettünk tanúi annak, hogy milyen nehéz szól értenünk nekünk, európaiaknak, még akár olyan problémában is, mint a kultúra. Mert ki vitatná, hogy világnézeti és politikai megosztottságban élő földrészünket egyesítenie kell közös tradícióinknak? Homérosz cgyfor mán mindannyiunké. És Tliomas Mann is egyformán azoké, akik — József Attila rendkívül pontos meg- ' határozásával élve — vállalják a fehérek közöm európaiak rangját. Úgy látszik azonban, hogy nem egy formán ériünk egyet, de azért láttuk a sok-sok akaratot is: tegyük hasznossá egymás számára magunkat, mindannyiunkat. Még vitatkozni is tanulnunk kell, az együtt töltött néhány ezer esztendő még kevés volt ehhez. Budapesten is láthattuk, hogy nem adtuk fel a reményt, egyszer majd megértjük egymást akkor is, ha tudjuk, hogy kinek-kinek más az istene, s vannak, akik hitüket nem a túlvilágra hízzák, hanem az emberekre, a munkára. Stockholmban is reménykedtünk. Mint ahogyan reménykedtünk Madridban is, hogy a korábbi évekre is hivatkozzam. Helsinki adta ezt az új bizakodást számunkra, hogy lám, Európa alapérdekeit — mindennek dacára — fölismerheti. Mennyire igaza volt Bálint Györgynek ! Igenis, Európának „egységes világra volna szüksége és egységes világképre. A 'agy tömegeknek megint egyöntetűen kellene jónak és rossznak, szépnek és csúnyának ilélniök Bizonyos dolgokat. Svédországtól Görögországig megint mindenütt egyformán kellene reagálni egyforma Behatásokra. " Dehogyis kell ehhez feladni egyéniségűn kel, világnézetünkéi! A világkép egysége azt is jelentheti: az európai egyformán tudja, hogy a háború — rossz és a béke — jó. Svédországtól Görögországig egyformán kellene reagálni arra, ha nem tisztelik az. embert, ha nem tisztelik a másik véleményét, egyformán kellene minősíteni az erőszakot. Egyébként pedig meg kellene őrizni Európa sokszínűségét Mert így szép Európa és igy kerek a világ. Ha tanulunk egymástól, ha vitai közünk egymással, és közben tiszteljük és szeretjük egymást Vannak dolgok, amelyek kizárják egymást Például a fasizmus és a demokrácia Gondoljuk csak el, hogy milyen szerencséje van ennek a mi ntai Európánknak földrészünkön most nincsen Jásiszta diktatúra! I ízhúsz esztendővel ezelőtt Portugáliára kellett néznünk aggódva, meg Eranco generális még mindig betilthatta Garcia L.orcát, meg a görög ezredesek rémleltei tartották sakkban képzeletünket Különböző rendszerekben élünk, s ugyan miért jagadnánk: e különböző rendszerekben sokféle veszélyek leselkednek reánk Akadnak, akikel egy háború és az utána következő négy évtized sem tanított meg arra, hogy ki volt Hitler, ki volt Mussolini, ki volt Horthy, ki volt Antoneseu, ki volt Salazar, ki volt Pctain Ébereknek kell lennünk, mert katolikusnak és luieránusnak, pravoszlávnak és zsidónak, reformátusnak és jehovistának közös érdeke, hogy a múlt ne ismétlődjék meg. Közös érdeke ez a szocialistának és a kapitalistának is. De azért örüljünk egy kicsit félelmeink, bizonytalanságaink közepette: addig már eljutottunk, hogy a fasiszta ország nincsen Európánkban, Sokan élünk Európában. Különböző nyelveken beszélünk, és kinekkinek mást jelent Adum Mickiewicz, Heinrich Heine, Vidor llugu, Petőfi Sándor, Milwi Eminescu, avagy Alekszandr Puskin. Közös akaratru vágyott Ady Endre, a magyar jakobinus és a szlovák poéta, llviezdosláv válaszolta néki, hogy forrjon hát egy akarattá a vágy. Tudjuk, hogy messze vagyunk ettől a szép álomtól. A fegyvereket letettük, s még azt se mindenhol — gondoljunk csak Ciprusra, meg az írekre —, de az. indulatok és előítéletek léptennyomon szembekerülnek egymással. Méltatlanul Európához, méltatlanul a humanizmushoz. A türelem erényére lenne szükség, annak a fölismerésnek győzelmére, hogy gazdagítanunk kell egymást, és nem öncsonkítással foglalkozni. Mily rengeteg munka vár még reánk ezen a terepen ! A munka, egyébként, közös programunk kellene hogy legyen. Mennyien kiszámolták már, hogy mi mindent lehetne csinálni abból a summából, amelyet pillanatnyilag fegyverekre költünk, amelyet pillanatnyilag — bizalmatlanságaink áldozataiként — biztonságunkra kell fordítanunk. Ennek ellenére: Európa viszonylagos jólétben él. Egyes országokban jobban, sőt sokkal jobban, másutt tűrhetően, de sehol sem fenyeget az éhínség. A munkanélküliek millióiról sem elfeledkezve, az ellátási gondokat is tudva bizonyos helyeken, s/óval, mindennel együtt, még mindig elégedettek lehetünk Európán kívül azonban vannak Európának további kötelezettségei: t/okon a helyeken, ahol az éhínség megszokott renddé lett, ahol még iem tanullak meg dolgozni, és azo011 a helyeken, ahol a természet loslohán hánt a/ emberrel. E/l a ötclességei különböző módokon érclmc/hcijük Vannak, akik okosan elfogott gazdasági érdekként kezeik, vannak, akik a humanizmust ártják cselekedeteik mozgatórugóiának. Akár igy, akár úgy, Európa felelőssége a világért kétségtelen. A felelősség nemcsak a miénk, osztozunk rajta más földrészekkel, de a magunk részéről sohasem feledkezhetünk meg. A közös munka, a közös béke tehát nemcsak a mi érdekünk De a mi felelősségünk is. Jól tudta Bálint György, hogy „a szabadság és a rend korszakára vágyunk". Messze vagyunk még ettől a céltól, de azért közelebb, mint akkor, amikor ö leírta ezeket a szavakat. S legyünk bármily türelmetlenek, azért a haladás lényeiről se feledkezzünk meg! Önelégültségre nincsen oka Európának, Európa egyetlen zónájának sem. Igen, félünk, szorongunk, bizalmatlanok vagyunk és bizakodunk, gyanakszunk, holott még szívósabb, még eredményesebb munkára lenne szükségünk. Igen, vitatkozunk, s még nem mindenkor ismerjük a disputa nemes törvényeit Igazán nem unatkozunk, nem unatkozhatunk. A reményről azonban nem mondhatunk le. Mi lenne a világból, ha már Európa is lemondana a remény ről? E. I-EllÉK PÁL CSORBA UYOZO Téli ünnep A sár éppúgy sár, mint akármikor. I .ppúgy beiuoesokolju a kristálys/él alját, mint például három liete. Éppoly szomorú a málló \akolaf póriasa a falon s a leveletlen gallyak liáilogcsorgésc az akácfán. De jön az ünnep, s ilfí, lent csetlik. Megtölti a s/iukel. s kitlöl belőlük. A sár, a gally-csörgés, a málló tákolni: kellék les/, épp idetaló. A/ ünnepé, mely lmja ókcl, s lábához szelídíti. Az linnepé, ioely oly mérhetetlenül hatalmas, hogy még ellenségét is magához engedheti koeká/ul, aggodalom nélkül. Az ünnep a s/i\ legfőbb gazdagságú. Cselekvőkész reménnyel M

it ünnepelünk? Közhelyet mondok: hál persze, hogy a kisded születését. De több ez vallási ünnepnél. A kisded a folytonosság jelképe is, a családi teljességé, a harmóniáé, amelyre vágyakozunk, a reményé, hogy a kisdeddel jobb emberség kezdődik, hiszen aligha lehetünk büszkék magunkra, ám az ö arcán annyi a szeretnivaló ártatlanság, hogy ezt talán nem is veszíti el soha: az ember, akivé felnő, ilyen ártatlan marad, ilyen békés. Mert a békéi is ünnepeljük ilyenkor a családi perpatvarok csillapodásáért, a fegyverek nyugvásáét. Nincs még vallási ünnep, amely természetesebben illeszkedett volna a hazai új rend új ünnepei közé; valami szívós, legyűr'hetetlen erő tartja bennünk életben, talán nemcsak azért, mert tételes valláson túli jclképiségc van, hanem azért, mert tételes valláson inneni jelképisége is. Hiszen a karácsony nem kétezer éves ünnep, már a kereszténység is átvétellel lette hivatalos ünneppé, gyökerei a természetvallásokig nyúlnak le: a Világosság szülelik újjá ilyenkor, az év legrövidebb nappala után megkezdi fölfelé útját a Nap, az alvó természet fölébredését ígérve. Mekkora reménnyel ünnepelünk? Aki annyi időt élt, mint én, az megélt háborús karácsonyt is. Műrostos ruhaajándékkal a fa alatt, és szorongással a szívben azokért, akiket elparancsolt a fa alól a háború. Megélt sorbaállásos, komor karácsonyokat. És megélt gyarapodva bizakodó karácsonyokat is: narancsillalúakal, csillogó ajándékúakal, békereményűekei. Milyet élünk most? Ez sem egyéb közhelynél: a szorongva-rcniénykedés karácsonyát éljük. Az erőfeszítésekét azért, hogy amit gyarapodásban elértünk, legalább azt ne veszítsük el. A hivatkozásokét, hogy jelenlegi gazdasági helyzetünkben nincs fedezet erre, erre meg erre. A piaci jelentésekét arról, hogy aZ áru azért van, hogy vásárlóképes kereslet is van, hogy az ezüstvasárnapi forgalom nagyobb volt a tavalyinál. Jönnek a külföldi jelentések is, a piac bizakodik, de lélegzgtritmusa egyenetlen: az áruhiány és a túlkínálat végletei hiszterizálják. És hát jönnek a jelentések a háborgó világról. Csak egy televíziós filmrészletre emlékeztetek: arra a lólyagossá égett gyermekarcra, amelyen nem látszott semmi vád, s amely :ppen érzelemmentes ürességével vádolt. És mert a kisdedei ünnepeljük, iát arra a helyre emlékeztetek, ahol született, és ahol eltemették, hiszen :gy mai Vörösmarty ismét azt írhatná, hogy „Isten sirja reszket a szent ionban" — nincs nyugtalanabb és nyugtalanítóbb földterület most ennél. H

ogyan ünnepelünk hát? Hazai reform-reménnyel, s egy genfi kézfogás kínálta reménnyel. Minthogy a tél még sohasem volt olyan nagy, mint most, legalább ugyanekkora cselekvőkész reménnyel kéne ünnepelnünk. Ez persze ugyanolyan közhely, mint amiket eddig irtani. De átlói még igaz lehet EAKAGÓ VILMOS