Délmagyarország, 1985. november (75. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-18 / 270. szám

Század végi parasztélet M

ostanában a faluszéli új utcákban keressük álmaink családi házát. Fehér fal, bordó cserép, sötétbarna deszkák . .. Tágas konyha, tágas fürdőszoba, háló, nappali, dolgozószoba... Saját kert, rögtön a bejárattal szemben, s nem húsz kilométerre. Friss eper, mosolygó őszibarack, szőlősorok előtt nyírott, zöld gyep... Ha valahol ilyet látunk, felsóhajtunk a feleségemmel: vajon hány ezer óra munka van benne? Hány hízott bika, hány csomó répa, hány sertés, hány láda barack? Mennyi piacozás, átvirrasztott, kocsiban töltött éjszaka? Hogy fér ez mind bele egy húszon- vagy harminc-valahány éves emberpár életébe? Miért lehetetlen mindezt cikkírással, dolgozatjavítással elérni? Az én gyermekkorom óta többet változott a parasztélet, mint előtte talán évszázad alatt. Nem tudnám eldönteni, könnyebb lett vagy nehezebb. Könynyebb lett, bizonyosan, hiszen nem kell ma már lóval szántani, de élnek még, akik tudják, mennyit kellett az eke után gyalogolni, míg egy hold földet megszántott az ember. Élnek, akiknek ma is eleven emlékük a kézi aratás, a cséplés; a hőség, a porral keveredett verejték marása a bőrön, ök azt is tudják, mennyire vihette akkor az ember e testet-lelket szikkasztó robottal: tető volt a feje fölött, nem kellett az éhségtől félnie, volt testi gúnyája. Sokkal többet nem is igényeltek az akkoriak. Talán, mert nem tudták, hogy másként is lehet élni vagy csak nem hitték, hogy valaha ők is élhetnek másként. Mégis, bizonyos szempontból könnyebbek voltak azok az idők. Amit Miska tanult, Mihály sem felejtette, s Mihályként is használható volt még az a tudás. A gazdálkodás módszerei éppúgy kikristályosodottak, hosszú életűek voltak, mint a mindennapi életet határok közé vonó értékek, erkölcsök, szokások. Az az élet alig-alig biztosította a mobilitás, a fölemelkedés lehetőségét. A gazdagyerekből többnyire gazda lett, a napszámos gyerekéből leginkább napszámos. De az egyénnek ez egyben mintha íölmentést is adott volna: rossz helyre született, ezért nem vitte többre. A mai földművelő szinte csak mellékesen szánt, vet, arat. A gépesített nagyüzemi táblákon az agrármérnök gondolkodik, a traktoros, a kombájnos pedig végrehajtja az utasítást. Ám a traktoros is gondolkodik — otthon. A mai parasztember ugyanis önmaga közgazdásza, önmaga gépésze, önmaga anyagbeszerzője. Sőt mióta mindenki előtt megnyíltak a lehetőségek, s alig van többé napszámos: önmaga szolgája. Javakorabeli emberek mesélik: nem dolgoztak régen ennyit. Amíg a vallás jobban beleszólt a napi szokásokba, legalább vasárnap kötelező volt pihenni, félretenni a nehéz fizikai munkát. Ma nincs megállás, egybefolyik hétköznap, vasárnap, május elsején éppúgy forognak a betonkeverők, mint piros pünkösd napján. A mezőgazdaság fölemelkedése egy bölcs gazdaságpolitika fényes beigazolódása volt. Ügy mondhatnánk egyszerűen: az adottságoknak az adott lehetőségek mellett a legjobb kihasználása, őszinte, pragmatikus politika, amely elérte, hogy hitele legyen, mert jólétet biztosít, mert hagyja dolgozni az embert. Az irányított piac sokak által fából vaskarikának minősített ideája is ebben a szektorban vált működőképes gazdasági formává. A közvetett, árakon, adóztatáson, a feltételek megteremtésén alapuló gyakorlat eredménye: biztonságos hazai ellátás, nem valami fényesen gazdaságos, de nélkülözhetetlen export. S az a piacpolitika, amely még mindig akadozik néhány száz nagy és közepes vállalattal, remekül működik a több százezer kistermelő részvételével. Itt ugyanis a látszólagos bonyolultság ellenére tisztán érvénvesülnek az érdekviszonyok: amit megéri, azt termelik, ami ráfizetéses, azt nem termelik. A másik oldalról: amire szüksége van az országnak, annak a termelési feltételeit javítják, amire nincsen, annál a terméknél csökkentik a támogatást, nem növelik az árat. A munkahely biztonsága, a családi vállalkozás szabadsága, támogatott volta új életformát szült. Olyat, amelyben a hagyományos szorgalom, a már-már embertelen robot a tervezés, az önálló gondolkodás szabadságával párosul. Egyfajta hivatás ez: mindig időben váltani, mindig jól alkalmazkodni az árak, a közgazdasági viszonvok által diktált követelményekhez. És manapság már párosul egyfajta öntudattal, hivatástudattal: ha mi nem termelnénk, nem lenne mit vásárolni az élelmiszerboltokban, nem lenne mit exportálni, mondják jóleső, jogos büszkeséggel. E

század végi parasztélet a maga erényeivel, sikereivel, hátrányaival mindinkább más rétegek számára is mintává válik. Azzá lesz az egyéni kezdeményezőkészség kiaknázása, a családi energiák beépítése nagy társadalmi vállalkozásokba. A géemkák, a sokféle magánvállalkozás, az ipar, a szolgáltatás ..háztájiia't.xigyanazt a mentalitást igényli, ami a mezőgazdaságban az új gazdasági mechanizmus bevezetése óta általánossá vált. Ugyanazokat a gondokat is hozzák magukkal. Régen nem dolgoztunk ennyit — mondhatná ma egy iavakorabeli munkás. Régen több időnk volt családra, barátságra, kikapcsolódásra. Talán ez az a pont, ahol változtatni kéne — mezőgazdaságban. iparban, szolgáltatásban egyaránt. Jó lenne úgy. elérni a meggyőző, szép eredményeket, hogv azért ne menien rá minden percünk, ne adjuk föl életünk teljességét. Tanács István IhlSifco f VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! ^ DELMAGYARORSZAG 75. évfolyam, 270. szám 1985. november 18., hétfő A MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT SZEGED VÁROSI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA Havi előfizetési díj: 43 forint Ára: 1.80 forint „Véndiákok" között - Pusztaszeren Fél évszázada ballagtak Tábith Márton téesznyugdíjasé az ötlet, s baráti körét is sikerült rávenni, hogy összehívják a régi iskolatársakat. Több heti levelezés után már nyugodtan lefoglalhatták a kisvendéglőt erre a napra, nem féltek, hogy nem jön össze a régi diákcsapat. Igazuk lett, tíz órakor már vagy hetvenen ülték körül a terített asztalokat. Kabátvetés közben már talán ismerős volt a mellettük álló hangja, arcvonása, de egyikük-másikuk neve valahogy kiesett a pazarló emlékezetből. Hiába, sok év telt el azóta, hogy a huszonegy-huszonkettő-huszonháromban születettek az iskolapadot koptatták. Akkoriban a szárnyékhalmi, az árpádhalmi és a központi iskolában egy-egy tanító oktatta mind a hat osztályt. Hatvan-nyolcvan gyerek cseperedett^ eszesedett egynek a keze alatt. Gömöri Endre, Huszka János és Szeri István egymás szavába vágva keresik a régmúlt idők fonalát. — Nyolctól négyig voltunk az iskolában, vittük.az ebédet a szatyorban. Az okosabb gyerek tanította a gyengébbeket. Ha jó volt az idő, az ötödikes kint az udvaron foglalkozott az elsősökkel, versre, hittanra oktatta. Volt szigorú tanítónk is, aki svtt'űn elővette a nádpálcát. Olyan gyerek is akadt, aki emiatt a mészszebbik iskolát választotta. Az egyik asztalnál idősebb asszonyok húzódtak egymás mellé, sok volt a megbeszélni való. Legtöbbjük most ült le először a vendéglőben. — Máskor szégyellünk mi bejönni ide, ha valamiért épp bekényszerülünk is, sietünk ki az ajtón, meg ne lásson egy ismerős. A gyerekek, unokák biztattak bennünket, ugyan jöjjünk el mi is. Simon Istvánná a munkástelepen lakik, négy unokája jár az emeletes belterületi iskolába. Ügy emlékszik, hogy a fiúk sokkal rosszabbak voltak, sűrűn előfordult, hogy lányokkal is verekedtek. A „veszettjéből" természetesen „most egy sincs itt..." Jöttek Pestről, Félegyházáról, s ki tudja, honnan az elszármazottak. Nekik méginkább újdonság volt a meghívott tanácselnök történelmet átfogó beszéde. Bitó Antal a múltat idézve jutott el a jelenig, s még azon túl, az épülő, szépülő falu jövőjéig. — Kecskemét pusztája volt e táj, a múlt század hatvanas éveiben osztották ki a „telepeseknek". A lélekszám addig gyarapodott, hogy 1934-ben önálló lett a község. A belterület három épületből állt, a tanácsházából, a rendelőből és a jegyzőlakásból. Most az ezernyolcszáz lakosnak fele bent él a faluban, a kényelemben. A jobb körülményeket nem adták ingyen, minden lakos az utóbbi öt évben , 2 ezer forint társadalmi munkával járult hozzá az otthont jelentő falu barátságosabbá tételéhez. A mostani gyerekeknek zöme továbbtanul, egy részük elmegy, amerre a megélhetés viszi. Azért maradnak itt is. Félszáz felsőbb végzettségű, és háromszáz középiskolát végzett ember él a községben. Aki itt maradt, nem bánhatja. A vezetékes víz mellett tavaly óta már a gáz is az összkomfort része. Az iskolában. óvodában 17 pedagógus és öt óvónő okítja a mai gyerekeket. (Remélhetően legalább akkora sikerrel, mint nádpálcás kollégájuk annak idején.) Az építkezések után most az utcák, parkok szépítésén a sor. — A későbbi tervek? Szabadidő-központ erdei tornapályával, horgászteleppel, télen korcsolyapályával. Tíz éven belül talán az úszóitanmedence, a tornaterem és az új művelődési ház sem az álmok világát gazdagítja. Ha bevallatlanul is, az idősebbeket az elmúlás jobban foglalkoztatja, két év múlva felépül az új ravatalozó. Az iskolaigazgató, Gyöngyösi Mihályné huszonöt éve tanít a faluban, s irigyli ezeket az idős embereket az összetartozásukért. emberi tartásukért• Ezektől a nagyapáktól, nagymamáktól sok anyuka, apuka példát vehetne szeretetből, gondoskodásból. A központi iskola még működik két alsó tagozatos osztállyal. A falak csak a régiek, a berendezés, a padló új. Az iskolalátogatáson részt vevő időseknek talán ennyi is elég, hogy emlékképeiket előidézzék, ha nem is farámás palatáblával. palavesszővel és ronggyal a hónuk alatt érkeznek. Futkározás helyett most jobban esik a komótos séta, hogy azután a vendéglőbe visszaérve a terített asztalokon gőzölgő paprikás a régi jó étvágyat előcsalogassa. A meghatott, önfeledten beszélgető emberek annyiban maradtak, jó lenne máskor is összejönni. T. Sz. I. A beteljesült malacsors SCHMIDT ANDREA KÉPRIPORTJA