Délmagyarország, 1985. november (75. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-16 / 269. szám

MAGAZIN # Szombat, 1985. november 16. 41 VENDÉGEINK A KULTURÁLIS FÓRUMON A célok világosak és egyértelműek é PENDERECKI A MODERN ZENE INTEGRÁLÁSI KÍSÉRLETÉRŐL Ösztönösség és céltudatosság. Ma is, több évvel ezelőtti budapesti fellépésén is ilyesféle benyomásokat hagyott maga után korunk egyik legtöbb vitát kiváltó, de kétségtelenül egyik legjelentősebb zeneszerzője, az idén 52 esztendős Krzysztof Penderecki. Egyik méltatója, Ludwik Erhardt (akinek a lengyel zeneköltőről irón könyve e napokban látott napvilágot magyarul is) azt írja: „Penderecki a modern zenébe nem sok tapasztalaitól és ismerettel lépett be. " És mint az életrajzból kiderül, Pendereckinek valóban minden hangért, minden frázisért meg kellett küzdenie, magának felfedeznie a törvényszerűséget, kikísérleteznie saját stílusát. Ez a nehezen megtalált egyéni hang sugárzott oly határozottan a budapesti szerzői estén ezúttal is: az „itt és most pontosan ezeknek a hangoknak kell megszólalniok" parancsa, ahogy a zeneszerző robosztus lénye minden energiáját a zenekar irányítására koncentrálta. Mialatt az is nyilvánvalóvá vált, hogy Penderecki nem csak erőteljes, sűrű atmoszférát teremtő, súlyos mondandót hordozó zene alkotója, hanem szuggesztív, lemperamentumos, biztos kezű karmester is. — Úgy tudom, ön hegedűművész szeretett volna lenni, de túl későn kezdte az intenzív zenetanulást. Mégis, milyen gyerekkori inspirációknak tulajdonitható, hogy egyáltalán a zenei pályát választotta? — kérdeztük Krzysztof Pendereckitől a szerzői estjét megelőző délelőtti próbán. — Az a délkelet-lengyelországi kisváros, Debica, ahol születtem, nem sok lehetőséget kinált a jó zenével való ismerkedésre. Szüleim se nagyon inspiráltak effélére. Pedig apám ifjú korában hegedült egy keveset, de csak rövid ideig. Már jócskán elmúltam tízéves, amikor valahonnét egy hegedű került a házunkba, amin apám megpróbálta felidézni gyerekkori gyakorlatait. Aztán inkább az én kezembe adta, kezdjek vele, amit tudok. Én pedig egyszerre megszállottja lettem. Minden segítség nélkül kezdtem valahogy játszani rajta. Amikor pedig egy kedves diákkori barátnőmtől ajándékba kaptam Bach szólószonátáit, attól kezdve nagyon komolyan érdekelt a zene. Tizenöt éves voltam már, de még semmiféle zenei képzésben nem volt részem. Érettségi után Krakkóba mentem tanulni egy jónevű tanárhoz. Eleinte saját magamnak írtam zenét, olyan Wienniawski — és Paganini-féle stílusban, hogy azt játszhassam a hegedűmön. Egy ideig nem tudtam biztosan, hogy hegedűművész akarok-e lenni vagy zeneszerző. Amikor kiderült, hogy a hegedűntüvészi pályához túl későn kezdtem a tanulási, magától eldőlt ez a kérdés. De valószínűleg enélkül sem tudtam volna lemondani a komponálásról. Tanulmányaim alatt Baclitól Bartókig valamilyen módon minden jelentős zeneköltő hatolt rám, akiket később, a magam stílusának kialakításánál azután egymás után el kellelt felejtenem. — Magyarországon azt tapasztaljuk, hogy a kortárs zenének áj közönsége van, akiket nem mindig könnyű megnyerni a teljes, autonóm zeneművészet számáru. Önnek milyen tapasztalatai vannak e téren ? — Én természetesnek tartom, hogy a mai zene nem ugyanazokat vonzza, mint a barokk, a klasszikus vagy a romantikus muzsika. Ezért vagyok ellene a kortárs zene fesztiválszerű elkülönítésének más korok zenéjétől. Ilyen fesztiválok persze Lengyelországban is vannak, ahol a kortárs muzsika megközelítően az ötvenes évek közepétől kapott helyet a hangversenytermekben. Eleinte nem volt könnyű közönségei találni hozzá. De miután sok éven át játszottuk normál, bérleti koncerteken is, más alkotások mellett, tehát nem csupán a Varsói Ösz néven ismert modern zenei fesztiválon, a közönség egyre fogékonyabbá vált vele szemben. — Az ön zenéjét, két évtizednél is régebben a Hirosima emlékére irt zenekari müve révén ismerték meg hazánkban. Ez meglehetősen „politikus ", szinte programzeneszerű alkotás volt. Később is komponált ehhez hasonlókat ? — Az említett művet nem szántani „politikus" kompozíciónak. Programzenének sem tartom. Ez csak dedikáció volt a zeneműhöz Hirosima áldozatai számára. Egyébként is politikaellenes vagyok a művészetekben. Ez a zene nem a dedikációja miatt lett népszerű, hanem mert tartalmában és formájában merőben újat hozott, és erre az útra, úgy hiszem, én léptem először. — Idei budapesti szerzői estje arra az időszakra esik, amikor fővárosunkban ülésezik az európai kulturális fórum, amelynek — úgy tudom — ön is egyik résztvevője. Mit vár a hathetes értekezlettől? — A fórumon sajnos csak igen kevés ideig tudtam részt venni, annyira lefoglalt a szerzői est előkészítése. Hamarosan pedig tovább kell utaznom. Természetesen ismerem a fórum célkitűzéseit, amelyek nagyon világosak, egyértelműek, és messze túlmutatnak a kultúrában való együttműködés horizontján. Nagyon örülök ennek a tanácskozásnak, mert fontosnak tartom, hogy a világ különböző részein élő. másmás gondokkal küzdő emberek leüljenek beszélgetni egymással, és éppen a kultúráról. Ez az első lépés ahhoz, hogy emberek, népek, földrészek között megértés szülessen minden egyéb vonatkozásban is. SZ. GY. r Evenként három film I. M. KOSZTOLEVSZKIJ PÁLYÁJA ÁLLOMÁSAIRÓL Igor Matvejevjcs Kosztolevszkij az egyik legnépszerűbb a legfoglalkoztatottabb szovjet színész napjainkban. Egy magyar színházi emberekkel folytatott beszélgetésen Kyikoluj Mirosnyicsenko, a Tyeatraljnaja Zsizny (Színházi Élet) főszerkesztője azt mondta róla: „Beülsz,á moziba, és Kosztolevszkijt látod a filmvásznon; bekapcsolod a televíziót, és Kosztolevszkij jelenik meg a képernyőn". A csípős pesti nyelv azt mondja azokra a művészekre, akik hasonlóan gyakran szerepelnek: meg a vízcsapból is X. Y. folyik. Amikor a Royal Szállóban felidézem neki ezt a magyar szólást, nevet, és szerényen arról kezd beszélni, hogy a Szovjetunióban milyen sok jó színész van, s hogy kortásai között is sokan akadnak olyanok, akiket nagyra tart, s szívesen tanul tőlük. Amikor azonban sor kerül a számadásra, kitűnik, hogy ez a harminchét éves férfi, aki tizenkét éve van a színi pályán, színházában, a moszkvai Majakovszkij Színházban számos főszerepet alakított, illetve alakít, s eddig mintegy negyven mozi-és televíziós filmben játszott, többnyire ezekben is vezető szerepeket. — Hogyan jutott el idáig ? — Moszkvai születésű vagyok, értelmiségi családból származom, de gyermekkoromban mindössze annyi közöm volt a művészethez, hogy hetedik osztályos koromban eltáncoltam egy kis hattyú szerepéi egy iskolai ünnepélyen. Tulajdonképpen világéletemben orvos szerettem volna lenni, de ez nem sikerült. Miután az iskolát befejeztem, két éven át mint programozó dolgoztam, majd beiratkoztam építészhallgatónak. Három esztendő után azonban félbeszakítottam tanulmányaimat, és átiratkoztam a moszkvai Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Gonesarov növendéke lettem, aki miután 1973-ban megszereztem a színész diplomát, azonnal le is szerződtetett a Majakovszkij Színházba, amelynek ő az igazgatója. Azóta is ebben a színházban dolgozom. — Kérem, említsen meg néhányul fontosabb szerepeiből! — Az első szerep, amellyel az ember bemutatkozik, mindig fontos. Számomra a Rjazanov — Braginszkij szerzőpár Rokonok című komédiájában jutott először feladat, s mindjárt főszerep. Azóta játszom hősöket és karakterfigurákat, klasszikus és mai drámákat egyaránt. Játszottam, illetve játszom Tolsztojt és Csehovot — Trepljovot a Sirályban —. Bulgakov Menekülésében Golubkovot, egy mai szerző, Alekszej Jakovlev A szigetlakó című darabjának főszerepet. — Azt hallottuk, hogy nupjainkban a Kézzélek, ki jött hozzánk című színmű főszerepében urat rendkívüli sikert. Beszélne bővebben erről az alakról? — Vlagyimir Arró hőse, akit környezete Kingnek szólít, Európa-bajnok fodrász, igazi sztár, valóban király a maga szakmájában. Konfliktusa abból származik, hogy másra lenne alkalmas lelki értékei okán, s másra késztetik, az anyagi jólét megteremtésének lehetőségei. Igen érdekes, összetett, íróilag rendkívül tehetségesen ábrázolt figura, igazi „korunk hőse". Nagyon szerelem játszani. — És mit szeretne még eljátszani? — Elsősorban klasszikusokat, Ivan Karamazovot, Hlesztakovot, Hamletet... — Ha a pályán töltött éveinek számát összevetem filmjeinek szárná vul, minden esztendőre jut legkevesebb bárom film. Ezek közül bizonyáru nehéz kiemelni néhányat, mégis kíséreljük meg! — Hadd kezdjem itt is az elsővel! Vlagyimir Matil Gyekabristák című filmjében játszottam először. Anyinkov gyekabristát kellett megformálnom, romantikus hősi szerepet. Ugyancsak klasszikus figurát játszottam Joszif Hejficnél az Aszja című Turgenyev-mű filmváltozatában: a férfi főszereplőt, Ciugini. Kedves szerepem volt a Névtelen csillag kétrészes tévéfilm változatában, amelyei Mihail Kozakov rendezett, játszottam a Teherán '43 című hatalmas történelmi filmben, s főszerepet kaptam a Fizetés nélküli szabadság című magyar—szovjet tévéfilmben is. Legfrissebb filmem a Törvényes házasság. — Mondana valamit a magánéletéről? — A feleségem, Jelene Romanova, szintén színész. Korábban a Szatíra Szinházban játszott, négy éve azonban ő is a Majakovszkij Színház tagja. Kél darabban — a Menekülésben cs A sziget lakók ban partnerei is vagyunk egymásnak. Van egy hároméves kisfiunk, Aljosa. — Milyen élményeket szerzett hazánkban ? — Másodszor járok Magyarországon. Nagyon szép ország, és nagyon kedvesek az emberek. A színházi előadások közül természetesen a Menekülés volt a legizgalmasabb számomra, hiszen ebben a darabban magam is játszom. A Katona József Színház előadása nagyszerű, bár Székely Gábor elképzelése a műről más, mini a miénV. Nagyon tels/ctt Bán János cs Cserhalmi György játéka. M. KATONA JUDIT Lódzi mementó Gyerekek holttestét virrasztom, húszezer lengyel fiú s lányka sorsán égett itt sárga csiílag. Megkínzottan mentek halálba. Fáklya lobog. Fagyban mezítláb vánszorognak csontig lefogyva, ágy gyötör jajgatás és sírás, mintha ez magyar bánat volna. Szemem ott sir fölöttük mindig s amíg a lódzi őszben állok hamu szívük dobogni kezd mind s ragyogva hull a sok zsarátnok. KI.ICL SÁNDOR: SZOBRÁSZ GYÖRKL ZOLTÁN Mennék utánad Oly vulószinűtlen ez az üresség: érzem, s felfogni nem tudom hiányod. Mint jégeső nyári búzatáblát — sújtott a döntés; s mint kit ősi átok ért utói, járom Pest-Buda utcáit ődöngve, kocsma-kilinccsel kezelve... Tudom, illanó, hazug ez a mámor, mint utcalányok pénzen-velt szerelme. Hiv az állomás. Állok a peronon — ölelésed még sejtjeimben remeg. Kern lehel így végörökre elválni: ablak-keretbe nő búcsúzó kezed. Mintha még jönnél szatyrukkal málházva — délutánonként csengetésed várom... Meglesem hajnalban, hogyan szökik ki nyitva-alvó szemed résein az álom. Csípődet, viasz a pecsétet, még őrzi — testedtől meleg — s visszavár az ágyad. Vétem: melled harangütése ébreszt; nem tudlak feledni. Mennék utánad... Hívnálak vissza szóval-szerelentmel —: s liiába, mi szép volt, jó volt — feledted. Csuk a bosszú, az indulat, a vádak... Pedig tudom: szeretsz, s tudod: szeretlek! V i