Délmagyarország, 1985. november (75. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-16 / 269. szám

MAGAZIN Szombat, 1985. november 16. 42 Elvek és alkotások BESZÉLGETÉS KISS ISTVÁN SZOBRÁSZMŰVÉSSZEL Kiss István töhh mint harminc éve van a pályán, számos ko/téri művét állították fel az ország különböző városaiban. Legismertebbek a Dózsa-emlékmű, a Tanácsköztársasági emlékmű a budapesti Dózsa György úton, és a Centenáriumi emlékmű a Margitszigeten. 1956-ban és 1%2-bcn Munkács)-díjat kapott, 1966ban, a Gellérthegyi emlékparkban felállított Mólt és jelen cimű domborművéérl a főváros l'ro Arle díját nyerte cl. 1968-ban SZOT-dijat kapott. 1970-ben Kossuth-díjjal tüntették ki; 1975 óla az érdemes művész, 1981-tői a Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze cim birtokosa. Nyolc éve a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének elnöke. Köztéri szobrászként, kiállító művészként, felelős tisztség viselőjeként aligha kerülheti meg a mai magyar művészet fontos kérdéseit: a művészet és a közönség, a hagyomány és az újítás viszonyában felfédczhctö problémákat, s a megoldási kísérletek során elért sikereket. Nem feledkezhet meg arról, hogy noha szándékaink szerint a művészet mindenkié, ez az elv csak lassan, ellentmondásos folyamatok eredményeként válhat igazán gyakorlattá. 1977-ben, a Műcsarnokban rendezett gyűjteményes kiállításán szokatlan módját választotta annak, hogy véleményt mondjon a fenti kérdésekben. A tárlatot a Tungsram RT egyik munkása nyitotta meg. — Számomra természetes volt ez — emlékszik —, noha mások számára sajnos ma is szokatlannak tűnik e gesztus. Azt mondjuk, a kultúra köztulajdon, s rengeteg intézmény „ad" is kultúrát, noha az lenne a fontos, hogy a címzettek ne csak vendégek, hanem valódi résztvevők legyenek. A kultúrát nem egy szűk kör privilégiumának tartom, hanem általános emberi jognak s követelménynek is. Természetesen azzal együtt, hogy mindenkinek erőfeszítéseket kell tennie azért, hogy valóban az legyen. Meg kell mondanom, hogy ez az 1977-cs gesztus művészkörökben nem volt túl népszerű, inkább megrökönyödést váltott ki, noha az a munkás legalább olyan érdekes dolgokat mondhatott mint egy politikus. — Az ön legutóbbi kiállításút a Képzőművészeti Világhét alkalmából ugyanott rendezték, ahol a gyűjteményes kiállítását megnyitó munkás dolgozik. A katalógusban a következő mottó olvasható: A népről a népért érthetően. A korábbi években e gondolat jegyében sokan vállalkoztak arra is, hogy üzemi művelődési házakban állítsanak ki, mostanában azonban mintha kisebb lenne a művészek érdeklődése... — Manapság rettentően sok a kiállítás — de nem is ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy sok helyen kipipálandó feladatként rendezik meg a tárlatot. A vállalkozó kedv csökkenése azt is jelenti, hogy kevesebb a színvonaltalan produkció. Faluhelyen például, ahol a kiállítás ritka, majdnem olyan szerepe van, mint egy köztéri szobornak, rettentően fontos, hogy a megjelenő mű értékes legyen. — A vállalkozó kedv csökkenése nem jelenti tehát egyben a közönség érdeklődésének csökkenéséi is u művészet iránt? — Különböző értelmiségi körökben divatos ma az ország, a nép kultúráját roppant alacsony színvonalúnak minősíteni. A vizuális kultúrát illetően: a második világháború előtt aligha volt huszonötezer ember, aki egyáltalán tudott a vizuális művészet létéről. Pedagógusok, az értelmiség egy része, szűk elit kör. Ma a képzőművészet jelenségei több millió embert foglalkoztatnak. Az óriási számokkal persze bizonyos zavarok is együtt járnak, a minőséget illetően is. A vizuális műveltség régen sokkal alacsonyabb színvonalú volt, de ezzel a kutya sem törődött. Személyes példa a következő: egy város lakói harcot indítottak azért, hogy hol állítsák fel egyik szobromat «- ez mindenképpen a tömeges érdeklődés bizonyítéka. — Mi hát a kétségtelenül meglévő értékzavarok, illetve bizonyos értékek iránti közöny oka ? — Az érdeklődés állandóan mozgásban van. Nagyon fontos, hogy mi művészek, felelős szakemberek mit biztosítunk a közönségnek. Kétségtelenül igen nagy hiba volt, hogy az oktatásban a humán műveltség háltérbe szorult, hogy elfelejtettük, a korszerű munkakultúrához nélkülözhetetlen a magas színvonalú általános műveltség, a kulturális viszonylatok, a közösséghez és a hagyományokhoz való tartozás felismertetése. — A közönség körében tapasztalható zavarokat kétségtelenül fokozza a szakmán belüli értékzavar. — Világszerte tapasztalható az értékzavar, a legdrámaibb következményekkel egyelőre a legfejlettebb ipari országokban fenyeget. A Földön eddig ismeretlen mértéket öltöttek az emberiség problémái, s ellenhatásként bizonyos tendenciák az emberi jogokat olyan általános jogokként deklarálják, amelyek függetlenek az adott helyzettől, közösségtől. Néhány művészeti irányzat is c tendenciákkal rokon, kérdés azonban, hogy a válságjelenségek felmutatása önmagában milyen hatást eredményez. Itt válik döntővé a művészetpolitika szerepe, ' amelynek mindig orientálnia kell. Természetesen nem adminisztratív eszközökről van szó, hanem arról a szerepről, amelyet az igazi mecénások a művészet történetében mindig betöltöttek. A művészet humánus irányultságú befolyásolása a mecénás kötelezettsége. — Ehhez azonban a jó szándékon kivül igen sok pénzre is szükség van. — A pénzszűke mostanában valóban nehézzé teszi az orientálást. A társadalmi mecentúra valódi formáit kellene megtalálni, támogatni a vállalatok, helyi tanácsok ilyen irányú kezdeményezéseit, például a kulturális beruházásokhoz kapcsolódó adókcdvezniénnycl. — Ön nem fest túl rózsás képet a képzőművészet helyzetéről. Inkább reményekről, lehetőségekről mint bizonyosságokról beszél a jövőt illetően. — Ostobaság lenne szépíteni a képet. A művészet problémái mögött nem elsősorban a művészek egzisztenciális gondjai rejtőznek, hanem általános érdekű kérdések. Kihasználatlan energiákról van szó, amelyek segítségével szebbé varázsolhatnánk környezetünket. Fia a művész érzi, hogy értelmes feladatok elé állítják őt, közösségi felelősség részeseként dolgozik. Ha nem látja a perspektívákat, óhatatlanul az elidegenedés veszélyei fenyegetik. A problémák felsorolásánál nem lehet említctlcnül hagyni a művészet és a közönség közötti láncszemeket, például a tömegtájékoztatást sem. A valós értékrendszer kialakításában, az igények és a készségek tudatosításában az objektív, tárgyilagos tájékoztatás segíthet, s nem az olyan — s erre sok példát hozhatnánk a tévétől a napilapokig —, amely érdeklődésének középpontjában a különös, a meglepő, a sokkoló áll. A vizuális kultúrát nem rétegproblémaként kellene kezelni, hiszen „rétegműsorokban" a magyar falukép, a városépítés például a legszélesebb körben érdekes. — Milyen irányban sejlik a kibontakozás lehetősége ? — A művészet iránti érdeklődés potenciálisan hallatlanul nagy, a művészek szellemi kapacitása potenciálisan igen jelentős. A szakadékot egy módon lehel átlépni: ha létrejön a, valóságos feladatrendszert kidolgozó mecenatúra. Biztató jelek utalnak a változásra, de ha a rendszer maga nem jön létre, ha nincs előrelépés, akkor nem stagnálás, hanem visszaesés következik be. Ennek pedig végsősoron a magyar kultúra egésze issza meg a levét. Hiszen nem csupán a képzőművészet helyzetről, lehetőségeiről van szó, hanem arról: ahhoz hogy jól érezzük magunkat, nem elég az új autó. A minőségi életforma kialakítása — azt hiszem, ez a legfontosabb. |». SZABÓ ERNŐ Budapest — Ferihegy 2. V*