Délmagyarország, 1985. november (75. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-16 / 269. szám

Szombat, 1985. november 16. 39 * M B MAGAZIN Alternatívák — felelősségre S

okféle „játéknak" voltam tanúja, kissé tán cselekvő részese is az utóbbi években. (Lassan, sajnos, azi mondhatom: évtizedekben.) Tanúja és részese voltam annak, amikor úgy 1968—1972 közöti új mederbe akartuk terelgetni a társadalmi-gazdasági cselekvéseket. Ártatlan lelkesedéssel, mert hittünk abban, hogy egy — alapvetően közgazdasági indittatású — reform mindent, vagy szinte mindent megold. Mert akkor is nagyjából világos volt, hogy sok mindennek változnia kell a magyar gazdaságban, ha lépést akarunk tartani a világgal. Illetve: vigye a kánya a világot, meg a lépéstartást. Nem is ez volt a fontos, hanem annak tudata, ntegsejtése, hogy életszínvonalunk valódi javítására csakis akkor lesz lehetőség, ha mi, itthon képesek leszünk végrehajtani, bejárni a gazdaságban az intenzifikálás egy-két lépcsőjét. Meg is kezdte lelkesen egy ország gazdaságának megreformálását. Csak éppen tán arról feledkeztünk meg nagyon sokan, tán mindannyian, hogy a gazdaság, bár alap, s mint ilyen, meghatározza a felépítményt, nem légüres térben, hanem adott társadalmi szituációban és játékszabályok szerint működik. S e játékszabályok, amelyek akkor ugyan már messze nem a voluntarizmus, csupán az egyenlő(sdi)ség jegyében fogantak, gyakorlatilag lehetetlenné tették a játszma stratégiai céloknak megfelelő lejátszását. Mert a szabályrendszer volt a lényeg, a cselekvések rendre elakadtak, merev falakba és bírói• sípszókba ütközve, mielőtt igazán rendszerré állhattak volna össze, s végül, az utolsó percben még megjött a tizenegyes is. Igazságosan ugyan, a szabályok kérlelhetetlen tisztessége szerint, csak éppen hamvába omlasztva egy folyamatot, mielőtt igazán kibontakozhatott volna. Es azt sem lehet tagadni, a lelátón szinte osztatlan elismerés fogadta az ítéletet, mert az új játékstílus nemcsak a szabályok akkori merev rendjébe, de az ösztönös toleranciába sem fért bele. Mert akkor — és kérem, tényleg emlékszem rá! — még a néhányszáz forintnyi jövedelembeli differenciákat is nehezen viseltük azonos helyzeten belül, hiába hitelesíteti kétszeresre is a teljesítmény. És magát a teljesítmény fogalmát is kétségbe vontuk, és végképp nem tudtuk elképzelni, hogy egy vállalati igazgató vagy tehetséges mérnök — ha valóban értékelhető, mérhető gazdasági hasznot hoz — két-háromszorosát is megkeresheti, mint saját cégének bármelyik kubikosa. (A kubikost nem véletlenül hozom föl példaként, mert az akkoriban elit szakma volt. Egy ismerősöm vállalati igazgatóként volt akkortájt úgy húsz-harmincadik helyen a vállalati bérlistán. Jobbára éppen a kubikusok előzték meg különböző pótlékaik jóvoltából, s nem a lehetséges mérnökök. Sajnos.) Szóval, lezárult egy fejezet. Reményeink egyik fejezete. Sokan, nagyon sokan asszisztáltunk, amikor ráhúzták a szemfedőt. Ki azért, mert az új módi örökéletűnek hitt játékszabályokat sérteti; ki azért, meri cselekvésképtelen helyzetében semmi jól nem várhatott a lehetséges változásoktól; ki pedig azéri, mert rájött: az ellenszélben jobb leereszteni a vitorlákat, mint kétséges eredményű lavirozásba kezdeni. És közben nagyjából tudni lehetett: megtorpanni mégsem lehet. Mert az akkortájt is sokszor megfogalmazódott: ha ugyanúgy próbálunk élni és dolgozni, mint addig, sorsunk óhatatlanul csak a folyamatos, lassú, szinte észrevétlen lecsúszás, visszaesés lehet. És lön! — mondhatnánk. Persze ez igy, ily egyszerűen kijelentve nemcsak durva leegyszerűsítés, hanem tán tisztességtelen hatásvadászat is a maga nemében. Mert az 1972-t követő hat-nyolc évben egy ország reménykedeit. Abban, hogy nem kell föltétlenül bevennünk a keserű pirulát! Abban, hogy kialakult, tisztes, sokaknak, nagyon sokaknak tisztes közeget nyújtó szabályaink kereteiben is boldogulhalunk, ha többet és jobbat dolgozunk. És akkor határainkon valóban megállíthatjuk az árrobbanás, a cserearányromlás rémeit. És közben százmilliószám vettük föl a hiteleket, hogy életszínvonalunk — megszokott — emelkedő tendenciáit is finanszírozzuk, túl az egyszerű fönntartáson. Pedig teljesítményeinkből igazán már arra sem igen tellett volna. De hál megszoktuk, hogy az életszínvonal évenkénti öt százalékos javulása szerves része a szocializmusnak, amiről úgy hitte a közgondolkodás, hogy anélkül nem is szocializmus a szocializmus. És akkor, amikor másutt csúcsokra ért el a munkanélküliség, rekordokat döntögetett az inflációs ráta, mi hitelekből finanszíroztuk ezt a közhiedelmet. Részint, mert az 1972-es kudarc után úgy hittük, ez az elv — mármint az egyenlősdié — elválaszthatatlan a szocializmus gyakorlatától, részint pedig mert még olcsónak tűnt és bőségesen csordogált a hitel. Igaz, közben, e viszonylagos, tulajdonképpen bizonytalanságoktól terhes eufória közepette már hangzottak el figyelmeztetések. Nagyon is nyomatékosan, az akkor még első titkárinak hívott funkció tapasztalataival, információival hitelesítve: csak azt fogyaszthatjuk el, amit megtermelünk! De akkoriban — lévén, hogy a hitelekről is csak szégyenlősen ejtettünk szól, fölhasználásukról pedig akkortájt sehogyansem — mindenki úgy hihette, hogy messze többet termelünk, mint amennyit elfogyasztunk. Mert senki sem vette a bátorságot, hogy konkrétan is elmondja: minden, a boltban elköltött száz forintunkból úgy tíz — hitelből származik. Amit, természetesen, majdan vissza is kell fizetnünk. És a fizetség... Ismét fordult a kocka. A világgazdaság kiheverte csipkerózsika-álmát. Éppen azért, mert egyesek nem aludtak. Fordulhatott a kocka, s akik léplek, fejlesztettek, átalakultak, intenzifikáltak s elektronizáltak és automatizáltak és új technológiákat, gyártmányokat voltak képesek piacra dobni, meglendülitek. Igaz, az olaj még drága maradt, de az új termékekkel és technológiákkal diktált árakhoz képest ismét olcsó lelt. És lefelé is indult az ára. De nagyon drága lett a fellendüléssel a tőke, a hitel, mert a kamatkondíciók visszafelé is változtak, hátrányunkra, s annyi adós ország hátrányára. És e hátrányt halmozoitá tette az, hogy fejlesztések, előrelépés híján — minthogy a hiteleket elsősorban életszinvonalunk finanszírozására használtuk föl! — mi ki- és lemaradtunk e tudományos-technikai-technológiai bizniszből. Igaz, kimaradtunk a csúcs-munkanélküliségből, az egy-két-három év alatt lezajló szuper-inflációból, az életszínvonal gyors, bár differenciált romlásából, százezrek, milliók pályavesztéséből, új szakmák elsajátításának kényszeréből, ami e gyors kilábalás ára volt másutt. M

i is lépegetni kezdtünk, s lépni is, valóban. Lehet, hogy tán későn és lassan és megfontoltabban a kelleténél. De ki tudja, egy szocialista társadalomban hol húzódnak a megfontoltság igazi határai? Azt hiszem, senki és igy én sem tudok tippeket adni. Annyi bizonyos, hogy keserű tapasztalataink voltak akkoron, amikor társadalmi méretekben próbáltunk kimászni a langyos vízből, amiről nagyjából tudni lehetett, hogy folyamatosan hűlni fog. Mint ahogyan le is hűlt, a vártnál is jobban. És most hogyan tovább? — kérdezhetnénk. A válaszokat határozott párthatározatokban és a sokszor bizony. talankodó gyakorlatban kereshetnénk. Mert hál sokkal nehezebb helyzetben vagyunk, mint 1972-ben, amikor széleskörű ellenállás bénított meg egy — lehet, hogy nem tökéletes, de biztató — reformot. Egyszerűen: immár nincsenek egyéni, közösségi, csoport-és országos tartalékaink, mint akkor még bőven voltak. Mert a városok építkeztek, s most mindazt, amit közben építettek, csökkenő nemzeti reáljövedelemből kell fenntartani, az 1972es összeg sokszorosáért. A vállalatok beruháztak a bőven csurranó állami forrásokból, s e beruházásokat sokszor veszteségesen, vagy null-szaldósan is működtetni kell, hogy megmaradjanak a munkahelyek, s hogy mindaz megkapható legyen a boltokban, amit megszoktunk. (Vagy legalábbis a megszokott áremelkedésektől nem túlzottan elszakadó árért megkapható legyen.) És az államnak sincsenek igazán tartalékai a valódi előrelépés finanszírozására, mert jövedelmeit fölemészti a meglévő helyzet fönntartásának napi követelménye, beleértve az életszínvonalat, a lakás- és energiahelyzetet .és sokminden mást, ami egy ország működőképességéhez tartozik. És e követelmények forrásait is onnan tudja biztosítani a költségvetés, ahonnan a legnehezebb: azoktól a vállalatoktól vonja el, amelyek a legnyereségesebbek, amelyek a legrugalmasabban tudnának előre lépni, a jövő érdekében. Mindez természetesen kényszerhelyzet. Mint ahogyan az is, hogy lassanként kezdjük legalább korlátozott körben, mégis immár társadalminak nevezhető méretekben fölismerni egy valahai mondat — „csak azt fogyaszthatjuk el, amit megtermeltünk!" — súlyos, valódi értelmét. És eljutottunk odáig, hogy kockázatokat várunk el és sürgetünk. Kockázatokat magánszemélyektől, felelősségteljes kockázatokat vállalatoktól, termelő és kutató közösségektől. De úgy érzem, még mindig nem jutottunk el odáig, hogy e kockázati igényt és követelményt kiterjesszük össztársadalmi méretekre, s ehhez alakítsuk já* lékszabályainkai is. Mert a szabályrendszer alig-alig változott, még mindig az adott szituációt tartja szem előtt elsősorban, s nem a stratégiailag megfogalmazható, lehetséges, reális jövők valamenyikét. Mert egyéntől és csoporttól és vállalattól valódi előrelépés, valódi, egészséges kockázatvállalás aligha vál ható, amíg a feltétel- és játékszabályrendszer bizonytalan és hátrányos az újra vállalkozónak, mert nyereségébői kell finanszírozni az előrelépésre képtelen sokaság helyzetének meg- és fönntartását. Félmegoldások — géemkák, végéemkák, s ki tudja, mi minden rliég — bőségesen születtek, ellentmondásosan, ellenérzéseket is bőségesen indukálva. De ez csak a felszín, ha nagy segítséget is jelent, átmenetileg, ellenérzéseket is vált ki. Tán szintén átmenetileg. A

megoldás — ügy érzem — alighanem az össztársadalmi méretű felelősségvállalás, össztársadalmi és -gazdasági megújulás lehetne, amelynek ódiumát mindenki tehetsege, illetve (tehetetlensége szerint differenciáltan viselné. Nyilván „szolidabb" és „szociálisabb" békára gondolok, mint amilyent másutt, és a hetvenes években le kellett nyelni. De annyit bizonyosan hiszek, hogy az egyéni- és/vagy csoport felelősség mit sem ér az össztársadalmi felelősség kényszere nélkül. Mert ezrek, százezrek nem hűzhainak magukkal békésen dolgozgató milliókat. Mert ezek belerokkannak, amazok tiltakoznak. És össztársadalmi stratégiához tartozó határozott taktika nélkül az sem biztos, hogy azok a százezrek valóban jó irányban liúznak. Mert a pályán is akkor lehet határozottan tizenegyest jelentő faultot inteni az utolsó percben, ha biztosan tudom: kiegyenlített, progresszív erők küzdenek egymással, s nem az ügyet, a célt befolyásolja a döntés, csupán egy adott mérkőzés sorsál. Élihez viszont egyértelmű és egynemű közegre, abban pedig normatív szabályokra van szükség. SZÁVAY ISTVÁN TANDORI DEZSŐ KÉT VERSE Új ákom-bákom Mit tudok nézni a lombtalanodé fákon én is, kérdem. Még nem szálltak le mind a levelek. De ez már őszi rajz, van valami rejtek értelme, meglehet, összevissza ágak írják, talán meg kéne fejtenem, értenem kéne, tenni valamit ? S miért nézem az eget is annvit, emlékszem-e egyetlen álomarcú felhőre is, él-e bennem hü arcképe bármelyiknek ? Kék után megint a kékség; s valami szépség van amott, a városi forgalomban, hídon, kocsik közt, szívemnek mi köze hozzá, a nyugtalan áramláshoz ? Hajók jönnekmennek; semmi se enged nyugtot; pedig milyen egyszerű mind! Olvasom ezt a verset a század elejéről, így, ezúttal így, forgatom, azóta mennyi változás, és mennyi az, ami nem változik mégsem, sosem. S hu én azi tudnám, ha én is...! Mi a legszebb, mi a legjobb, merre menjek, minek élek, és mi lesz velem ? Hanem liát előbb el kell menni tudőszürésre, nem messze a kórháztól. A fák még nem hullatják le lombjukat, azok a pompás tuposófiivek a járdák szélén nem tűnnek el sárga, rőt, tördelődve domborodó színek alatt. Lz már egy másik ősz, mégis, hogy elérkezett az évforduló, szinte azok a napok, mikor tavaly a kórházkert fái alatt járkáltunk körbe-körbe, és minden este ottmaradtál, néztem föl kivilágított ablakodra a tüdőgondozó mellől, idegesen tépdestem pár taposófűindát a madarainknak, íme, mégis, most, hogy fordul az év, neked csak fél vesére, ugyanaz jár át, és úrra gondolok, hogyan értsem a változások rajzolutái, mit tegyek, meg egyáltalán. Kincs jobb: gyerünk, járjunk egyet — újra ott! Ehhez sokkal több kedvem van, mint belátogatni — ráér! — a gondozóbu. Egyszerű hőért ékek Mekkora értéke van megint egy közönséges pamutzokninak, kötött harisnyának, a fürdőszobában nem ajánlatos most aztán már mezítláb ücsörögni! Madaraink miatt sortban járok, de dupla trikót húzok, kél szép ujjas trikót, és alsónadrágból is keltöt. Egyik vasárnap a televízió műsorában a Forma l-es autóversenyzőt ünnepelték; vagyis elmondták, születésnapja volt, és mit kapjon menedzserétől? Vett neki 121 alsónadrágot.' Hát az évszak, a konok menedzser mit tesz, ugye, ő is! Fokozódik az egyszerű dolgok értéke, mondom. Egy jó leves, meg lehet Józni két-három napra; a tévéhíradó; a magunk alá körbe gyűrt, légréstelenitett takaró! És korán alkonyodik. Madaraink egyre hamarabb hagynak itt minket, begubóznuk szinte mozdulatlan álmukba, fölszökkennek Jűfészkeikbe. onnét nézegetnek, sipítoznuk, hogy lukarjuk le őket — természeti lények. Hát mi magunk? Csak úgy ide-oda. ennyi minden közt. Megrövidülnek a szellőztetések; a lakás hőfokú lejjebb száll, a kellemetlen fulludatot szinte uzonnal a borzongatós követi. Hol veszett el az átmenet ? S mi lenne az ? Odakint a Duna, a Jak, szemközi a házak, ez a derengő-fakó fény: mintha egy másik városban lenne. Emlékszel azokra a szeptemberekre, mikor elmentünk Délre, olcsóbb utósiezon, még efcy kis futumodás... az adriai sziget. Kályha se volt abban a kő házban szinte, egy télikabát súlyosul/ a szújáralos szekrényben; de a takarói körbe magunk alá gyűrtük a végén ott is, hajnalban hideg jött be az ablakon a madarak viszonylag korai zajával. Kimentünk a piacra, ott volt közei, a benzinkút mellett, mentünk sortban, dupla trikóban, dupla alsónadrágot búztam. A bőröndök készletei egészségesen kimerüllek, olyan volt, ha most visszagondolok az egészre, mint egy elnyújtott születésnapi ünnepség, aztán... most megszülettünk, ez itt az élet huzamosabb része, az egyszerű dolgok fölértékelésével. CS. PATAJ MIHÁLY METSZETE Szeged műemlékei 6. FELSŐVÁROSI KOLOSTOR A Munkácsy utca 9. szám alatti épület „műemlék, eredetileg minorita kolostor, későbarokk stílusban 1784-ben épült Leclmer Vencel terve szerint." A Belgrádból 1739-ben Szegedre menekült minoriták F elsős ároson először kápolnát rögtönöztek, majd kolostort építettek. Szeged város tanácsa 50x51 négyszögöl területen négyszög alakban jelölte ki a kolostor helyét, ott, ahol valamikor a Szent Miklós templom állott. A század derekának egyik legfontosabb szegedi építkezése 1747töl 1767-ig tartott, a munkálatokat Dobi János szegedi mester végezte, részt vett az építésben Fuhrmann Rókus rendi testvér is. A monumentális hatású épület lépcsőháza csak 1784-ben készült cl. A templom és mellé épült előkertes rendház, a kerítésbe helyezett szoborcsoport Szeged egyik legszebb hatású terét alkotja. A kerítést három mcllékalakos barokk feszület díszíti. Ezt a városi kórházat is alapító Pozsonyi Ignác állíttatta. A rendház — melyei a közelmúltban újítottak föl — 1950 óla a Kiss Ferenc erdészeti szakközépiskola kollégiuma.