Délmagyarország, 1985. október (75. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-26 / 252. szám

Szombat, 1985. október 2G, RSJÜ: MAGAZIN A hó íze M

agam sem tudom, mikor ízleltem utoljára. Annyi rémlik tán emlékeim mélyéből, hogy úgy négy éves, ha lehettem, amikor egy csillag fényes karácsony estéjén először éreztem tudatos örömmel, hogy ropogva omlik léptem nyomán a szárazas porhó. Dehát karácsony volt, csillagfényes éjszaka, az ajándékvárás örömétől reszketve sétáltatott egy, azóta már elfeledett rokonlány. Hát hogyne emlékeznék arra a hóropogásraj életem első, tudatos karácsonyának muzsikájára? Emlékszem, természetesen, de azt magam sem tudom, mikor kaptam utána először az év első hópihéjének, hogy megízleljem. Csak azt tudom, valaha, egyszer — és tán többször is — éreztem a hó ízét, semmihez nem hasonlítható tiszta illatát. Magát, az olvatag semmit, aminek mégis íze, illata van. És immár nem tudom, mikor ízleltem utoljára havat, mikor hallgattam élvezettel a hó ropogósát lépteim alatt? Nem tudom, tán mert mindig rohanok, s a hó fehér, puha takarója számomra már napjaim meglassítója, amikor a kocsit indulás előtt ki kell vakarni lepléből, s csúszkálni kell a síkos úton, cipőmről aztán az estében fehér sósávokat takarítva. Amit annyira szerettem valaha, a hó, maga lett a kényelmetlenség. Nem is tudom, hogy jutott eszembe mindez. Talán azért, mert a napokban volt időm két megbeszélés között fél órát sétálni. Mert a reggelben kimaradt kicsiny időben semmi egyéb feladatra nem nyílt lehetőségem. És ekkor vettem észre évek óta először, hogy ősz van, hogy avarban gázol a lábam. Hogy cipőm lehullott, aranyló-sárguló leveleket tapos. És évek után megdöbbentem: igenis, van még — ősz. Lehet, naivitás meglepődnöm ilyesmin, de újabban egyre gyakrabban kapom magam tajta, hogy ismét fölfedezek régmúltak ködébe vesző dolgokat. Hogy egy-egy szabad félórában rácsodálkozom — ha feszültségektől mentes pillanatok éppen engedik —, hogy mily szépen csenghet a gyerekkacaj, hogy örömet szerezhet néha a máskor tűrhetetlen, bumfordi-esetlen gyermekviselkedés. És egy-egy szabad félórában, két megbeszélés közötti békés percekben időnként rácsodálkozom ismét Szegedre is. A városra, amit gyermekkori és ifjúkori élményeim szerint ösztöneimben máig is magaménak tudok, de amelyet immár inkább csak tudatosan szeretek, soksok összehasonlítás birtokában. S

zegedinek hiszem, tudom és vallom magam. Akkor is, ha nem itt születtem, ha csak ni . ves korom óta szívom levegőjét. És amit valaha inkább éreztem, azt immár tudom is: ezt tán az egyetlen lakható és megélhető város számomra az országban. A tudás összehasonlításokból származott. Összehasonlításokból, amelyekből kitűnt: alighanem ez az egyetlen város az országban, amely átlátható, tervezett szerkezettel rendelkezik, amelyben élni, lakni és közlekedni egyaránt lehet. Amely máig is nagyjából teljesíti a klasszikus város számára támasztott egyik alapkövetelményt: egy óra alatt be- és megjárható legyen. Gyalog is. És Szeged tán mindezt tudja. És ami még mellette szól mindenféle tudatos érvrendszerben: abba a száz-kétszázötvenezer lakos közti mezőnybe tartozik, amit az urbanisztika klasszikusai még lakható és megélhető városként tartanak nyilván. Nem átfoghatatlanul nagy, mint Budapest, és nem oly kicsiny szerves egység, amely a tágasabb közeghez szokott ember számára mégis nehezen lakható, mint Kőszeg. És a hasonló méretű városok közül is kiemeli szerkezete. Mert itt lehet közlekedni és parkolni, nem úgy, mint Pécset. Mert itt nem söpri le a járdáról az embert az egy főutcára összpontosuló gyalogosforgalom, mint Miskolcon. Mert itt terek, parkok bontják meg a Belvárost, nem úgy, mint Debrecenben. Mert itt minden kicsit délszaki módon hangulatos, nem úgy, mint a nagyvonalúbb Győrben. Mindez azonban, azt hiszem, csak a tudatos sejtések birodalma. Nem az ösztönöké, az emberi hangulatból fogant szereteté. De hadd idézzem ismét egy sétámat, egy fél órára szabott idő élményét, amikor nyugodt pillanataim egyikében róhattam az esti Szeged utcáit, a Széchenyi tér és környéke aszfaltját, s arra döbbenhettem rá: itt nincsenek kiabáló reklámok. A visszafogott fények, szerény portálok láttán ismét csak azt éreztem: ez otthonos város. Itt mindenki tudja, miért hová kell mennie. Tán mint az ausztriai gyöngyszem Steyr-ben, vagy mint az osztrák Wachau Melkjében, ahol minden visszafogott ragyogás és csoda az otthonosságot sugallja. Hisz nincs szükség hivalkodásra ott, ahol mindenki tudja, mit hol talál meg. Lehet, szerencse, hogy sokfelé jártam már Európában. Láttam gyönyörű, ezer éves ékszerdoboz városkákat Németországban, a Romatische Strasse mentén, de azok végülis kicsinyek voltak. És láttam Szeged nagyságú vagy nagyobb városokat Ausztriában, az NSZK-ban, Svájcban és Olaszországban, amelyek közül tán Verona és Luzern lett volna Szegedhez fogható. Ha ott élek. És Velence, amelytől elriasztott a tömeg. És szeptemberben Dubrovnik egy kisvendéglőjének teraszán tán'nem véletlen, hogy Szeged jutott eszembe. Mert Európa gyöngyszeme az a város, amely lényegében a reneszánsz szülötte, s kényszerek és félelmek zárták falak közé. De bejárható, átlátható és megélhető, tán mint Szeged. Azzal a különbséggel, hogy az ősibb és egységesebb, itt viszont élni és közlekedni egyaránt lehet. Más időkben és más követelmények szerint fogant a két város. De Onofrio kútjának lépcsőin állva nem lehet nem gondolni Szeged kínjaira, hangulataira. A dubrovniki vendéglő teraszán a mélytüzű, feketéből rubinszíneket csillantó vörösbort szopogatva nem lehet nem gondolni a Szeged vendéglő nyári teraszára, a higanygőz lámpák fényében zöldellő platánok 11 Mert ennek a városnak voltak adottságai, melyek megszerettették; és lettek hangulatai, terei, melyek feledhetetlenné tették. Pillanatnyi benyomások hatására írom mindezt. Mert sok év óta először megengedhettem (?) magamnak egyket sétát itt, Szegeden. Lehet, el is érzékenyültem. Nem lenne csoda, s az sem, ha figyelmetlen és kritikátlan lennék. Mert hisz cz az egy-két séta nekem azt jelenti, hogy lelki szemeim előtt fölvillannak valahai képek. Képek a félmúltból, amikor még sétálgathattam, benne élhettem ebben a városban. Amikor hordárok ücsörögtek még a Klauzál téren, s sapkájuk vörösén aranyos fénnyel csillant meg a szám; amikor még fogékony szemtanúja lehettem az ősznek, ahogyan az utcaseprők széles mozdulattal terelték vcsszösöprűjiikkel a lehullott lombot a Széchenyi tér platánjai alatt. Amikor-a Tisza meleg-nyári barnaságában'még a Bertalantól csorogtunk le úszva a Itidig,-ta egyetlenig; amikor még kockaköveken zötyögtek a lovaskocsik a Lenin körúton és amikor az újszegcdi liget végéig vitt ki az ötös villamos. T

udom, elmúltak ezek az idők, mint ahogyan szerencsére elmúlt a lódén, a bakancs, az egy szál tréningruha ideje. És nem is bánom. És tudom, holnap immár én is rendes ember leszek, mert visszaadok a rohanásba, amikor csak fél füllel és türelmetlenül hallom az esti trolin a mamát, aki „te átok"-nak bceé/i gügyögő csemetéjét. És rohanni fogok ismét, s ki tudja, mikor veszem észre újra, hogy lábam avarban gázol, vagy cipőm alatt hó ropog. Tudom, dühödten fogok acsarogni a latyakra a télen, s a cipőmön éktelenkedő csíkjaira a sónak. És acsarogni fogok tán Szegedre is. És hogy a havat mikor ízlelem meg ismét? Nem tudom. Fogalmam sincs. Mert tudom, úgysincs íze. Mert íze és illata a végtelené. Rohanásaink pedig úgyis — csak a végesre hitelesítenek. SZÁVAY ISTVÁN ... V-cc^ JJL? EGRESI ZSUZSANNA RAJZAI Semmi, ami édes A

kisgyerek? „Hozzá képest gyávák vagyunk mi mind." A kötelesség? „... a nagy tilalmas kékség... vonz édesen, bűnösen. " Még tovább: „A szálak eltépve!" Megissza az első pohár sört: „Nem kell mostantól semmi, ami édes!" Egy kis lógás az iskolából, s már: „ Tekergek mámorosan, hazátlanul. " Azt is írja: „Untatott a tény. " Azok a versek, amelyekből idéztünk, nagyon apró kis eseményeket, dolgokat rögzítenek, de hirtelen mindig kitágulnak. Az, hogy „A szálak eltépve!" már nem a kisiskolás érzelme csupán. „Nem kell mostantól semmi, ami édes!" — be a hazugságokkal való leszámolást is beleértjük, különösen ha tudjuk, hogy Vinokurov ifjúsága az ötvenes évek elejére esett. De talán még azt se muszáj tudnunk — a hazugság édességét újra kifőzik. Ahogy beleásunk Jevgenyij Vinokurov verseibe, egyre jobban élezzük másságát, édes keserűségét, keserű édességét, külön valóságát, amely világosan elválasztja azoktól az orosz költőktől, akikkel együtt szokták emlegetni: Jevtusenkótól, Voznyeszenszkijtől, Rozsgyesztvenszkijtől. Hatvanadik születésnapján, a hatvanas meg a hetvenes évek múltán, amikor már nem a zajra, az első feltűnésre, nem a külsődleges dolgokra figyelünk, csak a költészetére, látjuk, mennyivel mélyebb, mint annak idején vélni tudtuk. 1925-ben született, a háború idején volt fiatal, éppen katonának való. A középiskola tizedik osztályából egyenesen a frontra került, egy tűzérszakasznak lett a parancsnoka. Verseiben azonban erről elég kevés szó esik.biztosan nem azért, mintha nem viselte volna meg, csak éppen az ő természete más. A békében találta meg unhatatlan tényeit: a hétköznapok világát. Volt egy verseskönyve magyarul: a Hétköznapok gyönvöre. A cim azonban megtévesztő, nem a hétköznapi hétköznapokat verseli meg, hanem a hétköznapokban fölemelkedő emberi napokat. Bár annyi biztos: körülbelül olyan módszerrel él, mint Illyés Gyula, aki parányi, érdes tényekkel kezdi, aztán hirtelen a lét egészéről beszél, s akkor tudjuk: már az első szavak sem csip-csup apróságok. Ez a módszer a dedukció, más szóval a realizmus, de a lebegő, titokzatos realizmus. Kár, hogy kevés verse van meg magyarul. GYŐRI I.AS/.LÓ JEVGENYIJ VINOKUROV s-so Kapkodva eszik, hogy-szinte ijesztő, de rám kiált: — Egyél! — Jó, a kedvedért! A lábasokat zörgeti: istennő. Olvas, fölugrik, söpröget, rá nem ér. Mezítláb jár, a kabátom ban ringva. Már kora reggel énekel, de hogy! Szerelem! Mit nem! Ugyan már! Aligha! Simán csak úgy elmegy. S én meghatok O VÖKI I.AS/.l.O EOHDHASA Szeged műemlékei 4. VARKERT Wmí-X - s A Tisza-partján, a régi Stefánián található a szegedi vár maradványa. „Műemlék, a Mária Terézia kapu a tatárjárás után épült, a tőrök korban megerősített, a 18. században megújított, majd az 1879. évi árvíz után lebontott vár maradványa". A téglavárat IV. Béla építette a 13. században. A török hol rombolta, hol pedig erősítette. Mária Terézia uralkodásának idején többször bővítették, majd a nagy árvíz után Ferenc József a városnak ajándékozta. A város azonban lebontatta, a munkálatokat 1881ben Lauscher Lipót fényképsorozatban megörökítette. A régi várból mindössze az 1751-ben készült Mária Terézia kaput hagyták meg, ezt 1958—59-ben, mint műemléket, restaurálták, azóta a Móra Ferenc Múzeum fiíiáléja. Az épületben várostörténeti kiállítás látható. Mellette kőtár létesült, ide helyezték a várbontásból Kováts István építőmester által megmentett román, gótikus, reneszánsz és barokk fafaragványokat.