Délmagyarország, 1985. október (75. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-19 / 246. szám

Szombat, l!)Ső. október IP. MAGAZIN Művészetünk és Európa S

zófejtő vagy értelmező szótáraink — meglepő módon — alig adnak támpontot arra vonatkozólag, hogy az európaiság mikor is vált irányadó fogalommá nyelvhasználatunkban. Mintha bizony a felvilágosodás (Csokonai) s a reformkor (Kossuth) igazította volna kultúránkat, gondolkodásunkat, eszmevilágunkat Európához. Pedig jóval azelőtt, hogy Batsányi Párizsra — tehát a polgárosodó Európára — irányította volna vigyázó szemünket, megfogalmazódott 1610-ben, latinul, s hozzá külföldön, Szenei Molnár Albert tollával az egyedi nemzettudatokra épülő európaiság normateremtő gondolata, az új magyar nyelvtan előszavában: „Mivel úgyszólván valamennyi európai nemzet nyelvét nemcsak különb-különb könyvekben művelik és ékesítik, hanem a sok nyelv kedvelőinek kedvéért nyelvtani szabályokba is foglalják, úgy tetszett a felséges és hatalmas Móric fejedelmes úrnak, Hessen tartományi grófjának stb., az én kegyes uramnak és Maecenasomnak, hogy a magyart sem szabad elhanyagolni." Közismert, hogy századunk magyar progressziója nem kevésbé európai távlatokban gondolkodott: a Nyugat című folyóirat, Ady, Babits, Móricz útja bizonyította ezt; József Attila is az európaiság megtisztító fogalmára hivatkozott, amikor a fasizmustól szennyezett világban Thomas Mannt mint „fehérek közt egy európait" üdvözölte 1937-ben. Helsinki, 1975 programja csak visszaigazolta, amit a magyar kultúrában 1957-től fokozatosan és folyamatosan sikerült érvényesítenünk: a világhoz mérni teljesítményeinket. Megmutatni idehaza mindazt, amit Európa (és Kanada, és az Észak-amerikai Egyesült Államok) érdemeset alkotott, és cserében hírt adni saját értékeinkről. Óriási hagyományai vannak nálunk a műfordításirodalomnak; saját literatúránk megerősödését is szolgálták a külföldi hatások. Helsinki mérlege a mi szemszögünkből okvetlenül kedvező. Szinte közhely már, hogy egyes nyugati szerzők magyar kiadásainak példányszáma olykor jócskán meghaladja az eredetit. Nemigen mondhatnánk olyan irót, költőt, művet, akinek vagy amelynek nemzetközi hir jutott osztályrészül, s magyarul egyáltalán nem olvasható. Nagyvilág című folyóiratunk immár több évtizede tudósít a legfrissebb irodalmi újdonságokról. A viszonosság esélyeit alighanem két nagy nyelvterületen ítélhetjük a legkedvezőbbnek: az oroszon s a francián. Eddig is a Szovjetunióban számíthatott irodalmunk a legnagyobb külföldi nyilvánosságra, s újabban a francia kapcsolatok is ugrásszerű fejlődést mutatnak (a nem jelentéktelen múltbeli hagyományok szép kiteljesedéseként). Az, hogy — mondjuk — Mesterházi Lajos egyik főműve, A Prométheusz-rejtély megjelent oroszul, kortárs irodalmunk nemzetközi „frontáttörésének" ígéretes mozzanata volt. De — hallhattuk a rádióban — készül már egy magyar eredetű angol költő fordításában Az ember tragédiájának föltehetőleg minden korábbinál sikerültebb átültetése. S ezen a ponton utalhatunk a magyar politika, művelődéspolitika mind eredményesebb erőfeszítéseire a nagyvilágban élő magyar írók, művészek — egyének és csoportok — megnyerése, de legalábbis az óhaza iránti lojalitásra való késztetése céljából. K

eveset beszélünk Helsinki szellemének egy olyan ösztönző mozzanatáról, amely a szocialista országok jobb, alaposabb, hitelesebb megismerésének folyamatát segíti. Arról, hogy a Szovjet Irodalom című folyóirat révén immár az egyes szovjet köztársaságok irodalmának újdonságai és hozzáférhetőkké válnak a számunkra. Vagy arról, hogy olyan életmüvek gyarapodásának a bemutatása, mint például a cseh Vladimír Páráié, a saját jelemünk és közelmúltunk birtokbavételéhez is hasznos, izgalmas viszonyítási lehetőség. Színházművészetünk 1973 elején — már az enyhülés Helsinki felé mutató folyamatában — tisztázó szakmai viták során keresett igazodási pontokat Európában. Ilyen volt az angol Királyi Shakespeare Társulat magyarországi vendégjátéka, Peter Brook bemutatkozása, mely a korszerű formanyelv, kifejezésmód, játékstílus dolgában igen fontos tanulságokkal szolgált, de ilyen volt a szovjet színházi élet számos — hazánkban vagy a működés eredeti színhelyén megismert — teljesítménye, s köztük: Tovsztonogov s mások vendégrendezései nálunk. Európa „leckéjét" a hetvenes évek közepétől olykor már ígéretesen „mondták föl" társulataink; Kaposvár, a budapesti Katona József Színház, az Állami Bábszínház, a Győri Balett számos előadása, a Várszínház által külföldre vitt Csiksomlyói passió bizonyította: csökkentek valamelyest a világhoz, Európához mérendő hátrányaink, s tán egynémely mozzanatban az élvonalban tudhatjuk magunkat. Most újabb vita van éledőben, s nem lehet meglepő, hogy a mérték változatlan: Európa, a világ. Filmjeink jó hire a felszabadulás után alapozódott meg igazán, s az ötvenes évek közepétől vívták ki maguknak azt a rangot, amelyet mindmáig sikerült megőrizniük. Mégis: aligha véletlen, hogy a Helsinkit követő időszakban eddig sosem tapasztalt szakmai és közönségsiker övezte legjobb filmeseinket világszerte: Szabó Istvánt, Rofusz Ferencet, Gothárt, Erdősst — a névsor folytatható. Bárcsak maga a folyamat sem szakadna meg most, amikor filmművészetünk alkotói feltételei — gazdasági okokból — rosszabbodtak, s egy nemzedékváltás stiláris, tartalmi útkereséseivel is számolnunk kell. A zene művészei szinte mindenütt és mindenkor a „határok feletti" megértés, a nemzetközi együttműködés, kölcsönös megismerkedés eszméjét képviselték. Helsinki gondolata tehát igazán az övék. El is mondhatjuk: Helsinkiben megegyező országokból számos művészt fogadtunk, s tőlünk is számosan mutatkoztak be külföldön. A magyar zeneszerzés tekintélyét növelték Zeneműkiadónk sikeres erőfeszítései Angliában s másutt; hanglemezeink egyre-másra gyűjtik a rangosnál rangosabb díjakat Párizsban. Fogalommá vált már a világban, a kortárs zenei rendezvényeken az Új Zenei Stúdió, mesterré érő fiatalok e csoportja, mint ahogyan Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Jandó Jenő — bravúros pianistáink művészete is kelendő „exportcikké" vált. Zenei versenyeinkre nem kevésbé özönlenek a világ minden tájáról a magukat megtisztelve érző fiatal tehetségek. S a képzőművészet sem létezhet másképp, csak nemzetközi koordinátarendszerben. Európa eredményeit sem mostanában kellett bemutatni élvonalbeli művészeinknek, hiszen Európai Iskola néven szerveződött alkotói közösség nálunk a negyvenes évek végén. Oslói, firenzei megmérettetés nélkül Szemethy Imre grafikai életműve sem gyarapodhatnék azon a szinten, amilyennek ismerjük, Szántó Piroska festészete is teljesebb, hogy az angol Baconnak „a hús esendőségét" kifejező munkáival találkozhatott. S az irigylésre méltóan szép duisburgi múzeum is gazdagodott, amikor 1976-ban két olyan szobrászunktól állithatott ki, mint az emberiségért szorongó, az ember esélyeit aggódva féltő Schaár Erzsébet és Vilt Tibor; Róma művészeti vonzását is gyarapította Varga Imre szobrainak ottani elhelyezése. Adunk is és kapunk is ebben a művészeti kölcsönhatásban. Kurucz D. István érdekesen szólt erről egy interjúban: „többször jártam Párizsban, Olaszországban, összejöttem, francia festőkkel, és érdekes, mi több, figyelemre méltó, hogy irigyelnek bennünket. Azt mondják, a mi festészetünk háttere, 'hinterlandja' népi eredetű, amely szocialista tartalmú mindenképpen. Náluk pedig már nincs, vagy még nincs ez. és ők úgy vélik, hogy az európai piktúra jövője valahol errefelé, minálunk, Kelet-Európában dől el. " Szép és jóleső gondolat. M

indamellett bennünket arra kötelez Helsinki számvetése, az október folyamán hazánkban tanácskozó nemzetközi kulturális fórum, hogy helyünket és feladatainkat újra és újra meghatározzuk, mégpedig valós teljesítmények alapján. József Attila útmutatása szerint: a „mindenséggel" mérve magunkat; Európához, a világhoz viszonyítva. KŐHÁTI ZSOLT BELÁNYI GYÖRGY KÉT VERSE Jelentés Van egy férfi a szemközti ablakban, aki szereti nézni, hogyar. írok. Közöttünk ötven méter, tán hatvan van, és a naponta teleírt papírok. Olykor kijön az erkélyre és rágyújt, mint akinek ez a foglalkozása, mint aki a dolgok fölött csak átnyúl, és nincsen többé gondja semmi másra. Megértem én, hogy az a nagy boldogság, ha az ember a munkáját csak végzi. Nem is nehezítem meg az ő dolgát —, ablak kitárva, s ha mégse jó! érti, megnézheti az újságban. Azt mondják, ide a többi aztán már nem fér ki. Utószezon Hát visszatérünk mi is a dolgok egyszerű érteiméhez. A fekvőszéken, bordái közt ki-be jár a szél, most éppen nem jut eszünkbe semmi. S nem mondok ezzel én többet: egy egész nyáron át vártunk arra, hogy ősz tegyen. De várni aztán így lenne jó mindig: lehet bármi, a nap süt, és akármilyen áron is égi hatalom veheti csak el. Nem mentség, s biztonságot se ad külön, hogy egyszer némán ez is ellibben, s megborzongunk az egyszerű szélben. Vesszük, amink van, s búcsúzásképpen szívünk dobban egyet: SZUJJÉ A LIGETBEN. DEÁK MOR Nyárutó A nyár — vérem évszaka • rámsötétedik ereimben. Megalvadt égbolt alatt miért álltam ? Miért siettem ? Ha elmérged bennem az ősz, rámkopognak egy éjszaka, s vérrögöt gurít szivemig apám hangja: gyere haza. Szeged műemlékei 3. ALSÓVÁROSI KOLOSTOR A Mátyás tér 26. szám alatti épület: „Műemlék, egykori ferences kolostor 1718 és 1751 között épült." A XV. században a templommal együtt kolostor is épült. A rendház négy főszárnya 1718—1751 között nyerte el mai formáját. Bejárati ajtajának kőkeretén 1837-es renoválási évszám látható. Az oldalfalán lévő barokk-kori napóra máig mutatja az idő múlását. Az épület jelenleg szociális otthon. A tervek szerint a jövőben múzeumi célokat szolgál majd, ahol a rendház egyházművészeti gyűjteménye is helyet kap, melynek becses darabja a Gellért-kazula és a Mátyás király adományozta miseruha, amelyről Heltai Gáspár verse szól. Őrzik a szigorú inkvizítor, Marchiai Szent Jakab gótikus jellegű háncsfonatú székét és több míves ötvösmunkát: szentségtartókat, kelyheket, kupákat.