Délmagyarország, 1985. szeptember (75. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-14 / 216. szám

Rockzene és színház találkozása A KŐMŰVES KELEMEN CÍMŰ ROCK-BALLADA EGYIK JELENETE RÉSZLET AZ ISTVÁN. A KIRÁLY CÍMŰ ROCK-OPERA SZEGEDI ELŐADÁSÁBÓL A szerencse háza Itt hallottam, bent a Sajtóházban, hogy 1966-ban nyert valaki egy házat meg egy autót. Sorsjátékon nyerte, akárhová rendelhette volna, de neki Üllés volt a világ közepe, oda kérte. Ha például Tihany vagy a Gellért­hegy töve tetszett volna jobban, ta­lán arra se szólt volna senki semmit. Ezer okot ki tudna találni az ember, és mindből összeállhatna egy szép kis történet, de a mi szakmánk cjak ak­kor férkőzik közel a kitalálásokhoz, ha nincs kedve az embernek átmen­nie a fal másik oldalára. Gyerünk Üllésre, keressük meg azt a házat! Haj, hamar kiderül, hogy tizenki­lenc év alatt sokat változik a világ. Ami akkor a falu széle volt, most nagyjából a közepe, a házat pedig harmadik tulajdonosa' lakja. Akkor •pősült, aki nyerte, bár lehet, hogy az asszony hozta a nyereményt, de az­óta — igy tartja meglehetős bizony­talanságában a mostani tulajdonos — az is lehet, hogy széjjel váltak, és messzire vitt az útjuk. Ácsai Varga András lakja most, feleségével (képünkön). A halasi ha­tárból jöttek, Zsanáról. Mindkét lá­nyuk idejött férjhez, őket követték. Mutatom a sorozatban készült képe­ket, nem akarnak ráismerni. — Várjon, megnézem majd az ab­lakokat ! Pedig mégiscsak ez az. — Mi változott azóta? — Minden. Megnőttek a fák, a szőlő. És építettünk is hozzá. — Ketten vannak összesen, és ezt a házat nyereményből építették. Mi a kevés benne ? — Kicsi volt a garázs, nem fért be a Skoda. Megnagyobbítottuk, de ha már belevágtunk, egy nyárikonyhát is tettünk mellé. A fölső konyhából így még egy szoba lehetett. Északra néz a bejárati ajló, a szét ide szokta kavarni a havat, tettünk elé egy üveg verandát is. Nem tetszett a fele­ségemnek a kőlap, kicseréltük azt is. Ha megöregszünk, legyen jó laká­sunk. — Fiatalok még. — Túl vagyok a nyugdíjon. — Megemeli a kalapot, mintha most lisztezték volna be a fejét. — Tehát jött a téesz, elfutottak előle. — Nem futottam. Elnök is voltain kilenc évig. És addig egyszer se volt mérleghiányos. — Akkor hát? — Összevonlak három szövetke­zetet, már májusban beütött a vesz­teség. — Ezt már nem tudta nézni? — Bántott ez is, de jobban az, hogy minden vezetőnek adtak ugyan testhözálló munkát, de mind azt figyelte, mikor tesz le rosszul egy szalmaszálat a másik. Ne ácsingáz­zon senki aZén bukásomra, én se vá­rom a másét, elmenteni inkább Sze­gedre, a tanácsi építő vállalathoz. — Egy kicsit más lehetett, mint az elnökség. — Tíz évet olt is kibírtam. Minde­nes voltam, de leginkább hegesztő­gázokat hordtam széjjel. Közben hallottam, árulják ezt a házat, meg­néztem, meg is vettem száznyolcvan­ezerért. — Hiba van a számításban. Ha egy kocsi meg egy ház 350 ezer, ak­kor csak a ház nem lehet száznyolc­vanezer. — Mondom, nagyon árulták, a franc se akarta megvenni. Akinek kellett, inkább épített magának. — A második lakóról eddig na­gyokat hallgattunk. — Az ember szeretett volna itt maradni, de az asszony azt is kikö­tötte, ha netán meghalna, üllési föld­be véletlenül se temessék. — Tanya nincs, csak ez a kis por­ta, felénél nagyobbat foglal el rajta a ház. Aki ilyen jó erőben van, dol­gozni szeret. Mit csinál egész nap? — Amikor bejöttünk, még annyi­ra vágytam \ issza, a/t se bániam v ol­na, ha valamelyik domboldalba vá­gunk magunknak lakást,í:<(flfíht a dinnyések szokták, csak szabadban lehessek. Ahogy vénül az ember, ezt is megszokja. Eljárok vadászni, hor­gászni, és legalább kétszáz nyulat tartok itthon. Az autó költségeit ab­ból fedezem. — Jó reumacsináló motort látok az udvaron. — A reumát már nem kell csinál­ni, az már megvan. Leginkább mo­toros elnök voltam én, a két karom­ba meg a két lábomba most is haso­gat a fájás. — Lova sose volt? — Gyönyörű lovaim voltak, hej, de szépek! Az első volt a Baba, a második a Gidra, a harmadik a Ma­ca. Eladtam ezer forintért. Az utolsó megint Baba volt, az elsőnek az iva­déka. — Ezer forint egy lóért? Most egy kocsi árát is megadják érte. — Sajnáltam nagyon, mert kezes és szép állat volt. Ha egyedül dolgo­zott, soha semmi baj nem történt ve­le. Ha azonban kiléptünk az útra, és meglátott egy biciklist, mondjuk a postást, vagy egy motort, akkora vágtába kezdett, neki azt muszáj volt megelőznie. Hogy minket ho­gyan esz a nyavalya, avval nem törő­dött. Versenyló volt valamikor, nem bírt a vérivel. Akkorát futott egy­szer, hogy összeesett. Ne hozza én­rám egy büdös ló se a szívbajt, ahogy föl tudott állni, mindjárt cl is adtam. Hallottam később, az új gazdája se birt vqle. — Volt énnekem hetvenhét funk­cióm abban az időben. Jártam a ha­tárt, és egyik értekezletről ki, a má­sikba be. Nem akarok rosszat mon­dani utólag rájuk, de az mind olyan nagyon fontos vo't, ha egyiket is ki­hagytam volna, recsegve dől: volna össze a teljes szocializmus. Beköltöz­tünk ide, megszűnt minden funkció, és a szocializmus mégis forog. Ezt adja össze! — Mégis hozott valami szerencsét magának is ez a ház. — A teljes nyugalmat. Vadászga­tok, egyre kevesebbet, horgászga­tok, mindig többet, ellátom a nyula­kat, teszek-veszek a ház körül. Mindig ekkora nyugalomra vártam. HORVÁTH DEZSŐ V agy másképpen: dráma és rock. Az István, a király óta Magyarországon is eltűntek a kérdőjelek c két műfaj házassági változatai mellől. A magyar színház­művészet bejárta az utat a korszerű­ség egyik feltételéhez: a felgyorsult életritmusú mai ember felgyorsult zenei ritmusához. A mértéktartástól (Képzelt riport, Harminc éves va­gyokj a kockázatvállalásig (Sztárcsi­nálók, Farkasok) a veretes irodalmi alapműtől (Kömíves Kelemen) az idegen rockzenedráma magyar szín­padra állításáig (Evita, Macskák) tisztességgel kipróbáltuk a rockzene és dráma lehetséges ötvözeteit. A leirt példák sora nem teljes, de jellemző. Nemcsak a magyar színpa­di művészet európaiság iránti igényét mutatja fel, hanem bizonyítja — né­hány ponton elért — európai színvo­nalát is. A színpadi rockzene legter­mékenyebb cs — a Who zenekar Tomitty és Quadropltaenia című rockzcnedrámái mellett — legszínvo­nalasabb szerzőjét, Andrew Lloyd Webber-t két rendkívül egyéni elő­adással mutattuk be. Már az Evita öt évvel ezelőtti margitszigeti előadása­in Katona Imre rendező a műnek olyan vonásait tapintotta ki és lep­lezte le, amit a londoni rendezés sem érzett ki belőle: az Evita-kultusz — a tömeghisztéria! — szappanbuborék­értékét. Az előadás egy pillanatában — világos, egyértelmű jelzésként — szívószállal másodpercnyi életű szap­panbuborékot fúvatott a szereplők­kel a színpad fölé, a közönség felé. Szirtes Tamás a Macskák Madách Színházbcli átvételével pedig a „ke­ményvalutás" turistanézök számára is megmutatta szinészkultúránk sok­színűségét. Mert lehet: külföldön sok pénzt fizetnek a hármas képessé­get — színcszet-ének-tánc — egy­aránt magtikban hordozó színpadi művészeknek, s igy azoÉbói van ele­gendő. De a Madách-ban egyes mű­vészek eredeti műfajuktól eltérő egyéni tehetségét is felfedezhettük, például Bencze Ilonában, Tímár Bé­lában vagy Póka Évában, nem szól­va Haumann Péterről. Aki látta a Macskák külföldi előadásait is, tud­ja: Haumann szinte elszürkítette sze­repének — hozzá képest tényleg kö­zépszerű — londoni és bqpsi alakitó­it. Ilyenkor sajnálhatja a magyar szí­nész, hogy nem beszél a színpadi já­ték színvonalán egy világnyelvet, s csupán emiatt nem válhat világsztár­rá. Londonban a technikai erő és a rockos színpadi stílus, Bécsben — híven a Theater an der Wien hagyo­mányos zenei igényességéhez — a ze­nei pontosság volt a Macskák elő­adásának jellemzője. A Madách-ban pedig a magyar bemutató éppen sok­színű művészegyéniségei révén vált — a külföldi produkciókkal össze­hasonlítva — jobbá. így futottunk bele az István, a ki­rály színpadi változatának országos sikerébe, s leltük meg az ifjúság élet­érzésének, korszerűség-igényünk­nek, nemzeti önbecsülésünknek egyik hü tükrét. De a magyar mű egyúttal európai igényű is. Hiszen a fogalmi bizonytalanságokat magá­ban hordozó rockoperának — a vilá­gon eddig mindössze tíz-tizenkét — igazi értékéből, a nem az an­gol—amerikai rock zenei világában született művek általában történel­mi-nemzeti rockzene-drámák. Ti­zenöt éve mutatták be a párizsi Mo­gador színházban A francia forrada­lom című rockoperát, s öreg és fiatal francia néző egyaránt francia kokár­dával vonult ki az előadásokra. Majd 1975-ben Zágrábban a horvá­tok paraszt forradalmár hőséről, Gu­bec Mátéról szóló Gübec beg című nemzeti-történelmi zenedráma szüle­tett meg. Utóbbit egy vendégjátékon a pesti közönség is láthatta. A szerves drámát hordozó szinp^ di rockzene fejlődése azonban Eurr^ pában legújabb korszakába érke­zett: a klasszikus drámairodalmi, sőt, operairodalmi művek átdolgo­zásához. Úgy mondják: szentségtö­réshez. Nem az evangélium feldolgo­zásához, mint Andrew Lloyd Web­ber tette a Jézus Krisztus Szuper­sztárban. Nem is az epikai műfajban megírt történelemhez, mint a Juno és Avos című Moszkvában és Pesten bemutatott rockopera. A rock most évszázadok időtálló és sértetlen drá­mai műveihez nyúlt hozzá — hang­ágyúk „üvöltetésével". A legna­gyobb merészséggel, kihívással. Bécsben a Reinhardt szeminárium növendékei „rockosra vették" a Ró­meó és Júliát, ahol Rómeó hellóval köszönti kedvesét. A torz „punk­kultúra" egykori hírhedt zenekara, a Sex Pistols Puccini Pillangókisasszo­nyát dolgozta fel; a cselekmény hely­színe egy gőzfürdő. M i lesz tehát most? Dobáljuk meg kővel a szentségtörő­ket? — A drámai mű örökértékűsége pedig arról ismerszik meg, hogy örökké időszerűek a gon­dolatkötegei. Ezért inkább talán vár­juk meg a produkciókat, és ha a ze­nedrámai gondolatok — minden furcsa színpadi külsőség és zene elle­nére — az eredeti, „örök" gondola­tokat hordozzák, akkor figyeljünk rájuk. Ha nem? — Hát akkor jöhet a kőhajítás. Vagy legalábbis a meg­vető füttyszó. Az utóbbi — néha egészséges — megnyilvánulás úgyis hiányzik színházi életünkből. FÖLDESSY DÉNES I J

Next

/
Thumbnails
Contents