Délmagyarország, 1985. szeptember (75. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-14 / 216. szám

A macska nem is olyan... M úló évek voltak önbizal­munk esztendei. Amikor még sokan elhitték az 1980-ra vonatkozó hruscsovi jósla­tot, amely szerint akkorra kellene utóiérnünk gazdaságában az Egye­sült Államokat. Amikor még meg voltunk győződve róla, hogy a világ­gazdasági válságot (inflációt, ár­emelkedéseket, árcsökkenéseket stb.) megállítjuk határainknál és hogy a mi világunk a lehetséges vilá­gok ... — ahogyan azt Pangloss mes­ter mondotta volt. Aztán teltek az évek. Be kellett látnunk, hogy a gaz­dasági fejlődés bonyolultabb, össze­tettebb dolog az egyszerű mennyisé­geknél. És jöttek az árrobbanások, a Cserearányromlások, a műszaki-tu­dományos-technológiai robbanás, amelyek közül az inflációt és az ár­emelkedéseket nem tudtuk megállí­tani határainknál, az árcsökkenése­ket nem tudtuk kivédeni a külpiaco­kon, viszont — tőke és más egyebek híján — többé-kevésbé sikerült hatá­rainkon megállítanunk a műszaki­technológiai-tudományos robbanás hatásait. Nem, sajnos nem vagyunk túl jó helyzetben. Ézt halljuk lépten-nyo­mon a tévében, a rádióban, ezt ol­vassuk a lapokban, a kiutak keresé­sét és megtalálását sürgető írások­ban, riportokban, műsorokban. És ezt halljuk politikai tájékoztatók­ban, főleg ha az idei első félév megle­hetősen gyönge gazdasági teljesítmé­nyei kerülnek szóba. A kiutak kere­sését sürgeti manapság szinte min­denki, amely kiutakkal, kibontako­zással kapcsolatban lassacskán olyan benyomásunk támad, mintha egy fe­kete macskát kellene megkeresnünk egy vaksötét szobában. Olykor már­már reménytelenségre is hajlunk: — Úgysem megy ez minékünk! Nem ta­lálhatjuk meg a kibontakozást! És miközben valóban a jövőn törjük a fejünket, sokszor sötét kép él ben­nünk a jelenről is, s hajlamosak va­gyunk úgy értékelni napjainkat, vagy éppen az utóbbi éveket, mint a folyamatos visszaesés periódusát. Furcsa lelkiállapotok uralkodnak el néha rajtunk, melyekben hajlamo­sak vagypnk a világot komorabban látni, mint amilyen, mintegy fölmen­tést adva magunknak a komolyabb teljesítmények alól. Mert ugyan ki is találhatna meg egy vaksötét szobá­ban egy fekete macskát? De biztos, hogy a szoba olyan vaksötét? És bi­zonyos, hogy a macska valóban olyan fekete? Az adatok általában magukért is beszélnek, s a fények is makacs dol­gok tudnak lenni. Legföljebb az adatok esetében olykor nem veszünk tudomást az összefüggésekről, a té­nyekről pedig magukról. Mert azért mégsem oly sötét a világ, mint ami­lyennek néha látni véljük. S amilyen­nek néha festjük önmagunk biztatá­sa, vagy éppen megnyugtatása — úgyis minden mindegy! végett. Égészen egyszerűen nem hagy nyugodni néhány adat, melyeket az utóbbi időben láttam viszont külön­böző anyagokban. Nem hagynak nyugodni, mert — őszintén szólva — nem egyeznek azzal a képpel, ame­lyet önmagamban is kialakítottam jelenlegi helyzetünkről. És nem áll­hatom meg, hogy nyomatékosan közzé ne tegyem e számokat. Hogy miről van szó? Arról, hogy az utóbbi öt esztendőben Szegeden több mint 13 és fél ezer lakásügyet oldottak meg az erre hivatott tanácsi szerveze­tek közvetítésével. A magánépítke­zéseket is figyelembe véve a városj ban öt év alatt mintegy 15 ezer család került valamilyen módon jobb lakás­viszonyok közé. Vagyis csak átlag három családtaggal számolva mini­mum 45 ezer ember. Azaz a város la­kosainak minimum egynegyede! Hát mutassanak nekem még egy orszá­got, ahol recesszió, gazdasági bajok idején ekkora mobilitás zajlik le a la­káspiacon ! Jó, tudom, Szeged írem Magyar­ország. Nálunknál sokkal rosszabb helyzetben lévő városok és régiók is vannak ebben az országban. Es Sze­geden sem volt ingyen ez az óriási fejlődés. Mert annak, hogy a város elsősorban a lakásokra koncentrált, ára is van: kevesebb jutott parkokra, játszóterekre, gyermekintézmények­re és üzletekre. Amiért morgunk is eleget, mert legtöbben már elfelejtet­tük, hogy micsoda élmény volt elő­ször becsukni magunk mögött első önálló lakásunk- ajtaját. Nézhetjük, ahogydn akarjuk, mégis óriási volt ez a fejlődés. Óriá­si, ha azt is egybevetjük vele, hogy az ország gazdasága valóban óriási gondokkal küszködik, hogy amennyiben nem sikerül a második félévben megfordítanunk az első fél­éves tendenciákat, nemhogy csök­kenteni tudnánk az idén adósságain­kat, hanem növelni leszünk kényte­lenek. G yöngélkedő életszínvonal? Hogyan, hiszen csak most állítottam, hogy nagyon ki­váló öt év után vagyunk, ami lakás­viszonyaink változásait illeti? Igen, igy van, de hát ez csak egy tényező a sok közül. Mert a nyugdíjakra máig sem futotta több, mert a bérek emel­kedése elmarad az áraké mögött im­már évek óta, mert komoly anyagi gondokkal küzd az egészségügy, a művelődés- és oktatásügy és mi, va­lamennyien. Akkor hát nri a csodá­nak idéztc.n a lakásokra vonatkozó szegedi adatot? Megnyugtatásként? Rózsaszín festék gyanánt? Csodát. Csupán annak jelzéseként, hogy ebben a valóban nehéz helyzetben is sikerült valamiben, ami sokak szá­mára most is a legfontosabb ügy, s ami életünkben legalább egyszer va­lamennyiünk számára a legfonto­sabb ügy volt — előre lépnünk! Valóban bajban van ez az ország. De azt is látnunk kellene végre, hogy e bajokban sem áll meg az élet, hogy ez a társadalom lehetőségei szerint mindent elkövet, hogy tisztes életföl­tételeket adjon tagjai számára. Tisz­tes élet- és munkaföltételeket, ame­lyeket majd éppen ezért kihasznál­nak az emberek, olyan teljesítményt nyújtva, ami lehetővé teszi az újabb előrelépést. És mintha itt nem stimmelne vala­mi. Mert az emberi föltételek megér­keztével mintha éppen hajlanánk a kényelmes kompromisszumokra, a békés középszerre. Mintha nem akarnánk immár tovább jutni. És egyre több középszerű megoldást lá­tok a kutatótól, a mérnöktől, a vál­lalati vezetőtől, a szak- és segédmun­kástól egyaránt. Mintha elterjedő­ben volna az a nézet, hogy megsze­reztük (megkaptuk?) azt, amink megvan — lakást, kocsit, nyaralót, kiskertet... —, meg is élünk valaho­gyan, többre meg szinte csak példát­lan teljesítmények árán juthatunk. Amink pedig megvan, azt természe­tes, hogy meg is tarthatjuk. A többit meg vigye a kánya... Furcsa folyamatok zajlanak min­dennapjainkban. Mert az bizonyos, hogy az ország helyzetét ilyen telje­sítménnyel megtartani nem lehet. Nem is annyira több, mint inkább másmilyen munkára van szükség. Mert már így is többet dolgozunk a kelleténél. Többet, de rosszabul, ér­telmetlénebbül, középszerűbben és rosszabb minőségben. Aminek ára van, például a hihetetlenül nagy többlet munkabefektetésben. De ha az ország helyzete tovább romlik egyre több munkánk ellenére, akkor egy idő után nemcsak, hogy újabb előrelépésre nem futja, de megszer­zett javaink megtartása is kérdésessé válik. A lakáshelyzetet azért idéztem példaként, hogy próbáljam illusztrálni: a sötét szobá­ban azért nem olyan fekete az a macska. Mert ebben a nehéz helyzet­ben is jelentősen javíthatott életkö­rülményein a szegedi családok egy­negyede. A gazdasági közeget pedig azért hoztam ellenpéldaként, hogy illusztrálni próbáljam: a szoba sem olyan vaksötét, mint általában hisszük. Csak akkor válik valóban azzá, ha belenyugszunk a középszer­be, ha normaként fogadjuk el a ha­táridők csúszását, a közepes minősé­get, a szerződések be nem tartását. Mint ahogyan ez már lassan általá­nossá válik a maszek szférában is. Mert hát sok maszekben ott él a tu­dat: amit szabad a trösztnek, nekem is szabad...! Még a bíróság előtt is, nemhogy a piacon. Pedig hát a latin is azt tartotta: Quod licet lovi, non licet bovi.i. És Jupiternek valóban szabad...? SZÁVAY ISTVÁN KATONA JUDIT Lámpások Tanítóim, akiktől felragyogtam és pislákoló, gyönyörű fényem támadt most számonkérőn néztek: nem tudom helyét az álmok katedrálisának. Rátok nyitok nyikorgó, régi ajtót, leírtam százszor-: készülök minden napra. Szorongva állok, hü szavaitok várom "s hogy csak ráhull égy kéz Jákó hajamra. Nem radírozok kenyérgaíacsinnal, és tudom még a Himnuszt, egyszeregyet s eltűrnék körmöst, fájó tenyerest, hu ifjúságom lehetne a kezdet. Mikor épült a szőregi templom? A Szeged története nemrég megjelent második kötetének 612. lapja szerint 1813-ban, a 681. lapja szerint 1815-ben. Reizner János Sze­ged történeté-nek ugyancsak második kötetében azt írja, hogy 1813—14-ben (18. lapon); a harmadik kötetében, hogy 1814—15-ben (117. lapon jegyzetben). Az 1977-ben megjelent Szőreg és népe című községtörté­net szerint 1811 és 1815 közt épült (94. lap). Nagy Zoltánnak Vedres István­ról, a templom tervezőjéről 1956-ban megjelent életrajzi monográfiája sze­rint 1812 és 1815 között (78. lap). Ennyi zűrzavar után érdemes tisztázni ezt a ma is eredeti állapotában álló műemléki épülettel kapcsolatos adatot, hiszen az olvasó méltán bosszankod­hat, hogy a legilletékesebb forrásmunkákban ennyire eltérő, sőt ellentmondó adatot talál; kivált, ha egyetlen és a legújabb, tehát legtekintélyesebbnek tar­tott történeti monográfiában. A barokkból és a copf stílusból éppenhogy ki­bontakozó korai klasszicizmusnak ez az értékes műemléke azért is fontos szá­munkra, mert lényegében ilyen volt a szintén Vedres tervei alapján 1833-ban fölépült régi rókusi templom. A helytörténetírás fontos forrása egy-egy plébánia História Domus-a, azaz háztörténete. Ezt a krónikát a plébánosok — szorgalmuktól függően — rendszeresen vezették, és különösen régebben nemcsak a szűkebben vett egy­házi ügyeket, hanem a község történetének fontosabb mozzanatait is följe­gyezték. A szőregi plébánia História Domus-át 1820-ban kezdte vezetni Pichler Já­nos (1779—1830) plébános, és először visszamenőleg, összefoglalóan leírta az előzményeket. Ó 1808-tól 1839-ig volt plébános, tehát a templomépítésről a legilletékesebb forrás. Megírja, hogy Schwörtz János hat évig építette a templomot, és 1816. november 25-én, a templom védőszentjének, Szent Ka­talinnak ünnepén szentelte föl Pálfy Sándor szeged-palán ki esperes plébános, püspöki helynök. Eszerint tehát 1811-ben kezdték építeni, és 1816-ban fejezték be. Ez utóbbi évszáma ma is látható a templom bejárata fölött: MDCCCXVI. PÉTER LÁSZLÓ

Next

/
Thumbnails
Contents