Délmagyarország, 1985. szeptember (75. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-07 / 210. szám

Szombat, 1985. szeptember 7. Az én falum az enyém A

z én falum nem a világ közepe, de nekem a világ legfontosabb darabja. Világdarab? Illatos, ehető, maga az élet — és az enyém. Valahogy ilyen mindenkinek az a település, ahol született, s ahol felnevelkedett. Ez lehet tanya, falu vagy éppen város. Világdarab, ám nem mindegy, hogy a világ melyik szelete. Az kell, amely a sorsom bölcsője. Csak az az enyém, amelyiket úgy ismerem, ahogy a tenyeremet sem. Az én falum „csak" világda rab, de igy teljes világ. Maga a világegyetem. Utcáival, házaival, két lemplomtornyával, öreg iskolájával, eperfáival, s a falukörnyéki mezőkkel, szőlőkkel. Minden település egyszerre természeti, társadalmi, építészeti és erkölcsi környezet. Egy ilyen kis világmindenségben is vannak nagyon fontos részek, és kevésbé emlékezetesek. Kitüntetett emléke van annak a háznak, amelyben nevelkedtünk, annak a támlás széknek, amelyen gyerekként trónoltunk, annak a kerti cseresznyefának, amelyre folyton felmásztunk, mintha az égbe indulnánk. Annak a kutyának, amellyel együtt kóboroltuk be a falut és környékét. Annak a vaskapunak, amely ilyen nagy utakra elengedett minket, s annak az utcasaroknak, amelynél elfordultunk a vegyesbolt felé bevásárolni. Utcák, dűlőutak, búzatáblák, aratógépek — és ez sem minden. Ha van valami igazán fontos és meghatározó, az az emberek. A szülők: apám a nagy bajuszával s nagy indulatával, anyám a kendő alá rejtett szerénységével, és kevés szavúságánál is szebb szereletével. A testvérek, a nagyszülők, a rokonok, közeli és távoli családtagok, akikhez bármikor be lehet nyitni, különösen akkor, ha az ember nem kér semmit. Aztán a nagy családi ünnepek, amelyek csodák csodájára újra vannak, ahol egymás mellett ül a rátarti agronómus nagybácsi, a sahta cipész unokatestvér, a hatalomba felkapaszkodott egykori kovács, hol nem, hol összetartozunk, hol ennek ellenére gyűlölködünk. A falu nem csak az emberek, s nem csak a családok, s nem csak az egyéb közösségek. Egy település elképzelhetetlen történelme, fogyó népszokásai, s felelevenítésére váró hagyományai nélkül. Ahogy a közösségbe tartoznak a különcök, az érthetetlen öngyilkosok és magányukat rejtegető öregek, úgy nem lehetünk meg a mesék, az egyre színesedő pletykák és az igaz történetek nélkül sem. Mert ami történik velünk, az mindjárt történet is: lehet szolid, békés, lehet tragikus, fájdalmas. Akárhogy is ér véget: törvényekről beszél, a létezés esélyeiről, az unokáknak szóló tanulságokról, amelyeket ők is csak idős korukban értenek meg. Egy faluban is sok minden történik és számlálhatatlanul sok a titok. Vannak emberek, akik szemünkben hősökké válnak, s akik rendithetetlenül megalk úsznak. Lesznek vezetők, jók és rosszak, lesznek megalázottak, akik vagy belehalnak ebbe, vagy megszépülnek tőle. Együtt van a múlt és jelen, véletlen és sors, győzelem és kudarc. Mindenki meg akart és meg akar maradni, egyén is, család is, falu is. A megmaradás nem mindig sikerül. Az ember ugyanúgy halandó, ahogy szándékai is pusztulnak. S voltak betegségek, járványok, háborúk, földosztások és tsz-szervezések. Mindig minden más, ha nem is jobb. Azért olykor fejlődünk is, de úgy van ez, hogy a gazdagok mellett szegények is vannak. Egy falu csak világdarab, ám így is óriási, áttekinthetetlen világ. Nem mindenki talál otthonra benne, van, akit elüldöznek, s van olyan, aki nem szeret benne élni. Ki kenyérért, ki asszonyért, ki nagyzolásból, ki nemes törekvésből vágyódik el. Ki elmegy, ki visszajön. A közösség létszáma, lakossága folyton változik, igaz gyakran észrevétlenül. A falu ennek ellenére még áttekinthető település, úgy, ahogy egy pohár jó bor, és sok mindekit ismerhetünk még név szerint, ahogy a harmadik szomszéd tehenének a nevét sem felejtjük el. Azért a település már régen nem az a bensőséges, meghitt közösség, mint amilyen a múlt században volt. Megmaradtunk, de nem ugyanúgy, mint korábban. T

ragédia igazán sohasem az, ha házak, középületek vagy templomok pusztulnak el, mert azokat a nép mindig és mindenkor gyorsan újjáépítette. A nagy törés akkor vált fájdalmassá, amikor a természetes közösségek — a falvak és a nagycsaládok — széthullottak. Az ötvenes években nem pusztán az volt a borzasztó, hogy gondosan leseperték a padlást, hanem például az, hogy az emberek tudatába-hitébe beleégették: a falu nem az övék, nem ők rendelkeznek vele. Legjobban talán ez az enyéinhit ment tönkre, s ez nem építhető olyan könnyen vissza, mint egy villámcsapástól leégett istálló. S a hatvanas években sem az volt a legnagyobb gond, hogy a tszek lassan álltak lábra és a parasztok nehezen törődtek bele, hogy nem a maguk urai, hanem például az, hogy a település nem a polgároké, nem érzik a sajátjuknak, mert a fejük felett mindenben a tanács dönt, tehát a falu tulajdonosa az állani. A hetvenes évek végére a miénktudat még nem erősödött meg. Azóta elég sok helyen jól érezhető, hogy a település tulajdonkeppen senkié. Az államé azért kevésbé, mert nincs pénze és ereje, hogy törődjön vele, a helyi gazdaságé azért csak részben, mert nem tartja erkölcsi teendőjének az állami szerep pótlását. Az embereké továbbra sem, mert jól elszoktak attól, hogy falujukat sajátjuknak tekintsék, és osztozzanak a felelősségben a hatalmi-gazdasági szervezetekkel. A jövő nemcsak az, hogy a falu gazdája az egyre szakszerűbb, s egyre inkább önkormányzati jellegű tanács legyen. Önmagában az is kevés, hogy a település gazdasági egységeit az izgassa: a faluból mennyi és milyen felkészültségű munkaerőt kapnak. Azt is felvállalhatnák, hogy a gazdasági-társadalmi fejlesztésben tőkével, szellemi energiával, vállalkozó kedvvel részt vegyenek. Egyedül az sem kínál megváltást, ha az állampolgárok különböző társadalmikulturális egyesületeket hoznak létre, hogy önmaguk végiggondolják saját történelmüket, helyzetüket, és az önszervezés gyakorlópályái legyenek. Elengedhetetlen a helyi népfront és a művelődési ház szerepének újragondolása is. Az igazi változás az lesz, ha egyre több falusi polgár — közösségpolgár! — visszanyerve relatív gazdasági-társadalmi autonómiáját, megerősítve a településhez, családjához és önmagához fűződő azonosságát: önként és felelősen segít a falu sokféle hátrányainak csökkentésében, a helyi társadalom rekonstrukciójában, /és például^ J^pzségi szellemi élet fellendítésében »©ó .Sitúáitldtólöí 3>löriórvlsíszO ' .. ' ' - • »R A , » » H

a eljutnak oda sokan, de magasabb szinten, mint régen, s nem nosztalgiából, hanem érdekeik tudatosításával: az én falum az enyém. Enyém is. Ha ez a szerény világdarab valóban emberi, humánus, kulturált, lakható világ lesz. Világegész. S a sok fénylő világegészből jöhet létre a messzire világító, folyton megújulni képes új világ. VARGA CSABA A dzsungel orvosa 1965. szeptember 4-én, szombaton este 23 órakor, életének 91. esztendejében, Gabon Köztársaságban, lambarénéi kórházában meghalt Dr. Albert Schweitzer. A világhírű humanista polihisztor, Goethe XX. századi méltó utóda, neves orgonaművész, orgonaépitő, egykori teológiai professzor, iró, orvos, Nobel-díj^s tudós m^O éve, hogy nincs köröttünk. Kérte aljékét, szomjúhozta az igazságpj,:. f)z elnyomottak, a szenvedők, a szegények, minden társadalmi réteg szűkölködői számára. Hirdette a szeretetet, melyben századunk felülmúlhatatlan példaképe lett. Mindenkiben az embert kereste, s az emberiesség érzését értékelte. Erről a meggyőződéséről így ír a „Souvenirs de mon enfance" cimű művében: ,,... Mennyi hidegség tűnne el a földről, ha az emberek szeretettel közelednének egymáshoz. Ha minden ember érezné, hogy ajándék a másik számára. Minden embernek meg kell találnia az utat a másik emberhez..." Shweitzer érettségije után nagy ambícióval tekintett egyetemi tanulmányai elé. 1893. október, végén iratkozott be a strassbourgi egyetemre, ahol teológiát, filozófiát hallgatott. Tehetségének és nagy munkaerejének köszönvén 26 éves korában három diplomát szerzett: filozófiából, teológiából és zenéből. 1900. július 21-én megszerezte a licenciátusi fokozatot. Az orgonamuzsikával, különösen J. S. Bach zenéjével, korán eljegyezte magát. Több nyelven megjelent ,,J. S. Bach, a zeneköltő" monográfiája. Orgonajátékának szépségére és nemességére messze jövendőkig emlékezni fog az emberiség a megőrzött hangszalagok segítségével. Sokat fáradozott a régi orgonák megmentéséért, tapasztalatait, terveit írásba foglalta. Harmincéves korában új hivatást választ, az orvosit, harminchat éves korában államvizsgázik, majd szakképesítést szerez kirurgiából. Orvosi disszertációjának megvédéséré 1913 februárjában kerül sor. 1913. március 26-án feleségével, Helene Brosslauval hajóra szállt, hogy a párizsi evangélikusok közép-afrikai missziós telepén, az Ogooué folyó melletti Lambarénében kössön ki, kórházat épitsen az Egyenlítő izzó napsugarai alatt. A folyó partján egy 600 méter hosszú és 100—200 méter széles földsáv, kihasítva az áthatolhatatlan dzsungelből — ez volt a lambarénéi missziós telep „területe". Egy cölöpökre állított faház verandája lesz a fogadója, s az átalakított barakk a legelső kórterme. Kezdetben igen sok nehézséggel kellett küzdenie. Türelme nem ismert határt, akár meg kellett győzni a bennszülött ápoltakat a gyógyszerek adagolásáról, akár a maláriát okozó ceceléggyel vagy moszkitóval vívott csatát. A misszionárius-orvos operálta a kizárt sérvet, sebeket kapart ki, ritka injekciókat osztott, ha kellett, végtagokat amputált, szükség esetén fogat húzott. Kísérletezve gyógyította az akkori időkben Európában alig ismert maláriát, leprát, a szörnyű lefolyású álomkórt, vérhast, a framboesiát (sebkiütésekkel járó betegség), az elefantiásist, a fagedéniás fekélyeket -ri- többek között. Schweitzer doktor gyógyítási metódusa volt, hogy a betegek megőrizzék természetes miliőjüket is. Hadd gyógyuljanak szinte a családi ház légkörében. Ezért kívánta, hogy a betegek családja is a kórház területén lakhasson, és a kórtermek mellé kis lakóbarakkokat épített, szabadtéri konyhával. Alapeszméje volt, hogy az ápoltaknak a kórházban ugyanolyan klímaviszonyok között kell lenniük, mint otthon. Úgy vélte, a betegek ezekhez a körülményekhez szoktak hozzá, és reagálásukat sem lehet az afrikai éghajlathoz nem szokott emberekéhez mérni. Doktor A. Schweitzer minden orvosi tevékenységét paraszolvencia nélkül végezte, legfeljebb tehetősebb betegjeitől munkát fogadott el, az ellátás fejében, a kórház részére. Példakép és fogalom lett a kórháza, ahol megszámlálhatatlan gyógyult köszönhette életét neki. Idővel nem birta a tömérdek emberbaráti munkát; hűséges felesége Helene, és betegápolója, Joseph Asvawaniit, kevés segítségnek bizonyult. Orvosokat, szakképzett ápolókat toborzott. Az egész világ megmozdult Schweitzer doktor nemes ügyének támogatására. Soha nem beszélt szívesen sikereiről, eredményeiről. Építeni, orvosolni — ezek voltak vezérgondolatai. Lambarénében 1913-tól fél évszázadot töltött el a négerek gyógyításával. A Nobel-békedíj, amellyel 1952ben kitüntetik (átvételére 1954 novemberében jut el Oslóba), ennek a megbecsülésnek a kifejezése. A Nobel-békedíj összegéből Lambarénében falut épít a leprások számára, és új kórházat a régi mellé. Doktor Schweitzer etikájának alapja szolidaritás a teremtettséggel és hallatlan felelősségvállalás mindenért, ami él. Bekötözte és felápolta a meglőtt halászósast, megsimogatta a házőrző ebét, tenyeréből etette a pelikánokat, himnuszt írt a békés tengeri kikötőről s az Óceán megjuhászodó vizéről. Gondolatai ma is aktuálisak, és az idő távlatából fényük egyre növekszik: „Emelkedjünk fel odúig, hogy reménykedjünk... a valóban erkölcsi civilizáció eljövetelében. Mi az emberi embert várjuk a jövőtől". (A képen Wilhelm Kaufman litográfiája.) HALÁSZ BÁLINT