Délmagyarország, 1985. szeptember (75. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-07 / 210. szám

Szombat, 1985. szeptember 7. MAGAZIN A Tisza haziszappan hiteles története A Tisza háziszappan igazán nem egy világszenzáció. Népgazdasági jelentő­sége szerint apró csöpp a tengerben. A termelés évi összege nagyjából négy­millió forint. A technológia ősrégi. A megolvadt, avas zsiradék — az alap­anyag — büdös. A munka nehéz. Tizenöt kilométerre innét, vírusvektorhálók alatt klónról szaporított bur­gonyát termesztenek a biotechnológiai program keretében. Ismerek idevalósi embert, aki személyi számitógépet hozott Bécsből a középiskolás fiának. Ha nem látnám, nem hinném: a sándorfalvi erdő közepén szappant főznek avas szalonnából és tavalyi töpörtyűböl. Életszínvonal a hordóban Az üzem messziről olyan, mint egy nyugalmas vadászház. A zöldre fes­tett drótkerítés tövében farkaskutya lustálkodik. Antal Péter üzemvezető 28 éve fő­zi a szappant. Először az udvar végé­be megyünk. Fedeles vashordókban áll az alapanyag: fél sonkák, tábla szalonnák, elrégült, félkilós, bolti csomagolású zsir. — Innen jól látni az életszínvonal alakulását — mondja Antal. Rábök egy tábla, egykor gonddal füstölt szalonnára: — Cseléd koromban két hétre ad­tak ekkorát. Mikor megkaptuk, rög­tön megjelöltük a késsel, egy nap mekkorát szabad levágni belőle, ne­hogy elfogyjon idő előtt. Lecsapja a hordó fedelét. — Most meg összegyűlik ilyenből évi 400 tonna. Ennyit változott a vi­lág. Hetvenötben már úgy nézett ki, változik többet is. Megszaporodtak errefelé is a mosógépek, autók, hű­tőszekrények. Úgy látszott, még a házi disznótorozás is megszűnik nemsokára. Az emberek kezdték gazdagnak érezni magukat. Nem va­cakoltak a zsiradékkal, a szemétbe dobták. A korábbi 200 tonna helyett csak harminc tonnát tudtak begyűj­teni. Az évtized végére azonban is­mét fordult a kocka: nemcsak újból elérte a begyűjtött mennyiség a 74-es csúcsot, hanem éppen a duplájára nőtt. — Itt tartunk. Az emberek már nem eszik meg az összes szalonnát, töpörtyűt, de nem élnek annyira jól, hogy ne érné meg nekik becserélni — summázza zsiradékszociológiai néze­teit az üzemvezető. Egy füstös helyiségben megszem­léljük a régi üstöket. Azokban még kézzel kavargatták a zsírt. Olyan füst volt a teremben, hogy egymást is alig látták. Azóta üzembe helyeztek egy hat és fél tonnás nagy üstöt. Vil­lanymotor keveri benne az anyagot — bár most éppen rossz, újra kell te­kercselni. Szűrőrendszeren át szi­vattyúzzák át belőle a szappant, amely ezután nagy tepsikben szilár­dul 60—65 kilós táblákba. Ezt aprít­ják fél- és negyedkilós darabokra. Kopasz néni iskolát teremt A szappanfőző üzem a Sándorfal­vi Ruházati és Szakipari Szövetkezet részlegeként működik. Ez a szövet­kezet vasiparral, tőkés bérmunkában ruházati konfekcióval foglalkozik főként, egyéb részlegeiben azonban hajat vágnak, cipőt javítanak, sőt, szappant főznek. — Szeged környékén hagyomá­nya van ennek — mondja Rovó Jó­zsef elnök. — Adott volt itt a zsira­dék és a lúg, amit sziksóból meg akácfahamuból nyertek. Később ezeket fölváltotta a nátronlúg. Nem véletlen, hogy az Universált, a ma már országos hírű szegedi vegyipari szövetkezetet is szappanfőzők alapí­tották. A második világháború ide­jén nem lehetett sem elég szappant, sem zsírszódát kapni. Akkor újra a Fehér-tó szélén söprögettük a szik­sót, a sparheltból, katlanból gyűjtö­gettük a fahamut. Volt itt egy nyolc­gyerekes zsellérember, Kopasz Jenő, a feleségével ők kezdtek el először másnak is főzni. A környékbeliek hamarosan odaszoktak hozzájuk. Ötvenkettőben már Üllésről, Csen­geléről is jártak lovas kocsival. Reg­gel ideértek, kifogták a lovat, bemé­rették a zsiradékot, aztán nekiültek a hűvösön kártyázni. Estefelé meg­kapták a szappant, akkor hazaszeke­reztek. Ötvenkettőben úgy lettünk mi vegyesipari szövetkezet, hogy a ma­gánkisipart kártékonynak tartották. Az „önkéntesség elve alapján" egyik napról a másikra belépett hozzánk a szövetkezetbe a szappanfőző is. Kö­zös tulajdonba került az összes ter­melőeszköze: három üst meg egy szekérderék tüzrevaló. Utóbb kide­rült, a házaspárnak előnye is szárma­zott a dologból. Immár a szocialista szektorba tartozva, a kiutalási rend­szer révén hozzájutottak a zsírszódá­hoz. — A mai szappanfőzők is Kopasz nénitől tanulták a szakmát. Ő volt az igazi szakember, még a férjének is nehezen engedte meg, hogy a nát­ronlúghoz nyúljon — veti közbe An­tal Péter. — Nem is volt semmi baj a hatva­nas évek közepéig — folytatja a tör­ténetet Rovó József. — Akkor kijöt­tek a Köjáltól, szétnéztek és határo­zatot hoztak: lakott területen a szap­panfőzés szennyezi a környezetet, meg kell szüntetni. Háborogtak a sándorfalviak: húsz éve ott van, ed­dig nem szennyezte? Még amikor ki­telepitettük az erdőbe, egy elhagyott ávós őrsre, akkor is sajnálták. Azt hitték, rosszabb a szappan, ha nem abból a zsírból főzik, amit ők maguk hoznak be. Hulladékökonómia A négyszáz tonna zsiradék 5—10 kilós tételekben gyűlik össze háztar­tási hulladékból. A hatvanas évek­ben épült ki az országos gyűjtőháló­zat, 13—14 saját cseretelepük mellett áfészekkel kooperálnak jó néhány megyében. — Egy kiló zsiradékot 4,50-ért számolunk el. Tizenkét forintot fizet rá az ügyfelünk, és kap egy kiló szappant. — Megéri ennyiért elhozni? — Számoljon utána! Tizenhatöt­venért kap egy kiló háziszappant, egy tízdekás pipereszappan is majd­nem annyiba kerül. Nemcsak szap­pant, hanem Patyolat 11 jelű finom mosószert is adunk, ha kérnek. Az évi 350 tonna háziszappanból 100 tonnát cserél vissza a begyűjtőháló­zat. Ötven tonnát eladunk a nagyke­reskedelemnek, 200 tonnát pedig ipari szappanként értékesítünk. Szállítunk belőle az újszegedi szövő­gyárnak, a Csepel Vasművek Cső­gyárának, a Bakony Műveknek, ese­tenként más cégeknek is. A gyártás során nem keletkezik se­lejt. Ha töredezik a szappantábla, beolvasztják újra. Az üst alá fával fűtenek. Elvisznek egy szállítmány ipari szappant Veszprémbe, visszfu­varban Zircről hoznak olcsó fahulla­dékot. Még az úgynevezett aljalúgot is értékesítik: a szippantókocsik hordják a szegedi vágóhidat meg a húskombinát szállító jármüveit fer­tőtleníteni. Ipari felhasználásra for­gácsolják a szappant. A hozzávaló gépet az üzem téemkása készítette: ilyennel szelték régen a takarmányré­pát a tanyai kisgazdaságokban, csak ez nagyobb valamivel és villanymo­tor hajtja. A fél- és negyedkilós da­rabokat is saját gépük szeleteli. Pri­mitív, de célszerű: a megfelelő távol­ságra kifeszített hangszerhúroknak nyomják neki a tábla szappant. A szappanüzemnek a vezetőjével együtt összesen négy dolgozója van. — Azt mondják, ide nehezebb be­jutni, mint az egyetemre — mondja Antal Péter. — Fegyelmezett embe­rekre van szükség, olyanok pedig nem állnak sorba a kapu előtt. Úgy meg nem veszek föl senkit, hogy majd a kollektíva megneveli. Nevel­jék meg ott, ahol elrontották! A szappanüzem tavaly 680 ezer fo­rint tiszta nyereséget termelt. Előtte többet is. Termékük ára tizenöt éve nem változott. Nemcsak elektronika meg bio­technológia van ebben az országban: ezzel a kíméletlen racionalitással ilyen leáldozóban lévő tevékenységet is lehet gazdaságosan végezni, mint a szappanfőzés. TANÁCS ISTVÁN Leletmentő régészpalánták 13-AN A X1II-IK KERÜLETBŐL Sosem felejtem el, mekkora szo­morúságot tükrözött V. Katalin ar­ca, amikor ezzel a mondattal indo­kolta, miért kel leállniuk az ásatás folytatásával: „elfogyott a pén zünk". V. Katalin ugyanis régész és ­ha a kutatásra kapott összeg fogytán van, ha nincs miből fizetnie a feltá­rásban közreműködő munkásokat, akkor bizony „be kell csuknia a bol­tot", legalábbis átmenetileg. Mindez akkor jutott eszembe, amikor Nikotin Edit örömtől sugár­zó arcát figyeltem. Arról mesélt, ho­gyan sikerült alkalmi segítőtársakat találnia egy 1977—78-ban megkez­det ásatás idei folytatásához. Niko­Iin Edit is régész, a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum munka­társaként a Gyomaendrőd határában található rézkori lelőhelyet kutatja. Öt is nyomasztja a pénzhiány, ő is csak akkor haladhat előre a mupká-., jávai, ha van, aki megfogja az ásó, a csákány, a kislapát, az ecset nyelét. Talán nem érdekleien közreadni, mi­lyen megoldást találtak a szomszé­dos Békés megyei régészek... Nikolin Edit: „Egy fillérünk sem volt. S akkor jelentkezett a budapes­ti XIII. kerületi KISZ-bizottság, hogy a Róbert Károly körúti nevelő­otthon diákjainak nyári elfoglaltsá­got keresnek. A tizenhárom önkén­tes jelentkező szállását a megyei ta­nács művelődési osztálya fizette, az autóbuszt, amivel a gyerekek kijár­tak az ásatáshoz, az endrődi téesz adta ingyen. És a hírre, hogy régé­szeti tábort szervezünk, sorra jelent­keztek a helybeli diákok is. Volt olyan nap, hogy ötven-hatvan gye­rek, némelyiknek egyik szülője is ki­jött. Pedig egy hatalmas kukorica­tábla veszi körül az idén megnyitott öt szelvényt — elgondolható, hogy a kánikulában a kemény földdel csep­pet sem volt könnyű megbirkózniuk. Szerencsére a talaj felső rétegét a té­esz földgyaluja hántolta le, így vi­szonylag gyorsan eljutottunk az érté­kes rétegig." Azt, hogy rézkori, az úgynevezett tiszapolgári kultúrából származó gazdag leletanyagot fedeztek fel 1924-ben ezen a tájon, már csak le­írásokból, rajzokból és fényképekről tudják a mai kutatók. A névadó le­lőhely anyaga ugyanis megsemmisült a második világháborúban. De hogy érdemes folytatni, a kutatást, azt már a 70-es évek közepén felismer­ték. A terepjárások, topográfiai vizsgálódások után 1977-ben kezd­tek hozzá a leletmentéshez — az a ta­lajréteg ugyanis, amely a régészek figyelmére érdemes, igen közel, he­lyenként 70—80 centiméterre van a földfelszíntől, s a mezőgazdasági munkák során óhatatlanul tovább pusztulnának a még feltáratlan réte­gek. A diákcsoportnak délelőttönként a régészkedés, délutánonként a sok­féle „szabadidős" program adott ér­telmes elfoglaltságot. (Az sem mellé­kes persze, amit kihámoztak a föld­ből, hiszen találtak házomladékot, sírokat is. A kimentett leletek — a cserépdarabok, a felnőtt- és gyer­mekcsontvázak — most már persze a restaurátoroknak, az antropológu­soknak adnak munkát.) Nikolin Edit szerint egyébként a régészpalán­ták lelkesebben dolgoztak, mint ál­talában az órabérért fölfogadott munkások. És ki tudja, talán lesz közöttük, aki hivatásának választva a régésze­tet, egy-két évtized múlva is büszkén emlegeti majd, hogy gyerekként olt volt a kisrétparli népcsoport telepü­lésének föltárásakor. (Balogh Ádám felvételén az egyik feltárt sirban egy kisgyerek csontváza mellett találtak kél edényt is, melybe „útravalót" te­hettek.) PÁLFY KATALIN

Next

/
Thumbnails
Contents