Délmagyarország, 1985. szeptember (75. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-07 / 210. szám

w:.DM Szombat, 1985. szeptember 7. Múlt pénteken a Kárász utca és a Dugonincs tér sarkán levő könyvesboltban megvettem Herczeg Ferenc emlékezései-t, korábban megjelent két könyvének (A Várhegy, 1933; A gótikus ház, 1939) egy kötetben kiadott gyűjteményét. Az olvasót bizonyára nem érdekli, hogy egy ismertetendő könyvet a kritikus tisztelctpéldányként kapta-e vagy vette; kivált nem, hogy hol vette. Általában. Ez esetben azonban oka van, hogy fölemlegetem. A bolt a Kárász utca 16. sz. házban van; ezt a házat 191 l -ben a jeles Magyar Ede építette Ungár Benő és Mayer Áron számára. Úgy is emlegeti a helyi építészettörténeti irodalom, mint „Ungár-palota" vagy „Ungár-Mayerház". Építéséhez le kellett bontani a régi Tary-házat, Tary Pálnak (aki az egykori szegedi főkapitánynak csak névrokona volt!) a 19. sz, elején épült családi házát. Ebben lakott 1876 őszétől 1878 tavaszáig Herczeg Ferenc, a szegedi diák. Amint 1903ban a Szegedi Napló munkatársának elmondotta: szobájuk két ablaka a Kárász utcára nyílt, a ház homlokzata a Dugonics térre. „A dadák gyöngye" Ám nem ezzel kezdődtek a Herczeg Ferenc szegedi kapcsolatai. Emlékezéseiből most kiderül, hogy már szülővárosában, Versecen (mai neve VrSac, és Jugoszláviában van) megtalálta öt Szeged bizonyos Zsuzsi néni személyében, aki „a dadák gyöngye" volt, és aki őt, amint szája szóra nyilt, magyarul — a szegedi tanyák nyelvén! — tanitotta. „Zsuzsi néni érdeme volt, hogy mikor beszélni kezdtem, előszőr magyarul gagyogtam. Németül csak később tanultam meg. Igaz, hogy mikor a dada elhagyta házunkat, elfelejtettem a szögedi nyelvel, és csak a temesvári gimnáziumban fogtak megint magyar beszédre. De ekkor minden magyar szó, amit hallottam, úgy közeledett felém, mintha a saját lelkem mélységéből bukkanna fel." A szegedi dajka hatéves koráig, 1869-ig nevelgette Hcrczog Ferenc versed gyógyszerész legkisebb gyermekét. „A gyermekek rajongva szerették, de a felnőtteknek is imponált a megbízhatóságával, a kristálytiszta józanságával és a tempós alföldi nyugalmával. Esténkint mindig az ő meséi mellett aludtunk el, és előttem ma is homályos, ha ntaga nem köllötic, akkor honnan vette azt a rengeteg sok tündérmesét és morális belyárhistóriái — csakugyan morálisak voltak, mert a betyárok mint a megsérteti igazság megtorlói léptek fel — amit nekünk elmondott." Rúzsa Sándor Tőle hallott először Rózsa Sándorról is. (Ő úgy irja: a szegcdiek Ruuzsa Sándornak mondták, de ez tévedés, mert a szegcdi nyelvjárásban nincs kettőshangzó: a Rúzsa Sándort vélte igy „lekottázni".) „Gyermekkoromban — írta — két Országos hírű férfiút tanultam tisztelni: az egyik Deák Ferenc volt, a másik — igenis! — Rózsa Sándor, az alföldi haramia. A haza bölcséi édesapám szokta emlegetni, ó szenvedélyes Deák-párti volt; Rózsa Sándort pedig Zsuzsi néni..." „Mindig mély tisztelet és meghatott rajongás hangján beszélt a zsiványról, aki szerinte a szegények pártfogója és a nepnyúzók ostora volt. Rózsa Sándornak egyébként is élt még az emléke Versecen, ahová a szabadságharc idején egy lovas betyársvadron élén vonult be, hogy Damjanich seregében harcoljon." Később a szegedi diák kegyelettel nézte az akkor még álló várat, melyben hajdan Rúzsa Sándor csörgette láncait. Akkor már a „betyárok csillaga" a szamosújvári börtönt lakta, és hamarosan, 1878-ban be is fejezte különös életét. A kis Bécs Versecen nyílt meg az ország első polgári iskolája. Herczeg Ferenc 1873 őszén itt kezdte középiskolai tanulmányait. Németül, mint az elemi osztályokat is. A következő évben édesapja, aki közben a város polgármestere lett, a temesvári piarista gimnáziumba Íratta. József bátyjával együtt lett kosztosdiák Herczeg Ferenc két éven át. Temesvárt kis Bécsnek nevezték akkoriHerczeg Ferenc és Szeged EMLÉKEZÉSEINEK ÚJ KIADÁSÁRÓL ban: német katonai és igazgatási központ volt, magyarul csak a megyeházán. a piarista gimnáziumban és a cukrásznál beszéltek A város székhelye volt a Csanádi püspökségnek és a hadtcstparancsnokságnak, utcáin tömjén-, prófunt- és patkányszag érzett, levegőjét trombitaszó és harangkongás járta át, egész Temesvár mellét ájtatosság, zsibbasztó unalom és pedáns rend feküdte meg. És mindenütt fekete-sárga korlátok és kapuk és őrházak." Meglepő, mit írt Herczeg 1933ban temesvári emlékei között: „A város nevezetességei közül reám a legmélyebb benyomást tette és teszi ma is az a vörösen pislogó örökmécs, amely Dózsa György kivégzésének helyét jelöli. Akik tüzes trónra ültették Dózsát, és megetették cinkosait a vezér sült húsával, nem lehettek értelmes emberek, mert az ellenkezőjét érték el annak, amit elérni akarlak: örök időkre meg akarták bélyegezni a lázadást, pedig az akkori oligarchia embertelenségét bélyegezték meg." „Temesváron — kezdte egy új fejezetét Herczeg — úgy tanultuk akkor a magyar nyelvet, mint a latint: iskolában és könyvből, de a gimnáziumon kívül mindenkivel németül karattyoltunk, hiszen még a magyar úri családok is sűrűn beszélték otthon Goethe dialektussá ficamodott nyelvét. Édesapám szükségesnek látta, hogy igazi magyar helyre* küldjön minket, és határozatba ment, hogy a jövő tanévben Szegedre megyünk." A szegedi diák 1976 őszén édesanyja és Mici nénje kíséretében szintén, József bátyjával érkezett először Szegedre Herczeg Ferenc. Azokban a napokban zajlott a híres első országos ipar-, termény- és állatkiállítás, és mivel ez részben a kegyesrendiek vezetése alatt álló várósi főgimnázium épületéi is igénybe vette, a tanévet csak szeptember 18-án tudták megkezdeni. A kiállítást Herczeg is megnézte: „egyszerre beleestünk a magyar népélet közepébe" — irta. „Annyi subát, gubát, szűrt és csizmát azóta sem láttam egy rakáson, az orrom pedig ma is visszaemlékszik még a kiállítás kellemes fa-, kender- és cserzet t bőrszagára." Szállásadójuk Vészits Lajos (1846—1919), akkor polgári iskolai, később felső kereskedelmi leányiskolái tanár, majd igazgató volt; felesége Tary Róza (1847—1924), aki a jótékony nőegyletben végzett tevékenységével érdemelte ki, hogy nevét a helytörténeti irodalom számon tartsa. Herczcgék ottléte alatt született fiuk, szintén Vészits Lajos (1878-1945), aki 1924-ben Móra Ferenc násza lett, mert fia, Vészits Endre (1901 —1979) ekkor vette feleségül Pankát, azaz Móra Annát (1903—1973). Móra aligha tudott újdonsült rokonságának erről a családi hagyományáról, mert nem emlegeti; igaz, Herczegel sem sokszor. Nemigen rokonszenvezett politikai nézeteivel. A várost igy látta a 13 éves kisdiák: „Az még az árviz előtti, lapos Szeged volt, hol széles és nyugodt tempóban folyt a falusi élet. Étele a halpaprikás és töltött káposzta, csemegéje a sült tök, fűszere a paprika volt. A város úgy terpedt el a szélesen kanyargó Tisza iszapos-gyepes partján, mint egy kedves vén parasztasszony a százráncú szoknyájában." Szeged később is ennek a jelképnek megfelelően jelent meg előtte. 1893-ban Rákosi Viktor és Sebők Zsigmond társaságában előadást tartott a nőiparegyesület javára, és a Szegedi Híradóban mind a hárman írtak szegedi emlékeikről, élményeikről. Herczeg cikkének A nénike a elme. „Gyermekkorom óta két ajándékért vagyok hálás Szeged városának — irta ekkor. —• Az egyik a magyar nyelv, a másik az úszási tudományom..." „Hanem a régi Szegedet, a jó parasztnénikét, aki sült tökkel kedveskedett nekem, meg egyéb csemegével, hiába kerestem a teremben." A Víz utáni Szeged idegen lett számára. A Herczog fiúk jól érezték magukat Szegeden. Vészitsék körében családtagként éltek, az iskolában nem nagyon jeleskedtek, számos csínynek voltak cselekvő szereplői, és iskolán kívül is kivették részüket a diákélet felhőtlen élményeiből. „A szegedi gimnázium is kitűnő lett volna, mint az ország minden piarista iskolája, ha kevesebb lett volna benne a gyerek, és több a tanterem. így azonban még az ötödikben is kilencvenhatan zsúfolódtunk össze egy szobában..." A nyomtatott értesítők nem egészen erősítik meg ezt. Igaz, volt 105 tanulós osztály is, de Herczeg Ferenc osztályának negyedikben is, ötödikben is 78 volt a létszáma. Persze éppen elég althoz, hogy — mint Herczeg irja — a tanterem végén dohányt szárítsanak vagy kártyázzanak... Milyen tanuló volt Herczeg Ferenc? A közös értcsilők ezt is elárulják. Magaviselete mindkét évben „szabályszerű" (2); hittanból, németből, történelemből jeles (I); magyarból jó (2); latinból elégséges (3). Negyedikben szám- és mértanból jó, ötödikben mennyiségtanból elégséges; negyedikben vegytanból, természettanból, ötödikben természetrajzból jó. Testgyakorlatból negyedikben jeles, ötödikben jó. Rajz csak ötödikben volt: elégségest kapott, holott kitűnően rajzolt (eleinte festőművész akart lenni), de tanárai minta utáni másolást vártak tőle, a képzelet szülte rajzait eldobatták vele. Tanárai közül fölemlegeti a türelmes igazgatót, Magyar Gábort; német tanárát, Merényi Lajost, aki már Temesváron tanította, és vele együtt került Szegedre; Arányi Ágostot, hittanárát, akivel volt ugyan csörtéje, de ez jegyében nem tükröződött. Név nélkül említi osztályfőnökét, Pap Józsefet (történelemre és földrajzra tanitotta), mert egyik botránya vele esett meg. 1876 karácsonya előtt, bizonyítványosztás után, a S2ájóban forgatott mogyorót hangos krakkAthl elroppantotta. Osztályfőnöke fölszólitására, hogy „ki volt az?", először nem jelentkezett, niajd amikor a tanár a becsületre apellált, mégis fölállt. Pap József erre visszakérte a bizonyítványt, és beleírt egy rovást. Ez elrontotta Herczeg Ferenc karácsonyát, és meg is fogadta: „ugyan várhatnak a tanár urak, mig én még egyszer bevallom egy hibámat!" Barátai Osztálytársai közül nevesebb szegedi közéleti ember lett Balogh Károly (később városi tanácsnok), Bieber Miklós (rendőrkapitány), Breisacli Béla (püspöki helynök), Burger Zsigmond (nyomdász, köny- és lapkiadó). Két társáról külön is megemlékezik Herczeg. Pap Zoltán (1862—1919) az egyik, később országgyűlési képviselő, lapszerkesztő és költő. Ő írta Dankó híres dalának, a Nem fúj a szél, nem forog a dorozsmai szélmalom-nak szövegét. (Nevét Herczeg könyve is, a lexikonok is hibásan két p-ével írják.) A hirtelen haragú Herczeg egyszer düheben hegyes ceruzájával átdöfte Pap Zoltán arcát. „A sebesült csodálatosképpen még harminc évvel később is viselte merényletem nyomat az arcán levő fekete petty alakjában." Egy házban lakott vele osztálytársa Endrcy Aladár, a vásárhelyi Endrcy Gyula országgyűlési képviselő testvére, aki — mint Fejérváry József lexikonából tudom — fiatalon, Rozsnyón halt meg. Aladárfy Endre néven bőven emlegeti Herczeg, mert ő volt szegedi éveinek legjobb barátja, vagy inkább cinkostársa, hiszen a legtöbb stiklit vele követte el. „Én és Endre elválhatatlanok voltunk" — irja emlékezéseiben. 1925-ben Wittig Rezső a Szegedi Új Nemzedékben megszólaltatta egy osztálytársukat, Fohsz Györgyöt. Ő is emlékezett még Herczeg és Endrcy, közös csínyeire. A mostani nagykörút és Tolbuhin sugárút sarkán, a volt temető helyén, üres telkek voltak, oda járlak játszani. Herczeg egyszer talált egy koponyát, hazavitte, befektette szállásadói szakácsnéjának az ágyába, a kispárnára, mintha a takaró alatt a teste is ott volna. A szakácsnő idegösszeroppanást kapott. Hcrczeg erről ezt irta: „A koponyával, melyet néha lepedőbe csavart rúdra tűztünk, bezörgettünk idegen házak ablakán, és úgy keringtünk az esthomályban, mint a gonosz lelkek, félelmet és felháborodást terjesztve." Az író születése A többi csínyt tessék Herczeg könyvében elolvasni. De azt is, hogy voltaképpen itt született meg az iró is. „Ebből a csapdából — irta — Jókai Mór szabadított ki. Én Temesváron még németül szerettem olvasni, de • Szegeden már rákaptam a rnagyar könyvekre. Azt hiszem, gondolkozni is ott kezdtem magyarul. Eleinte az akrkor kapós ifjúsági ponyvairodalmat faltam, de mikor fölkelt előttem Jókai csillaga, nem kellett többé Tatár Péter füstös faggyúgyertyája. Egy magyar nábob volt az első Jókai-könyvem. Szent részegséggel, mint a baccháns Dionüszosz ligetében, úgy botorkáltam Jókai csodakertjében." Megírja, hogy diákegyesületet alapított. ,.A laetus (vidám) latin melléknévvel visszaélve, Laetus-klub nevet adtam neki. A klubalapítás nem folyt le éppen alkotmányos formák közt, én az elnöki méltóságot lefoglaltam magamnak, a többi tisztségre pedig bizalmas barátaimat neveztem ki." „Hivatalos lapja is volt, és annak én voltam a szerkesztője. Érthetetlen előttem, hogy a lapomnak címe teljesen kiesett az emlékezetemből." Talán mert túl egyszerű volt: Fohsz György A Laetus-klub lapja címmel emlegette. „Társaim a tízpcrc alatt az iskola udvarán árusították a lapot, a pénz közös kasszába folyt, időközönkint a közgyűlés Szegeden, a Bizánc bemutatója után Herczeg Ferenc (középen), Janovits Jenő (balról), Kiss Ferenc és Tőkés Anna (jobbra). Liebmann Béla archív fotója. határozta el, hogy miféle nyalánkságra költsük a felgyülemlett tőkénket. A főtt gesztenyét, mogyorót és aszalt szilvát a szegedi kofák nagy zsákokban árulták a piacon." Látogatások, emlékek Hcrczog Ferenc polgármester eladta patikáját, s hamarosan megbuktatták ellenfelei. A család anyagi viszonyai megromlottak, nem bírták a fiúk szegedi taníttatását. József a hatodik osztállyal befejezte gimnáziumi tanulmányait, beállt édesapjának új patikájába gyakornoknak, Ferenc pedig a Versechez 25 km-re eső Fehértemplom gimnáziumában folytatta, és tett érettségit 1881-ben. Onnan ment 1881 őszén a fővárosba jogászkodni. 1885-ben ügyvédjelölt, de nincs kedve a pályához. 1886-ban a Pesti Hírlapban megjelennek első írásai. 1887-ben Versecen párbajban megölte Siposs László hónvéd tiszthelyettest. Ezért előbb egy év, végül négy hónap államfogházat kapott. S közben elindult írói pályáján. Ezen már nem követem, s emlékezései is csak az 1918. évi őszirózsás forradalomig terjednek. Az irodalmi lexikon ugyan azt írta, hogy 1954-ben bekövetkezett halála előtt emlékiratain dolgozott, de e mostani könyvben, Németh G. Béla alapos előszavában sincs szó arról, hogy a folytatás megvolna, és számithatnánk kiadására. Több apró szegedi vonatkozás található még az emlékezésekben. így az árvízre (1879) vonatkozóan is. De számomra még érdekesebb, hogy megtudtam, kitől származik a mármár szállóigévé vált mondás: „Emil, te csalsz!" Mert akinek mondták, azt Tömörkény Istvánnak A bujdosó cimű elbeszéléséből (1911) tudom: Babó Emil volt ez, Szegednek 1892 és 1896 közötti függetlenségi párti országgyűlési képviselője. A Nemzeti Kaszinóban történt az eset, dr. Kosztka Emil vágta druszájának arcába. Babó Milcsi, ahogy a népszerű ügyvédet Szegeden hívták, szégyenében elbujdosott... Herczeg Ferenc pedig gyakran megfordult aftltán is Szegeden. HirTett, hogy Vészitsék ven'dégszeréfetét sokáig egy-egy hordócska verseci vörösborral hálálta meg. írásai jelentek meg a Szegedi Híradóban; előadott a Dugonics Társaságban, amely 1924ben tiszteleti tagjává választotta. Különösen gyakran megfordult 1920 után mint a Délvidéki Liga, majd a Délmagyarországi Közművelődési Egyesület (Demke) és a Szent Gellért Társaság elnöke. A Demke évi közgyűlésein, májusban, júniusban, rendszeresen elnökölt, előadott. Szeged köszöntötte hetvenedik és nyolcvanadik születésnapján; 1926-ban aranytollal ajándékozta meg. 1936 augusztusában itt volt a Bizánc próbáin és bemutatóján a szabadtérin. Nyilatkozott is, hogy miként dolgozta át drámáját a szegedi előadásra. Utoljára 1943. június 4-én járt itt, a Demke alapításának 40., újjáalakulásának 20. évfordulója alkalmából. „Szeged nekem második édesanyám" — ismételte meg vallomását, megköszönve a város üdvözletét nyolcvanadik születésnapja alkalmából. A Demke közgyűlésén Zrínyi Ilonáról tartott előadást, majd meglátogatta a Szent Gellért konviktust (a mai Tolbuhin sugárút 14.), és autogramot osztogatott a lelkes diáklányoknak. A Délmagyarország 1943. június 6-i számában Ertsey Péter írt útjáról beszámolót. Két éve megjelent történelmi regényeinek kötete. Akik újraolvasták, kellemesen csalódtak. Herczeg Ferenc nem volt ugyan „irófejede lem", ahogy Tisza István és Horthy Miklós kegyeltjét annak idején minősítették, de tudott írni, cselekményt szőni, bonyolítani. Realista volt, és olykor még „a realizmus diadala" is érvényre jutott életművében: szemléletének korlátain is túl mutatott jó szeme és ábrázolókészsége. Ezért minden túlzás nélkül nyugtázhatjuk legjobb műveinek új kiadásban való hozzáférhetővé lételét az ifjabb nemzedékek számára. Nem kell lelkendezni, de nem kell fitymálni sem: irodalmi örökségünk teljességét kell birtokba vennünk. PETER LÁSZLÓ