Délmagyarország, 1985. szeptember (75. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-07 / 210. szám

Szombat, 19S3. szeptember 7. MAGAZIN Prokrusztész örül... M inden igényt kielégít — szokták volt mondani az ilyesmire. Például arra az üdülőre, amely­ben volt szerencsém két hetet ellöltenem a Ba­latonon. Kellemes, kulturáltan berendezett, kétágyas szobák, fürdőszobával, előszobával. Az ebédlőben na­ponta háromszor étkezés és háromféle menüből lehet vá­lasztani. A gyerekek délután még uzsonnázhatnak is. És minden csillog, ragyog a tisztaságtól. Másodosztályú szállodaként bárhol elmehetne a világon. És ezt azért is illő hozzá tenni, mert ez a minőség bőven mentheti az árat, ami azért nem is túlontúl olcsó manapság. De ha valaki ezt választja, lehet, anyagilag sem jár rosszul, ha a szinvonalat is figyelembe veszi. Színvonal? Nem sokszor, tán két-háromszor jártam különböző üdülőkben, szakszervezetiben, vállalatiban. És valamennyire csak jót tudok mondani. Hasonlók vol­tak ehhez. Reggeli nyolckor, ebéd 12-kor, vacsora hat­kor, közben négykor uzsonna a gyerekeknek. Reggelire kétféle, ebédre és vacsorára háromféle menüből leheteti választani. Csak az uzsonna volt egyféle, de az is fölöt­tébb bőséges. Hát mi kellhet még nyaraló hazánkfiának? Például egy kis szabadság? Jómagam sosem keltem hétkor, hogy nyolckor regge­lizhessem. És ahogy tudom, az étterem olyankor legföl­jebb kétharmadáig telt meg. Mások is aludtak, kihasz­nálván, hogy végre nyaralnak. Ebédkor hol egyik, hol másik asztal volt üres. Nyilván kirándulni mentek. És va­csorakor sem volt más a helyzet. Uzsonnára pedig? Hol száz gyerek volt (ha borúsabb, hűvösebb volt az idő), hol húsz sem érkezett. És amúgy is minek, hisz ha a gyerek négykor bőségesen beuzsonnázik, halkor alig kóstolja meg a vacsorát. Pedig a vacsora mindenképpen jár. Épp­oly adagban, mint a legfelnőttebb és legnagyétkűbb fel­nőttnek. Mert ugyanazt és ugyanannyit kap(hat) a há­roméves gyerek is. És az amúgy nagyon kedves felszolgá­lólány egy este már nem bírta tovább. Odafordult szom­szédjához, s megjegyezte: borzasztó, hogy mindent vissza kell vinni! valóban borzasztó. Jó konyha színes választé­I—( kából jó, ha a fele elfogyott. Három és tíz év kö­-I—J zötti gyerekek a felét, kétharmadát hagyták ott. És hát milyen korú gyerekek legyenek többségben egy üdülőben? Pazarlás! — vágná rá az ember dühödten, első pillan­tásra. Hiszen eleve a kukába megy az ő (és mások) regge­lije. És ugyanoda tendál a gyerekek kosztjának fele, két­harmada. Szörnyű pazarlás, ha utána gondol az ember, hogy szezononként így valahogyan megy minden valami­revaló üdülőben. Legföljebb azzal vigasztalhatja magát, hogy itt sem történik más, érvényesül a prokrusztészi szisztéma. Mindenkinek ugyanaz az ágy jár. Ha nagy ne­ki, hál hozzá nyújtjuk; ha kicsi, hát levágunk a Vendég­ből. tgnétrriTgaiáOTik'rtiTrcrőglai fVöilink. TivTizálCSBü' korunkban ez nyilván nehézségekbe ütközne. Változta­tunk hát a szokásokon, a bendők egy részét üresen hagy­juk, más részének fölöslegét pedig komoly pénzekért megvásároljuk, szépen, igényesen elkészítjük, kitálaljuk, aztán a szemétbe kihordjuk. Ez sem rossz, bár valóban korszerűbb megoldás. És Prokrusztész örülhet, békésen dörzsölheti legendabeli kezeit: „Ez még javában az én világom!" És valódi prokrusztészi megoldásokat látok szerte szű­kebb és tágabb környezetemben. Például ott, ahol épít­keznek. Négyen kavargatnak valami masszát egy vödör­ben. Illetve egy kavargatja, hárman nézik. Utána a má­sodik megfogja, ráteszi a felvonó pialójára. A harmadik beindítja a liftet, amin elindul fölfelé a vödör. Fönt hár­man várják, kikönyökölve, lent immár négyen nézik, bé­kés egyetértésben. (Hogy a negyediknek mi a funkciója, nem jöttem rá. Lehet, hogy ellenőrzi a többieket.) Aztán fölér a vödör, hárman elviszik, s amig negyed óra múlva vissza nem küldik, ők négyen, lent, békésen várakoznak. Ez is megoldás, valóban. Közben nem értjük, hogy ná­lunk, ahol olcsó a munkaerő (olcsó?), miért olyan drága és lassú egy építkezés. Ahol ráadásul munkaerőhiányra panaszkodnak. És újabb embereket keresnek, akik szint­úgy csőszölhetnek olykor egy-egy vödröt. Közben nagy értékű gépek állnak kihasználatlanul, amelyek akár dol­lárt is hozhatnának az országnak, szépen. Ja, hogy ah­hoz speciális képzettség kell és olyan csak keveseknek van? Igaz, de amíg a vödről nézegető legalább annyit ke­res lő munkaidőben, mint aki szuper-korszerű gépen speciális képzettséggel sok ezer dollárt hozhat az ország­nak... Szóval, addig ki szerzi meg a szükséges speciális képzettségeket? Főként ha azt is betudjuk a számlába, hogy a szobafestő és segédmunkása a kőművessel együtt fizetésének kétszeresét is kényelmesen megkeresheti ma­szekban két-három hétvégén, mig a speciális képzettsé­gű, nagyon sok értéket teremtő, és főmunkaidőben ugyanúgy fizetett társuk szuper-képzettségével legföljebb horgászgathat a hétvégén... Nehéz, nagyon nehéz így életképes gazdaságot szervez­ni. Mert hisz végül a vevő úgyis fizet, kerül, amibe kerül. Mert pontosan kiszámítjuk mi az önköltséget, csak az a kérdés, érhet-e annyit az a költség? Prokrusztész elve itt is tovább él. A szakmunka — akármennyit is jövedelmez a világpiacon — nekünk ugyanannyit ér a fizetésben. f izetés? Igen, erről is szó van, ha már a prokrusztészi elvekről beszélünk. Mert lassan alig akad jelentkező mér­nöki pályákra, műszaki egyetemekre és főiskolákra. És csodálkozunk? Hiszen egy beosztott mérnök fizetése messze elmarad sok-sok éven ál a szakmunkásétól. És ez még nem is lenne baj, önmagában, ha legalább esély­egyenlőségeket biztosítanánk emberek között. De amíg a szakmunkás (föltéve, ha hagyományos, kommersz szak­mával rendelkezik), amúgy is viszonylag szép fizetéséi kél-három hétvége feláldozásával meg tudja kétszerezni, a mérnök csak akkor teheti meg ugyanezt, ha hajlandó maszekban valamiféle szakmunkát vállalni. Jó, jó, nem esik le az aranygyűrű az ujjáról. Csak éppen mikor tanul, olvas és mikor tanulja meg a mérnöki „innovatív" maga­tartást. Azt, amitől a munkás munkája egy-két év múl­tán akár kétszeresét is érhetné a világpiacon. Prokrusztész egy mitológiai túlvilágon alighanem bé­késen somolyogva dörzsölgeti kezeit. Mert hát elveink, melyek az egyenlőségről szólnak, messze idegenek ugyan tőle, de ezeket az elveket a gyakorlatban rendre felvált­juk azegyenlősdivel. Heuréka!, — megvan — kiálthatná mitológiai túlvilágában, mitpjógjkítj elégedettséggel. Va­lóban. És oly nehéz lenne válio/iami? T érjünk vissza a kiindulóponthoz, az üdülőhöz, ta 'a pétira TgaWfff."fiEPflKán a SZOT és nagyobb vállalati üdülők étterme valóban szál­loda karakterű éttermi rendszerben működne, ahol mondjuk mindenki szabadon dönthet, mikor étkezik. Reggelizik-e egyáltalán? És kérhet zóna adagot is a gye­reknek. És mondjuk tíz-tizenkét féle étel szerepelne az étlapon, heti váltásban. És minden üdülő a rászánt összeg (mondjuk napi száz forint) értékében kapna ku­ponokat (reggelire 20, ebédre és vacsorára mondjuk 40—40 forint értékben), amelyeket akkor és arra vált be, amire akar (mondjuk zónára a gyereknek, magának meg egy kis üvqg vörösborra), akkor esetleg milliókat is meg lehetne takarítani csak az üdültetésen. Vagy ha nem is megtakarítani, de legalább nem a szemétbe dobni. És Prokrusztész máris szomorúbb lenne. Egy kicsit. SZÁVAY ISTVÁN A pék mondja FARKAS MIHÁLY EMLÉKEIRŐL, A KENYÉRSÜTÉSRŐL, A SZAKMA BECSÜLETÉRŐL 1HÖE • SZATHMÁRY GYÖNGYI: VASZY VIKTOR Akár Mester utcának is nevezhet­nénk a kerti utcánkat. Van benne három vasas, két bundagyári, egy építős szakember, három nyugdíjas és egy nyugdíjba lépő pék. Most a pékről beszéljünk. Azért is, mert majdnem leesik a padlásról, úgy til­lakozik, hogy róla aztán egy szót se, mert körülötte semmi érdekes nin­csen. Azt nem bánná, ha legföljebb jövőre áldoznék rá néhány sort, mert akkor már egyéves tapasztala­tai lesznek a nyugdíjról, de most hagyjam békén, mert fontos dolga van. Ki kell cserélnie egy deszkát odafönn. Miről is tudnánk mi be­szélni? — Arról például, hogy miért nem szeret egy pék szóbaállni egy újság­íróval. — Megelőzte magát egyik kollégá­ja. Szóról szóra ezt kérdezte ő is. — Mit mondott neki? — Amit magának. Hagyjon bé­kén! A kertosztás óta ismerem, annak pedig idestova tizenhárom éve. Tu­dom róla, hogy mulatós házikóját feleségével építette, pedig se lisztet, se kovászt nem tett bele. Hadd csa­varjam meg egy kicsil ezt a gondola­loi: nem is másnapos kenyérből rak­ta föl. Fél óra rámegy mégis, mire alászáll a padlásról, és leülhetünk a teraszra. — Tegye föl kérdéseit, aztán majd meglátjuk. — Miért nem szeret a melós magá­ról nyilatkozni? — Ha feszültség alatt van, akár az ördöggel is pörbe szállna, az újság­írók pedig a jólfésült mondatokat kedvelik. Amikor végre megszólal, nem tudja szinten tartani a hangját. Majdnem-majdncm ráborítja az asz­tali az egész világra.Meg lehet érte­ni, ő a szakmát tanulta, nem az ügyes, sokszor üres sennliitrtlolidást. A szakmájához kötődőket azonnal meg tudja beszélni fölöttesével, mert attól tart, ha a hiba marad, akkor neki is kára származhat belőle, de mást nem. — Hallgat, és nem is gondol sem­mire? — Úgy nyüzsög a feje, mintha hangyával lenne tele, mégis inkább" hallgat. Ha mások tapsolnak, tapsol ö is. De amikor elszakad a cérna, akár az elszabadult árvíz, mindent elsöpör maga elől. — Akkor most kihagyjuk az árvi­zet, csak a kenyérsütésről beszél­jünk. Miért lett éppen pék?. — Amikor ideért a háború, akkor mentem el inasnak. Legalább kenye­rem legyen, ezt gondolhatták a szü­leim. — Emlékszik a francia tisztre? — Nagyon jól emlékszem. Elad­tunk egy kilót, kaptunk helyette hár­mat. Bombaüzlet volt, csak éppen kenyeret nem lehetett belőle sütni. Nyúlós volt, mindenhez odaragadt, mire megsült, szét is terült. Kever­nünk kellett valamennyi hazaival, de így is inkább a pék munkáján mú­lott, lett-e belőle ehető kenyér. Ehe­tő? Próbálta volna nem megenni va­laki! Majd meggyőzték volna, hogy nincsen igaza. Válogatni, akkor? A másik is abból készült. — Az, hogy maga Farkas Mihály, és a négy legnagyobb között is Far­kas Mihály volt az egyik, nem is akármilyen beosztásban, még csak viccekhez se vezetett? — Ki mert volna akkor ilyen dol­gokkal viccelni? Még a kemencének is füle volt. — Dagasztott még kézzel? — Hogyne. Hatvanhétig. Akkor jött a rendelet, hogy be kell zárni azokat a pékségeket, ahol még da­gasztógép sincsen. Amikor láttuk, hogy egyetlen gép öt vagy nyolc em­ber munkáját el tudja végezni, akkor gondoltunk csak bele igazán. — Innen vezetett az út az alagút­kemencéhez és az automata gyár­hoz? — Hosszú évek óta hozott közle­ményeket a szakirodalom, le is irta, le is rajzolta, nem is egyszer, később részleteiben is, hogyan működik a kenyérgyár, de ezeket mi mindig átugrottuk. Mikor lesz nekünk ke­nyérgyárunk? Azelőtt ahányszor da­gasztottunk, annyiszor kellett en­nünk is, hogy bírjuk erővel, ez meg automatákról beszél? Egyszer csak benne találtuk magunkat a vadonat­új kenyérgyárban. Tanulhattuk újra a sütést. — Volt, aki bánta? — Normális ember biztosan nem. Hintaszéket nem vihettünk be ma­gunkkal, de rendes székre leülhet­tünk. Azelőtt az erőnket adtuk bele, a gyár csak az idegeinket kívánta. — A pék emlékszik még a szülői ház kenyerére? — Úgy maradt később is, ahogy az elején volt. Én sütöttem a pékség­ben, anyám pedig sütött otthon. Nyáron egy hétre valót, télen két hétre valót. — Soha nem segített otthon ? — Ahogy teltek az évek szegény anyám fölött, úgy álltam be helyette. Ott sürgött mindig a teknő körül, so­ha nem akarta elhinni, hogy abból is kenyér lesz, amit én csinálok. Miért nem dagasztok én is annyi ideig, ameddig ő szokott? Mi lesz belőled, emberiség, ha már a sütésre se marad idő? — A szájában megmaradt-e édes­anyám kenyerének az ize? — Ne vegye a hálátlanság jelének, de nem. A búbos kemence nem ver­senyezhetett a pékek kemencéjével. Hosszan beszélgettünk, tele lenne vele az újság, ha mindet leírnám. Megleped, mennyire pontosan tud­ja, hogy a hetvenkétórás kenyér még frissnek számít, és mennyire nem ér­zi, hogy ez lehet az állami sütödék legnagyobb buktatója. Mert ha szer­dán délután kettőtől már rátehetik a holnapi címkét, az a kenyér pénte­ken még csak másnapos, noha har­madnapja áll. Ha most viszi el valaki a törvény szerint, és rájön egy há­romnapos ünnep, és még negyedik napon is abból készít tízórait az em­ber gyermekének, akkor már a szü­lőpék se ismerne rá. Lehet igazság abban, amit mondok. Csavartam to­vább a mondókámat. Ha összeszám­lálná valaki, mennyi nagyszerű ke­nyér kerül így a kukába, és elismer­né, hogy a kenyérgyárnak és a keres­kedelemnek se az a legfőbb föladata, hogy megnevelje fogyasztóit, bár na­gyon akarja — lám, az áremelések se hoztak változást, pedig mennyire köptük a markunkat, hogy ezután más lesz minden —, sokkal inkább az, hogy kiszolgálja őket; és ha ennyire könnyű lett már a sütés, hogy ülni is lehet mellette, és ha vala­ki a törvényszerűen kukába kerülő kenyerek árát eleve odaadná a géem­kában dolgozóknak, hogy közben is süssenek, sőt adják is el, és ebbe a géemkába bevennék majd a nyugdi­jasokat is — hát ez egy kicsit sok volt egyetlen lélegzetvételre. De elismer­te, talán megérné kipróbálni. Ahogy néhány maszek megél abból, hogy telesül egy lakókocsit kenyérrel, és addig árulja, amig el nem fogy, mi­ért ne élhetne meg ez is? Ha már a Ludas is címlapjára teszi, hogy az új kenyér ünnepe után nemzetiszínű szalaggal átkötött ünnepi kenyeret gyűjtenek össze szegetlenül a teher­autók, akkor be kell látnunk, hogy a nevelés — az előbbi „elősütési" szisztémával — nem sikerülhet. Azt mondja, szívesen benevezne ilyen vállalkozásba. A magaépítette házzal egyébként megjárta. Amikor már a kerítését is beföstötte, azonnal éjszakai látoga­tókat kapott. Betörtek hozzá is. Igaz, hamar elcsípte őket a rendőr­ség, meg is büntette jól a bíróság, de minden bizalma megingott a csak lő­dörgő, mások munkáján élősködő hitvány emberekben. Ráadásul a szülőföldjéről jöttek. Pedig be­belátogatnak néhányan mostanában is néhány kertbe. Gyönge eszűek le­hetnek, ha örömüket Telik abban, hogy szabadon engedik a nyulat, vagy ha megnyitnak minden vízcsa­pot. Mostanában ö teszi föl a kér­dést: mi lesz veled emberiség, ha a céltalan pusztításban lelik néhányan örömüket? HORVÁTH DEZSŐ r

Next

/
Thumbnails
Contents