Délmagyarország, 1985. augusztus (75. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-10 / 187. szám

r~ Szombat, 1985. augusztus 10. 75 Fenyvesi Félix Lajos Mozdulatok i Markó Ivánnak és társainak 1. Lerakod szived, mint parázsló követ és táncolsz önfeledten. 2. Íjként megfeszül tested temploma, emelkedik, sugárzik, hogy legyen szó nélküli ige ki a holtakat is fölkelti. 3. Veszendő ember, vezetsz bennünket a pillanat függőhídjain át, hogy ne hulljunk a sötétség csapdáiba. Te: lángra elvékonyodó BALETT—KIRÁLY! 4. Minden mozdulat halhatatlan. 5. Zokogsz, zihálsz, mert sürget az Igazság, hogy megmutasd egészen, száz alakban. 6. Ha erőd elhagyni készül, vezet észrevétlen a rejtőző Isten végtelenből-lehulló érintése. 7. Végzeted-kimérte tér: színpad eszelős megszállottaknak; hatalmad: fűszál ereje; jutalmad: egy-egy jó szó, ölelés, de társaid mégis követnek. 8. És együtt forrongva széttapossátok a hazugság csönd-láncait, a hamis csengés helyébe békességet hordtok fáradhatatlanul, bár egyre barbárabb a kor, a remény egyre halványabb fénnyel ég, a ti hitetek mindenkit lenyűgöz: valami más, jobb, vergődve megszületik vajúdó álmainkból! Befalazott nap — Még hogy kit tetszik keresni —, így a begyes kis barna asszony pipikendóvel a fején, csípőre tett kézzel, csupa riszálás, csupa gömbölyúség, kifenekesedett élet. Na, kit tetszik keresni, perdült be a szobába. Cica kezében csörömpöltek a kulcsok, táskája nyitva lógott a karján, zörgette a kulcsokat, mintha csak amazok kérnének a makacs záraktól bebocsáttatást. Környes-körül csupasz, frissen hengerelt mintás falak, csillog a lakk, csúszkál a fény a nedves parkettán, a kis begyes felszúrva a partvisra, mint gombostűre egy cserebogár. — Na, kit tetszik keresni — türelmetlenkedett az asszony. Éles, pattogó hangjára egy behemót ember döccent a szobába. Tréningnadrág, papírcsákó, jónapot. — Na, kit tetszik keresni — dörmögte az ember, mintha csak visszhangja lenne az aszszonyának. Cica egyikükről a másikukra csodálkozott, aztán meg tétován maga mögé pillantott, mintha csak ott sejtene holmi jövevényt. Ezek jövevényfaggató szavak. De Cica mögött csak a fehér palástba bújt négerfa ajtó szendergett, s dsak a Cica után óvakodó szél kapdosott bele a palástjába. — Hol a tálaló, rezzent fel Cica. Odalépett a két pisla ablakszem határolta beugróhoz, és hitetlenkedve megtapogatta a falat. Mutatóujjával táncosan öszszekapaszkodó vonalakat faragott ki a levegőből, s arany dsillámport ért az ujja. Cica a táskáját a szoba közepére rakta, és körbejárta, akárcsak számba venné a szegleteket, akárcsak a boltívekkel társalkodna. Aztán szétrebbentette a kétszárnyú üvegajtót, égszínkéktől a kobaltig nyújtózkodó cserepek ólomkeretbe fogva. Ólomkeret helyén rózsaszín katedráiüveg. — Valami baj van — szívogatta az orrát az ember. — Télleg, kit tetszik keresni, no — veszítgette a türelmét sebesen a begyes kis asszony. — És hová lett a vitrin — (3-f áltott fel Cica a télikertes, tornácra néző szobába toppanva. Anya mézeskalács nippjei! a falánkságuk elől üveg börtönözte. .. Es hol a macskás szőnyeg, a két oroszlán, Lió és Leó lakta perzsadzsungel?! Meg apó arcképe a szúrós fekete szemével s jobb szélen a gondterheltté ráncolódott borjúpofával?! A bizalmatlan pingász ráföstötte a képre a bomyút, amit a munkájáért kialkudott. A borjú egyenesen belebámult a halhatatlanságba, míg apó fittyet hányt neki és arra szegezte a szemét, ami jelenvaló. Cica feltépte a fehér palástban páváskodó négerfa ajtót, és hol az ágy?! Égig érő dunvhák, átkelés a tolltengeren, dunyhaforma jéghegyeken. Cica végigszaladt a szobán, kitárta mind a két ablakot, vajon megvan-e még a kert, vagy azt is felverte az idő, akár a gyom. De a cseresznyefa még ott állt. a cseresznyefa őrt állt a múló idő ormán. Az asszony meg az ember megütődve nézték a szélvészként forgolódó Cicát, aki mint egy kijátszott végrehajtó, futkározta be a házat. ; Hol az égszínkék zsúrbútor?! Hol vannak a porcelánfejű babák?! Hol vannak a fodros, habos selyemruhák?! Hol van anya jelmezbáli képe, ahol tollas kalapos csábítónak öltözött?! És hol van az a tollas kalap?! Cica berontott a konyhába. Frissen meszelt, üresen bólogató falak. Hol az ökörszemmintás függöny?! Hát a mézeskalácsformákk?! Hát a fényes kuglófsütők?! S hol a háromkirályok?! Hol a pléhezüst, vígan kocogó Gáspár?! Hol a bordó, fehér kalpagos Menyhért?! Bs hol a köpcös, ércesen öblögető Boldizsár?! A háromkirályok jártak hajdanán a kútra, háromkirályok végig az Alföldi utcán, s a háromkirályok híján felfeslik férceinél a világ. Cica lezárt szemhéja mögül szivárogni kezdtek a könnyek; keserves zokogással siratta fölfeslő férceit a világnak. — Nahát — méltatlankodott a begyes kis asszony —, miféle módi ez, így berontani és fölforgatni a házat?! — Nahát — méltatlankodott a behemót ember —, most meg itt bőg, akár egy szaros kölyök, hogy nem röstelli magát! j— Na, most aztán kifelé — ordítozott könnyes arccal Cica. — Takarodjanak! De most aztán már elég legyen! — Hát ez meghibbant — hüledezett a behemót ember. — Ez a saját házunkból kidobna — így a begyes. — Miféle saját házuk — zokogott Cica. — Ez a mi házunk. Tessék jól idefigyelni, tessék jól megérteni, ez a mi házunk. Ezt a telket még apó vette a Sugár bikaborjáért. Ezt a házat apó építette a Krasznai-féle fatelepről vett úsztatott fából. Apó napot faragott a házra. Apó nem járt mással, csak a nap szekerével. Ebben a házban született anya, s apa ebben a házban jegyezte el egy rubintos gyűrűvel. — Ja, maga a Miska nővére — biggyesztette le a száját a behemót. — Ja, a Cica — mondta csalódottan a begyes kis asszony. — A Doktor Cica. Cica haloványan elmosolyodott. Duci nevezte el Doktor Cicának, mert azt találta mondani, hogy sztetoszkóp nélkül is hallja a szívdobbanást. Mellette nem létezik a sziveknek lábujjhegyen eldobbanni. Duci szíve Cica szerint olyan egyetemesen vert, akár egy professzor, Ducinak, pápaszemes, sétabotos, a világegyetem professzora szíve volt. — Igen — bólogatott a Doktor Cica. S mintha most visszahintált volna az idő vagy negyven évet, hát akkor nem puszta kitalálás, szóbeszéd, tényleg volt itt egyszer gyerek. — Hát a Miska eladta a házat — szívogatta az orrát a behemót. — Nem írta meg? — hitetlenkedett az asszony. — Biztos megírta, csak el tetszett felejteni — gyanakodott a behemót. — Kétszázötvenezer forintot adtunk érte — vágta ki büszkén az asszony. — Nem volt semmi összespórolni — így az ember. — Manapság duplán nem az — tódította az asszony. Cica csak a fejét rázta, alkuszok kezén a múlt, fillérekre váltva napok, évek, holdak, és csillagok. — Nem loniuk mi kérem a pénzt — sértődött meg a behemót. — írás is van róla. Vnegmutathatom — így megbántottan az asszony. — És a holmi, a bútorok, azzal mi lett — akadozott Cica, mintha csak úgy kérdezte volna a múltat, holmi éveket. Apótól kapott volna 'a tiszteletlenségéért egy p«font. — Ja, az — bólogatott a begyes kis asszony. — Hát gyütt egy ember a Miskával, az vitte el. — Csupa ócska, régi rongy dolog — fitymálkodott a behemót —, minek kerülgesse az ember gyereke. De ami megmaradt, az ott van kint a fészerben — szolgálatkészségeskedett —, ahogy a Miska bepakolta. Ott van azon érintetlen. — Nem nyúlunk mi a máséhoz — önérzeteskedett az asszony. — A Miska aszonta, majd hoz valami ócskást, a kutyának se kellőt meg elégeti, ha lesz ráérő ideje. Na tessék csak gyünni, itt van e. A behemót ember átvezette Cicát a poros udvaron, mutatta a fészerhez vezető utat. amit hunyt szemmel is. amit akár fél lábon is. amit háttal, amit álmában és bármikor, bármikor és nyerítve, a fészer mellett épült istállóban az oroszlánról elnevezkedett, rőt sorényes Leó prüszkölte végig a gyermekéveket, s nyerítgette az istállóhoz, akár egy világítótorony buzgó őre, a kertben tévelygő Cicát. A behemót ember kikulcsolta a fészer ajtaját, és ott hevert a döngölt földön minden, halomban. Porosodó, ládányi ruhák. Könyvek összeomlott piramisa. Edények. Szakajtók. Vékák, öszszedobálva a mézeskalácsformák. S apó arcképe keret nélkül, a halhatatlanságba meredő borjúpofánál kettéhasadva. Cica az összedobált halom felé nyúlt, és a levegőben megállt a keze. A meghasadt időt nem lehet összeragasztani, ahogyan az elpattant idegeket sem. És nem is volt játék, amit Ducinak mondott, színvaló az, sztetoszkóp nélkül is hallja dobbanni a (szívet. S most akkora csend borult rá, hogy tudta, áll a szíve. — Egy kis piros bort — kínálgatta az ember, de Cica csak a fejét rázta, s tétován, vaksin tapogatózott a kilincs után. mint aki a helyét máris elfeledte. Felkapta a táskáját, és kiszaladt a házból, mintha csak a tető utolsó, könnyű sóhajtását hallotta volna meg, mielőtt a sziszegő lángnyelvek vérpiros súlyosságának enged. Sosem búcsúzkodott, vonatablakból sem nézett hátra, és nem integetett. A búcsút megszokni nem, legfeljebb túlélni, ha lehet. — Rá kellett költeni egy csomó pénzt a házra — loholt Cica nyomában az ember. — Kidűltbedült már minden fala, s csepergett az eresz. Cica kiperdült a házból, és futásnak eredt. — Kap a ház új homlokzatot — kiáltott utána az ember. — Kap rendes homlokzatot, lefalaztatjuk azt a korhadt napot. * A kilencszázharmincas években Alsóváros olyan lapos volt, akár a keletlen tészta, akár a keletlen lángos. Poros, álmos, kietlen, s kantákban hordták a kútról a vizet. A harmincas években, aztán a negyvenesedben is Duci az Alföldi utca felé kerülve járt a fatelepről a zárdába. Reggelente tíz perccel korábban kelt, és tanítás után elsőnek sorakozott, reggelente nyakigláb ügetett, delente egyetlen iramban trappolt, átgázolt a hóbuckákon, dacolt a sárral, szoknyája után szél kapkodott, átugrálta a pocsolyákat, és szandálja a port kötényére verte, hogy az Alföldi utca felé kerülhessen. Doktor Cicáék háza egy nagy füves térség kellős közepén állt, egy jegenyesorral határolt saroktelken. Doktor Cicáék háza sötétre pácolt gerendákból épült, csúcsos tetővel és körbefutkározó négerfa tornáccal. Doktor Cicáék házának ormára egy hatalmas nap volt faragva, de nem egy pufók, jóságos mosolyú, bambán derűs, hanem épp Duci kedvére való. Egy engesztelhetetlen, egy bármilyen anvagból felragyogó, egy négerfából faragott sugarakkal is fénvnskedő és meleget adó, négerfából tündöklő alsóvárosi napos oldal. Duci, ha idejéből többre nem is futotta, egyetlen bámész pillanatra mindig megállt. Duci naponta kétszer is került, hogy a fából faragott sugaraiban tündöklő napot megcsodálja. Duci hallotta a nap szívének dobbanását. Ducinak sztetoszkóp se kellett. Ducit nap iránt vezérelte a (szívdobbanás, hogy minden fatelepről, minden poros, lapos, álmos városkából indulnak ég felé vivő országutak a mindenségbe dobbannak el. VÉSZITS ANDREA Zefei Miklós >• r gyua mit csinálhatnék itt mit is tehetnék befogom lovaimat befogom e harmadik emeleti lakás elé befogom lovaimat e lakótelepi ház elé befogom őket a lakótelep elé budapest elé az ország elé és ordítok gyűá gyüá