Délmagyarország, 1985. augusztus (75. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-31 / 204. szám

10 Szombat, 1985. augusztus 31. Szélárnyékban a szobrászművészet? Olykor az az érzése támad az embernek, hogy ezekben az években szélárnyékban vitorláznak a szobrászok. A néhány gyakrabban hallható néven kívül nincsenek kiugró egyéniségek. Tehetségtelenebbek volnának az utódok, vagy csupán a lehetőségeik szerényebbek? Netán a mondanivalójuknak nem találnak megfelelő kifejezési formát? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Várady Sándor szobrászművésszel, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége szobraszszakosztályának titkárával. — Aligha hiszem, hogy holm tilalomfák akadályoznák a mai magyar szobrászművészet fejlődését — kezdte Várady Sándor. — A helyzet az önkifejezés szempontjából kedvező, mert nálunk létező jog a művészi szabadság. A szakma egyenesen meg is követeli a művészektől az önállóságot, a sajátos kifejezési módot. Viták és szabad kísérletek folynak a művészeti életben, s születnek egészen bátor alkotások. Sajnos, az ötvenes évek normarendszerének a sokkját nehéz kiheverni. Köztudomású, hogy akkor a művészet célja a közérthetőség, a direkt politikai mondanivaló volt. Talán ennek ellenhatásaként született meg az elmúlt húsz évben jó néhány olyan mü, amelynek nincís meg a közönsége. Sokan elfelejtik, hogy a művészetnek a megértés csak az egyik oldala; legalább olyan fontos az akkumuláció, a belső feltöltődés. — Elmondható-e a mai magyar szobrászművészeiről, hogy van sajátos arca, mással össze nem cserélhető karaktere? Van-e nekünk nemzeti szobrászatunk? — Ez nehéz kérdés. Mit jelent az, hogy „nemzeti szobrászat?" Gondolom, olyasmire céloz, ami Medgyessy Ferencre és körére volt jellemző a század első évtizedeiben, a népi ihletésű művészet, a népi írókéhoz közel álló gondolkodásmód. Nos,' ha így érti, Medgyessy után iskolaterefhtö'iüfgy "egyéniséggel már nem találkozunk a magyar Szobrászatban. Sokan a hatása alá kerültek — kijártam hozzá magam is —, egyebek között olyanok is, akik egyébként nem értettek egyet a gondolatvilágával. Medgyessy úgy akart fogalmazni, hogy a néző magyar szobrot lásson, ne Rodint és Maillolt. Érdekes, hogy ennek ellenére — vagy talán ezért — éppen Maillol figyelt fel rá, is kapott ezután Grand Prix-t az 1930-as párizsi világkiállításon ... Ma is vannak nagy szobrászegyéniségek, de már nem iskolateremtő erejűek. S a feladatok arányában ma is vissza-visszanyúlunk Medgyessyhez, ami persze nem szégyen. Éppen ö volt az, aki kijelentette: „Mindenkinek volt apja." Vagyis kultúra csak a dolgok egymásra épülésével, az előző generációk tapasztalatainak figyelembevételével létezhet.. . Régen a művésztelepeken biztosított volt a folyamatosság. Az egy körhöz tartozók hasonlóan gondolkodtak, s ez bizonyos fajta biztonságérzetet adott. A tereket saját szempontú szobraikkal és épületeikkel töltötték .be. A „szocreál" szétdúlta a régi telepeket. Az egyéni hangokat nem tudta elnyomni, a hamu alatt izzott a paráái, de egységes csoportok már nem alakultak ki. Teljesen újjászületett az utóbbi húsz évben a magyar képzőművészet, s ma általános érvénnyel elmondhatjuk, hogy a szakma jó átlagszínvonalon dolgozik. A szobrászművészetet két nagy veszély fenyegeti: a túlzásra való hajlam és a sietség, a kiérleletlenség. — Megmagyarázná ezt egy kicsit bővebben? — Most a nonfiguratív az úr, s ez a tábor hallani sem akar a figuralistákról, azok értékeiről. És nem ez az egyetlen „izmus", amely a tolerancia minde

n jele nélkül magának vindikálja a művészet babérkoszorúját. Sohasem vezet jóra, ha egy-egy irányzat ki akarja sajátítani magának a közönség ízlését. Másrészt az embereket ma borzasztóan hajtja az idő: újra és újra bizonyítani kell, kiállításon szerepelni, lehetőleg minid többet cs minél hamarabb. Ez. a sietség sem kedvez az elméLyül munkának, az igazán kiértett alkotásoknak. Kétségtelen, hogy a sikeres, avagy sikertelen munka mindig is egzisztenciális kérdés volt a szabadfoglalkozású művészek számára, de régebben ez valahogy másként „manifesztálódott", mint manapság. Régente a kávéházak voltak a legjelentőszebb színterei a művészeti életnek. Egy-egy nagy művész köré gyűlni rangot jelentett, s tőle még az igazságtalan kritikát is könnyebben elviselte az ember. Ma ilyen kávéházi csoportosulások nincsenek. Többszörösen fontos szerep hárul tehát a szövetségre, a szakosztályokra. Nekünk kell fórumot biztosítanunk a vitáknak, az érdekcsatározásoknak. Más ez természetesen, mint egy kávéházi törzsasztal^ de hát változnak az idők. — A gazdasági „jégkorszak" hogyan érinti a szobrásztársadalmat? — Tapasztalataink szerint a művészek úgy védekeznek, hogy alkotóközösségekbe tömörülnek. Legalábbis ez az egyik, gyakori útja a védekezésnek. Termelőszövetkezetek történetét festik meg díszas albumokban, összehangolják az előadásokat, vevőkört toboroznak. Az állami támogatás csökkenése, az állami megrendelések elenyésző száma azokat érinti a legérzékenyebben, akik korábban az úgynevezett beruházásos munkákból éltek. Most, a felszabadulás 40. évfordulójára szaporodtak ugyan a megrendelések, de tartós javulásra nem lehet számítani. Folyamatosan emelkednek az anyagárak, a műterembérek, az energiaköltségek. A kivitelezés költségei fölemésztik a honoráriumot. — Ha a gazdasági tényezők ennyire meghatározzák a művészek lehetőségeit, indokolt-e még művészi szabadságról beszélni? — Ez a kérdés bennem is többször megfogalmazódott. Különöse

n azután, hogy az egykor az abszolút szabadságot jelentő szimpozionok is anyagi okok következtében indultak hanyatlásnak. A szimpozioni ösztöndíj ma olyan kevés, hogy aligha engedheti meg magának egy családos szobrász a több hónapos részvételt. Havi háromezer forintból nem lehet eltartani a gyerekeket, kifizetni az otthoni műhely rezsijét... Igen súlyos gondnak tartom, hogy a mai gazdasági szabályozók egy kalap alá veszik a képzőművészeket a szórakoztatóipar alkalmazottaival. Művész — művész ... Alapvetően kellene megváltoztatni ezt a szemléletet, s akkor talán megnyugodna a szakma, amely most a felbolydult méhkashoz hasonlítható. S még valami: le kellene szokni arról, hogy mindig a művész adakozzon, ö legyen nagyvonalú. Szobrok kellenek egy szabadtéri nagyrendezvényhez? Kérjük a köveket, lehetőleg azonnal, s ingyen! Aztán az ünnepek után a művész futkoshat, hogy egyáltalán visszakapja a szobrait. Konkrét példákat tudnék felsorolni az ilyen szervezésre. — ön milyen kiutat lát ebből a helyzetből? — Csak a magam nevében, és a magam posztjáró

l nyilatkozhatom. Nagyon sok körülöttünk a sértett, csalódott művész. Vissza kell" szereznünk a szövetség tekintélyét, s vissza kell szereznünk ezeket az embereket. HAVASI JÁNOS | betűket feltalálta s igy a gondolatnak betűk g i kombinációjából papirra rögzített képét tud jj í GUTENBERG ÉRDEME ABBAN X | Gutenberg érdeme abban nyilvánul, X | hogy a mozgatható, összerakható és j | szétszedhető betűket feltalálta s igy a | l GUTENBERG ÉRDEME AB j I ' I w 14 : ciceró ^ I Gutenberg érdeme abban nyiU x vánul, hogy a mozgatható, ősz x GUTENBERG ÉRDEME i Duplamitrel GUTENBERG ERDE 16. 1 ciceró GUTENBERG É 17. 1 ciceró SZEGED® Könyvműhelyek üzenete Egy füzetsorozat margójára S

zokatlan jelenség a magyar művelődéstörténetben, hogy a múlt század végén és e század első évtizedeiben éppen az ország tán legelmaradottabb vidékén, a Viharsarokban teremtődött meg a nyomdakultúra és könyvművészet két nemzetközi rangú műhelye, a gyomai Kner officina és Békéscsabán Tevan Andor nyomdája. Az egymástól mintegy 40 kilométerre levő két településen nem csupán nyomdagépek dolgozták', de föírtőtí" 'égy olyan "kiváló szakembergárda, amely' rendkívül magas szinten tudta megvalósítani a szelférríi vezérek — mindenekelőtt Kner Imre — tipográfiai, könyvművészeti elképzeléseit. Ugyanakkor mindkét nyomda szellemi műhely is volt, magához vonzotta a könyv fantasztikus erejével a kor kiválóságait. Kner Imréhez és Gyomához kötődött ily módon a jeles irodalomtörténész, Király György, és a nagyszerű belsőépítész-grafikus. Kozma Lajos mellett például Lukács György, Fiilep Lajos, Balázs Béla, Lesznai Anna, Bartók Béla, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának több vezetője Buday Györggyel, Ortutay Gyulával, Tolnai Gáborral az élen. Tevan Andor olyan művészekkel állt kapcsolatban, mint Karinthy Frigyes, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, Hevesi Iván. i Három esztendeje, 1982-ben ünnepelte alapításának 100. évfordulóját a gyomai Kner Nyomda. Az alapításra így emlékezett vissza Kner Izidor: ..Pénz, hozzáértés és szaktudás híján — kontárként — 1882. június közepén nyitottam könyvnyomdát olyan helyen, ahol ez a foglalkozás nemcsak hogy fellengzős ábrándokra nem jogosított, de a megélhetes reményével sem kecsegtetett.". A centenárium alkalmából a Magyar Tudományos Akadémián tudományos konferenciát rendeztek, Gyomán jubileumi tanácskozásra került sor, melyhez kapcsolódva felavatták Kiss Nagy András szobrászművész Kner Izidor és Kner Imre domborműves portréját ábrázoló emlékkövét, és felújítva megnyitott a kapuját a Kner-család Kozma Lajos-tervezte szecessziós házában a Nyomdaipari Múzeum. Ehhez az intézményhez kapcsolódva Petőcz Károly értő, gondos és elegáns szerkesztésében A Kner Nyomda Múzeum-füzetei címmel sorozat indult. H

árom év alatt kilenc szám jelent meg — az utolsó hármat a napokban kézbesítette a posta. Ezek a füzetek jórészt más szakmai és művészeti kiadványokban — Magyar Grafika, Békési Élet, Üj Auróra — megjelent tanulmányok különlenyomatait ötvözik nagyszerű egységgé. Az első két füzetben Petőcz Károly a Kner-hagyaték két rendkívül fontos alapproblémáját elemzi, az elsőben a százesztendős Kner Nyomda könyvgyártásának történetében a múhelykultúra és stílus kérdéseit, a második füzetben képzőművészet és könyvművészet kapcsolatát. Tény, hogy a száz éves gyomai -műhely történetében a könyv csak a nyomtatványok, meghívók, közigazgatási blanketták oldalvizén élhetett meg, mégis rendkívül fontos dokumentumai a magyar tipográfia történetének. A magyar könyv reformjának jelentős része ebben a műhelyben valósult meg, elsősorban a nyomdaalapító fiának, Kner Imrének jóvoltából. Az első nagy kísérlet három sorozat megjelentetése volt. A cseppke-könyvek, a Magyar (Kner) Klasszikusok és a Monumenta Literárum füzetei. Kézzel merített papíron itt jelent meg először a tudatos tipográfusi szellem által kiválasztott betűtípus, a modern és egyedülálló Leibzinger Universitáts-Antiqua. Az irodalmi szerkesztő, Király György, így fogalmazott! „Az igazi kultúrának csak az lehet a célja, hogy örök értékeket termeljen, és a múltból azt konzerválja, ami fölülkerekedik a múlandóságon... mert semmi szerves fejlődés nem indulhat meg a semmiből, ezer meg ezer kapocs láncolja elődeihez, elődein keresztül kell kinőnie..." A díszeket és iniciálékat készítő Kozma Lajos pedig ezt írta: „AzoKnaK, akin a tradíció szerepét egyáltalán nem látják fontosnak, és a kifejezés-formák folyton váltóid áramlataiban keresik, a választ minden kérdésükre, azoktól szeretném megkérdezni, hogy a mai könyv, a modern gépóriások terméke, lényegesen rövidebb idő alatt, sokszorta nagyobb példányszámban készül: művészi megoldása teljesen más, a régiektől eltérő szempontokon épüljön?" A Kner-féle tipográfiai reform második kísérletének eredménye a kizárólag betűkből álló újklasszicista könyv egy tiszta, világos rend és harmónia megteremtése, melyeknek legszebb példái a Goethe-kötetek. A harmadik kísérlet mar a felszabadulás utánra tehető, és Kner Imre tanítványainak, Haiman Györgynek, Lengyel Lajosnak és Malatyinszkry Lajosnak nevéhez fűződik. A

harmadik, negyedik, ötödik és hatodik füzet a jubileumi eseményeken elhangzott üdvözléseket, tudományos előadásokat, emlékezéseket, beszédeket és az újra megnyitott nyomdamúzeum feladatairól szóló tanulmányt tartalmazza. A frissiben. kézhez kapott utolsó három kiadvány mindegyike igazi műhelymunka: Papp János Tevan Andor irattára es levelezése a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában, Gaál Endre A Tevan Nyomda betűmintái (a mintakönyv hasonmásával) és Zöldy Pál Kner Imre szakkönyvtára (a Magyar Iparművészeti Főiskola könyvtárának Kner-különgyüjteménye). Rendkívül izgalmas és érdekes olvasmány Tevan Andor közzétett levelezése. Különösen azok a levelek világítanak rá Tevan Andor jellemére, nvomdászi és tipográfusi vénájára, amelyeket Kner Imrével folytat — nem is indulatok, sértődöttség, visszavonultság nélkül. Gaál Endre rendkívüli alapossággal, szeretetteljes gondossággal, precíz elemzésekkel ír tartalmas bevezetőt Tevan Andor 1926-os betűmintakönyvéhez. Tanulmányának összegzésében megállapítja: „Vitathatatlan Kner Imre nagy tipográfiai, betűtörténeti, művészeti felkészültsége, nemzetközi tekintélye, a gyomai nyomdában készült munkák európai mércével mérve is magas színvonala. Nem feledkezhetünk meg azonban Tevan Andorról sem. Igaz, kevésbé elméleti, kevésbé kísérletező ember, mint kortársa és barátja. Ugyanakkor a színvonalas, a haladó polgári irodalom terjesztésében, a kulturális megújulásban nagyon hatékonyan tevékenykedett... Betümintakönyvét, mint értékes történeti forrást tesszük közzé abban a reményben, hogy nem csupán a helyi, hanem a magyarországi nyomdatörténet kutatásához is hasznosan hozzájárul." Zöldy Pál jegyzéke Kner Imre könyvtárának elsősorban nyomdászati, könyvművészeti szempontból figyelemre méltó részét összegzi. Ebből is kiderül, hogy komoly elméleti felkészültségű, sok irányú, szakmája részterületeire is kiterjedő érdeklődésű alkotó volt, s utalásokat kaphatunk külföldi pályatársaival való kapcsolatairól is. A füzet bemutatja a barátok által tervezett exlibriseket, akik között a kor olyan jeles grafikusai szerepelnek, mint Geiger Richárd, Divéky József és Kozma Lajos. (Első képünkön a gyomai emlékmű Kner Izidort ábrázoló oldala, mellette egy lap Tevan Andor betiímintakönyvéből.) T. L.