Délmagyarország, 1985. augusztus (75. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-31 / 204. szám

Szombat, 1985. augusztus 31. MAGAZIN Nyári gyakorlat Egy falu iskolát épít Tükör-történet 1. Június közepén behívattak az üzemvezetői irodába. Voltunk ott vagy hatan. Vártunk. Senki se tudta, mire. Végül a titkárnő megsúgta, hogy nagy kitüntetésben lesz részünk: ránk bízzák a szünidősöket. Kisvártatva megérkezett az üzemvezető, és sorban kezet fogott velünk. Ez volt az első gyanús jel. Aztán kávét főzetett. Erre már mindenki feszengeni kezdett. Aminek ekkora feneket kerítenek, abból semmi jó nem következhet. Miután megittuk a fekete levest, megköszörülte a torkát az üzemvezetőnk, és felolvasta az igazgató körlevelét az ifjúság munkára neveléséről. Olyan szép volt, hogy megkönnyeztük. Meg is tapsoltuk. Szerényen szabadkozott, majd elmondta, hogy mint az üzem legjobb dolgozóit, bennünket bíznak meg a gyerekek felügyeletével. Meg hogy példát mutassunk az ifjúságnak. Holnap érkeznek a srácok — .mondta. Mindenkinek jut egy. Naponta hat órát dolgoznak, és fél normát kell teljesíteniük. A többj a mi dolgunk. Ügy vigyázzunk rájuk, mint a szemünk fényére, mert ha netán valamelyiket baleset éri, mi kapunk érte fegyelmit. Tiszta, világos beszéd, de ekkor már senki se tapsolt. Négyen rögtön be is jelentették, hogy sürgősen szabadságra kell menniük. Ketten rrfaradtunk a hat gyerekre. Másnap meg is jelentek az üzemben. Az egyik élesre vasalt fehér nadrágot viselt, a másik galambszürkét. No,, mondom magamban, te Jani, ezekkel vért fogsz izzadni. De mit tehettem, bizik bennem az üzemvezetőm ... Mondom az egyiknek: „édes fiam, add ide a kalapácsot!" Hozza ám a csavarhúzót... Megkérdeztem: „mit tanulsz, édes fiam?" Azt mondja, ö angol—francia szakos. Akkor a tiéd a franciakulcs. Ez rendben is volt. A kezébe adtam. Ki is ejtette. Rá a lábára. Be kötöztük, leült. Ott ült a satupad végében egész nap, nem volt rá több gond. A másikat elküldtem a közértbe reggeliért. A műszak végére ért vissza, mert csak az otthoni boltot ismeri. A harmadikat megkértem, hozza el az esztergályosoktól az anyagot. Elhozta. Nem azt, amit kértem, de hozta. Rákmenetben, hátrafelé, mert a Rózsi olyan rövid köpenyben dolgozott a marógépen, hogy nem tudta róla levenni a szemét. Nekitolta a kocsit a Pista bácsinak, és felborultak. Az öreget elvittük az orvosi rendelőbe, begipszelték a lábát, a gyerek meg a műszak végéig szedegette az anyagot. Reggel, mire beértem, ripityára szétszedték a fúrógépet. Ki akarták próbálni, de nem indult. Nem hát, mert előző este lecsaptuk a fökapcsolót. Azt is szétszedték. Két hétig dolgoztak rajta a tmk-sok, mire megjavították. Összedugtuk a fejünket a kollégákkal, és kiötlöttük a megoldást. Szereztünk egy kalapot, és mindenki beledobott annyi pénzt, amennyit megért neki az ötlet. Aztán idehívtuk a srácokat, és elmondtuk, hogy van a közelben egy nagyszerű játékautamata. Menjenek, próbálják ki! El is mentek, mi meg végre nekiállhattunk dolgozni. A nyári gyakorlat végére értek vissza. Épen, egészségesen. Megkapták a fizetésüket, mi meg a dicsérő oklevelet a szakszervezettől, mert a ránk bízott gyerekek közül egy sem szenvedett nyolc napon túl gyógyuló balesetet. 2. Már a karácsonyi szünet után elkezdték emlegetni a tanáraink a nyárt gyakorlatot. No, persze, mert akkor ők lazíthatnak, nekünk meg jön a meló. Mondogatták is, amikor csak azt hitték, figyelünk rájuk, hogy majd a gyárban a szakik..., majd megnevelnek bennünket... Ott majd megtudjuk, ml az élet, meg a munka, meg minden. A végén már vattát dugtunk a fülünkbe, hogy ne halljuk a sopánkodásukat, de a szájukról így is csak leolvastuk a panaszt. Aztán elhangzott az utolsó csengőszó, a táblára felírtuk, hogy VAKACIÖ, aztán elindultunk abba a büdös nagy életbe, ahol majd megnevelnek bennünket. Be is mentünk a gyárba. Hárman voltunk: a Pisti, a Józsi, meg én. Délig ott ültünk a portán, mert valakinek ki kellett volna állítania a belépőnket. Ez bizalmi munka, ugyanis egy cetlire rá kell írni a nevünket, meg a személyi számunkat. Akárki nem csinálhatja. Az, aki csinálhatná, éppen nem volt ott. Elküldték a közértbe reggeliért, és 11 órakor ért vissza. Akkor meg a főnök indult el ebédelni, akinek az iróasztalfiókjába volt zárva a bélyegző, ö is ismeri a közmondást, miszerint „lassan járj, tovább érsz!" Nagyon messzire el akar érni, így aztán nagyon lassan jár. Mondhatni, évek óta helyben. Délután kettőkor értünk le a műhelybe. Üres volt. Igaz, hogy háromig tart a munkaidő, de a fürdőben csak fél háromig van meleg viz. Átszervezték a kazánházi munkarendet. Fél munkaerői megtakarítottak vele. Illedelmesen köszöntünk, és elmentünk haza. Másnap reggel már jóval többen voltak. Ketten. A többieket elküldték kényszerszabadságra, mert nem érkezett be a múlt évre visszaigazolt anyag. Az egyik esztergályos volt, a másik lakatos. Megkérdezték honnan jöttünk, mit tanulunk, és hogy van az osztályfőnökünk. Az esztergályos tizenegy óra után beindította a gépet, a lakatos meg egy reszelőt tett a satupadra. Ebéd után úgy módjával elkezdtek dolgozni. Mi meg néztük. Mi is csináltunk már ilyet műhelygyakorlaton, csak valahogy fürgébben. Meg is mutattuk nekik, hogyan kell ezt csinálni. Csak néztek. Így aztán egy hét alatt kialakult a munkarend. Ok adogatták a kezünk alá az anyagot, mi meg vágtuk a melót, mint a répát. Tiz perc reggeli szünetet tartottunk, meg fél óra ebédidőt. Nem mondom, lihegtek a szakik, de hát magukra vessenek, ha velünk akarnak összeállni dolgozni... A második hét végén azt mondr.ák, üljünk le egy kicsit, számoljuk össze a teljesítményt, összeadtuk a munkalapokat. Kiderült, hogy két hét alatt mi hárman öt embernek teljesítettük az egyhavi normáját. Kétségbe estek a szakik. Azt mondták, ha ez így megy tovább, a főnökség betiltja a gmk-t, és akkor délutánonként mehetnek fusizni a maszekhoz. Az pedig keserves kenyér, mert a maszek csak azért fizet, amit elvégeztek ... Egymásra néztünk, megrándítottuk a vállunkat, és dolgoztunk tovább. Bennünket ezért küldtek, ök meg felhúzták a szemöldöküket, és leültek a sarokba tanácskozni. Jó fél óra múlva így szolt hozzánk az esztergályos: — Drága, jó fiúk! Ne csináljátok ezt velünk! Nekünk családunk van; feleségünk, neveletlen gyerekeink. Szükségünk van minden fillérre, amit a nyolc órai munkánkkal, meg a géemkázással keresünk. Ha ti felemelitek a normát, soha többé nem tehetitek be a lábatokat a gyárba. Sőt, az is előfordulhat, hogy cipóra verjük a képeteket. Értitek, ugye?! Már hogyne értettük volna, hiszen az osztályfőnökünk is megmondta, hogy az élet majd megnevel bennünket. De azt azért nem gondoituk, hogy ilyen közvetlen módszerekkel... Mindenesetre megígértük, hogy soha többé nem teszünk ilyen meggondolatlanságot. Végtére nekünk is felnőtté kell válnunk egyszer... T. ÁGOSTON LÁSZLÓ Az is ritkán adódik, hogy nyár közepén vaslapáttal fogad az igazgató az iskolában. Haragnak nyoma se látszik, csak éppen dolgozik. Iskolát épít. Akárki mondhatná, erre külön iparosok, sőt vállalatok vannak, nem az ő dolga, minek csinálja? Azért, mert ebben a kicsike faluban csak így lehet építeni. Amikor átjött Forráskútról, csak kéttantermes iskola volt, ragasztottak hozzá új szárnyat, négy teremmel, és most keresem a szavakat, mert nem is tudom, mi lesz itt. Akinek hegyes a szeme, kiszúrhatja, hogy egyeztetési gondok vannak az első bekezdésben Az egyik mondat azt mondja, épít, a másik azt, hogy ragasztottak. Hogy is van ez pontosan? Félek leírni a nevét, mert bár az érdem vastagja az övé, vele tart az egész falu. Kálmán Fe*rencről van szó, ő a kezdeményező, tanártársaival ő hordta össze az ötleteket az ország minden tájáról, ő is jött Szegedre, régi házakat' bontani, hogy olcsó téglájuk is legyen, és lám, itt van most is, ő is. Nyakig a malterban. De vele az egész falu. Nem tehetek róla, megint eszembe jut, hogy a régi fejlesztési tervek ezt a falut egyszerűen leírták a térképről. Könynyebb elkormányozni a kevés nagyot, mint a sok kicsit, bár kicsiből sincsen sok a mi megyénkben. Régóta létszik azonban, Zsombó sem akar megszűnni, mint ahogy Öttömös se, Dóc se, sőt együtt lépeget szomszédaival. Ehhez kell neki a nagyon jó iskola. Az senkit ne zavarjon, hogy bontott téglából készül. jó erős falakkal, lehet az így is nagyon jó. Ahogy nézem, száz évig kitart, ha rettenetes földrengés meg nem rázza, vagy ahhoz mérhető „civilizációs" ártalom nem éri. Ügy kezdődött, hogy tornatermet kezdtek éoiteni, mert a testnevelés nélkül nem lehet teljes az oktatás, és nekik eddig csak „szabadtéri" tornatermük volt. (Kéfem, ne akadjanak belém a testnevelés tanárai, tudom én, hogy szerintük nincsen tornaterem, de azt is tudom, hogy a magyar nyelvben az van benne, cs én szeretem magyarul írni, amit leírok.) Később aszfaltozták a szabad teret, most meg építettek mellé egy minden igényt kielégítő, sportversenyek tartására is alkalmas csarnokot. Ekkora baklövést! Ki jön ide sportolni? Az eddigi gyakorlat azt mutatja, mindenhova elmennek az emberek, ha érdemes. A szabad ég alá lelátókat építenek majd, hogy a falu is tudja használni, a csarnok másik oldalára pedig uszodát. Fedettet persze, mert az iskolának télen is szüksége van rá. Ez a három tény meghatározza, hogy a csarnok és az iskola közötti rész nagyobbik fele is a sportot szolgálja. Azért készül például kondicionálóterem, öltözők, és ki tudja még, mifélék. Logopédusszoba is itt lesz, és két természettudományi tanterem is, szertárakkal persze. Ez még csak a földszint, de a csatlakozó rész emeletes lesz. Nyelvi termek készülnek ide, most rakják a két' fal közé, meg a két padló közé is a hangszigetelő filcet, szaktantermek is lesznek, technikatermek például, ahol sütni d> varrni is megtanulhatnak a lányok, és talán-talán a fiúk is. És hogy a régi termek padlása se legyen kihasználatlan, iskolatörténeti múzeumot tesznek oda. Szokatlan hévvel magyarázta az igazgató is, helyettese is, hogy a csoportos foglalkozások termeit eleve úgy tervezték, hogy szükségtanteremként soha ne vehessék Igénybe azokat. Azért meglepő ez az indulat, mert régebben inkább a többcélú termek voltak a divatosak. Csakhogy azóta mindenki belátta, hogy a nyelvi termet földrajzra azért se célszerű igénybe venni, mert akkor nem tanulják meg a nyelvet a gyerekek. Márpedig itt erős a szándék, hogy az eddiginél sokkal jobb, és sokkal használhatóbb nyelvi képzésben is részesülhessen minden gyerek. Lehetőleg abban a korban, amikor még dolgozik benne valami a veleszületett nyelvzseniségből. És hadd jöjjenek ide a fölnőttek is, hadd tanuljanak meg egy pohár vizet kérni, piacon venni' és eladni. Irodalmi szemelvények halmozása helyett a praktikus, a használható nyelvet tanulják meg inkább, hiszen igen-igen ritkán van szükségük, hogy idegenvezetői szabványszöveggel azt mondják el, melyik téren milyen szobor látható jobbra, és milyen balra. A vita régen eldőlt már, legjobb az életre tanítani nyelvi órákon is. Aki tovább akar lépni, majd megtanulja később az idegenvezetést is, bár föltehetően arra lesz legkevésbé szüksége. A pontosságra vall az h, hogy minden vezeték millimjterre a helyén van, itt vannak a folyosón glédába állítva a mosdókagylók és WC-csészék, mindenféle bútorokkal együtt. Sokkal nagyobb faluban is meg szoktam kérdezni a zsombóihoz hasonló léptékű építkezéseken, hogy netán a lottón nyerték a rávalót? Meglepő a válasz, mert a központi szervek mérhetetlen szegénységéről legendákat lehetne írni: a belső berendezések árát most is a megyei tanács adta a művelődésügyi osztály közvetítésével. Hatalmas ajándék ez a falunak, meghálálni csak a tanítás megváltozott színvonalával lehet. Mondhatnánk szigorúbban is: kötelező az eddiginél is jobban tanítani. Az egész építkezés egyébként huszonnégymillióba került volna, de — és ez a zsombóiak trükkje —, a mérhetetlenül sok társadalmi munkával sikerül valószínűleg leszorítaniuk 11—12 millióra. Fele költség akkor, amikor az is nagy bukfenc, ha nem emelkednek időközben az árak. Pár nap múlva becsöngetnek a zsombói iskolában is. Csak a régiben, mert az új kicsit késik még. Idcn jól termett a paradicsom is, az őszibarack is, akiknek a .segítségére még számítanak, azok még mindig a földeken dolgoznak. És kőműves sincsen annyi, amennyi kellene. Sokan szorgoskodnak ugyan a falak között így is, de nem szeretnék összelapátolni valahogy, hogy időben kezdhessenek, inkább visszahúzzák még magukat a tavalyi keretek közé, de jól akarják megcsinálni. Annyit hallani mostani új építkezéseken, hogy alig vonultak el a" szerelők, máris beázik az épület, vagy kiöntött a szennyvíz — mint például az új Déli pályaudvaron —, ezt a példát se akarják követni. Azt szeretnék inkább, ha a tartós építésre is az iskolát hoznák föl példának, akik ezután raknak fészket maguknak. HORVÁTH DEZSŐ BURUZS CSABA: LOVAK i