Délmagyarország, 1985. augusztus (75. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-18 / 194. szám

Vasárnap, 1985. augusztus 18. 11 Aratórész Azt hiszem, a harmincas évek közepén egyedül én olvasztottam magamba halálos elszánt komolysággal a népi írók és hajdani JeanJacques Rousseau tanítását: vissza a földhöz, vissza a természethez. Pedig annyi föld sem volt, ahová a könnyem lecseppenhetett volna. Aratás! Mikor ezt a szót hallom, nekem egy egész esztendő képzik meg, s benne Kurucsai Veconka olajosbarna szeme. Egy szántóvető, aggódó esztendőnek minden reménye és öröme, ahogy a szántó-vetőnek a gabona betakarítása jelentette mindig az év fordulóját. Nekem, mivel csupán egy évben arattam bérletben a magamén, sem azelőtt, sem azóta, bizony emlékezetemben maradt minden napja és hónapja, de különösen az aratásnak minden órája és perce is. Először azért, mert húszéves voltam, s minden szomorú és vidám élményre fogékony, másodszor, mivel más szegény és sóvár emberek előtt jutottam ahhoz az öt hold bérlethez, melyért alku és egyezség szerint két és fél mázsa búzát kellett fizetnem holdanként, éppen úgy, mint az elődömnek, aki Kisasszony napján, tehát szeptember elején hunyt el váratlanul, s még a tarlóhántást sem végezte el, még azt is ram hagyta. Tizenkét és fél mázsa búzát, kellett fizetnem a bérletért, két hold őszi búzát vetettem hát, a termésből tartalékolnom kellett vetőmagra és táplálásunkra is. Mer! nősülést forgattam a fejemben. Huszadik évemet tapostam, s a házasodás illett is a jó gazdához. S alkalmat adott az ilyenféle gondolatokra Kurucsai Veconka is. ősszel, hogy önkéntesen segített a tengeri csutka betakarításában. Tavasszal pedig, amikor kijelentette, hogy ő a markot szedi utánam, ha én is úgy akarom. De még ott nem tartottunk! A tarlóhántásra igát kellett fogadnom. És még akkor a magány sehol, mert az elődöm tengerije talpon! Végre november elején nekieshettem lelkesen és soványan, hogy megtisztítsam a kukoricaföldet. Ebben segített Veconka. A vetöszantást és a vetést is hitelben végez.hettepi el. Jött a tél, és megállított igyekezetemben. De nem torpanfíattam meg, nem ülhettem a kemence mellé, mint a többi földmívelö, választanom kellett: vagy béresnek állok, vagy a malomba munkásnak. Adósságomat készpénzben kellett megfizetnem. En a malmot választottam. Zsákos lettem: cédulára mértem vissza a lisztet az őrletöknek. Heti tizenkét pengőt kaptam, s hogy jól meghúztam a nadrágszíjat. szépen törleszthettem. Hétköznap hát a malom, vasárnap Veconka. Ez a Veconka tizenhét esztendős volt. a vállamig ért, és mostani értelmemnek úgy tetszik, amint megismerkedtünk, nyomban feleségül akart jönni hozzám. Es ezt a szándékát azon nyomban közölte is velem, s rejtélyes módon abban semmi nevetséges és semmi megalázkodó nem volt. Elhitette velem, hogy pírba játszó barna arcára és tömör formás lábaira múlhatatlanul szükségem lesz felvirágzó gazdaságomban, sőt gazdaságom felvirágoztatásában. S én bele is egyeztem, vagy törődtem valahogy. Nem tiltakoztam, s jól is esett ez a bizonyosság. Veconka hajlamos volt hirtelen kacagásokra, sőt mindenféle huncutkodásokra is. S amikor a nyarat emlegettük, amikor ö majd az én marokszedőm lesz, és a déli pihenőkben együtt hűsölünk majd — minden szava megszárnyasodott. Az én későn vetett búzám még csak zsendült, amikor már másutt kaszára érett a kalász. Elszegődtem, s Veconka járta ki nekem, hogy amelyik gazdánál az ő apja meg bátyja arat, ott jusson nekem ÍJÚ.három^hold búza Azaz nekünk,-mert Veconka lett persze a márofcsZédőm. R-N •>:• «.• jfón.-u- .: : MIjIí Nem emlékszem én arra, milyen rendet vágtam, s arra fiém; mennyi időbe tellett, mig a húrom holddal végeztem. Egy hétből kitelt azért az ideje* De Veconka mindig a nyomomban járt. arra emlékszem, s az iszonyú fáradtságra, mert még soha nem arattam addig — s azóta sem. Tizedéből arattunk, s én három mázsa búzához jutottam. Veconka dúdolt eleinte, aztán nagyokat hallgatott, s nézte karom lassuló lengését; s a kasza után elhanyatló rendet. Kettőből csinált Veconka egy kévét, s néha három rendből. Jobban esett volna, ha beszél, még akkor is, ha korhol, vagy siettet. Még inkább beszélnem, magyarázkodnom kellett volna nekem, hogy eltereljem figyelmét, gondolatát. Én azonban csak azt éreztem, hogy csontom velejéig fáradt vagyok. S még arra is emlékszem, láttam, ö pontosan tudja, mit érzek én. És sajnált is egy kicsit, de nem tehetett semmit. S ezért aztán hallgattunk másnap is, harmadnap is. Ebéd alatt is, és nem hancúroztunk ebéd végeztével sem, mint egész télen, tavaszon elterveztük. A következő héten álltunk bele az én búzámba. Most már csak ketten, persze. S furcsa volt, hogy nem állapodtunk meg, mennyi lesz az ö marokszedörésze, mert hogy én már a sajátomban dolgoztam. Sok pipacs piroslott az én nyurga búzavetésemben és szarkaláb, meg búzavirág is kéklett benne elég. Hétfő reggel alkalom lehetett volna a tréfálkozásra, kacagásra. Olajbarna szemét ezen a szép és haszontalan látványon feledve — csak ennyit mondott Veconka: — Nem adja meg a hét mázsát se holdja! S belefogtunk a munkába. Tenyerem sajgott, talán még jobban, mint a múlt heten, szívem vert a második félórában, s tüdőm kérte sóhajtva a levegőt. — Három rendet kötök minden kévére — szolt nagy sokára mögöttem a lány —, némelykor négyet is. Nem volt semmi kegyetlen a hangjában. Amint megálltam, visszafordultam, akkor ötlött szemembe, nem köti be kendövei az arcát a bnrnulás ellen, mint némely kényeskedők. Nem fél a naptól! Milyen szép olajbarna! Gyönyörködtem benne. Bizony isten! — A bérletbe meg vetőmagra talán elég lenne. De hol van még a cséplprész! S mit eszünk a télen! — szólt valamivel később Veconka. S ez volt az utolsó alkalom, hogy megkérjem a kezét, s őt magát testestul-lelkestiil. s valami ígéretet is tegyek, hogy hosszú és boldog, nyugodt életünk lesz. Ha csak egyről is bizonytalan voltam, hallgatnom kellett. Bár Veconka dolgos kezében, életbíró izmos lábában bíznom kellett volna. Es szeme is úgy csillogott, amint a szalmakötelet sodorta. teritette, mintha valami huncutságon járna az esze, vagy el akarna cseppenni a könnye éppen. De ö nem síri és nem nevelett, hanem komolyan hallgatolt. Délben azt mondta, hazamegy, mivel nem hozott ételt. Én is megebédeltem árnyékba húzódva, szokás szerint köröm közül. Veconkát azonban hiába vártam. Nem jött vissza sem- délután, sem másnap. Magam arattam le a búzát, magam nyűttem, magam sodortam a kötelet, magam kötöztem a kévét Talán jobb is így — gondoltam —, mint aki nem tehet egyebet. Mért csináljunk két szegényből hármat. Mert akkor én már tudtam. inkább a malomba megyek dolgozni esztendőszám, csak a béiietböl, a föld terhétől szabadulhassak. CSERES TIBOR Horváth István KASS JÁNOS METSZETE Egy a szarvassá vált fiak közül Szarvas koronám az Égbe vetve állok, S hallom, anyám, fájó, Hívó kiáltásod. De már nem mehetek, Nem hagynak az egek. Anyám, ne hívj vissza. Koronám szakítja Az ég, ha e tetőn, Megcsuklik a lábam, S az egek falába Beletört koronám Csak a fényt vérezné Minden nap hajnalán, S az is neked fájna, Neked, mert utána Már fiad se volna. Mert már meg nem váltja. Mert már fel nem oldja A mély és — ezt a magast • Már meg nem bocsátja. Zárd a könnyeidbe Visszahívó szavad. Mert azt, aki voltam Szemed meg nem látja. Soha — azt a fiad. Jánosy István Pokoltánc szarvasokkal i. A nappalokat csak leőrli, de jaj az éjszakák! jaj az álmok! A négy sarokból kárbunkulus szemű kígyók úsznak elő körből tigrisek, hiénák rohannak reá, irtózik, fut az Angyaltól. Szól: tegyék el a késeket, ne lásson pengét sehol! Kín kamra emlékek, álmok. Házak helyén kőhegyek, gerendaroncsok köz^ nyiszlett kislány keresi rongybabáját. Halódót kátránnyá lépnek a legyek. Zsírpapírba i-i-ísik'd . jif.siír 4w»««ftá)sí csontok. Halomba csontok Csontokat temetett. Csík pallón megy feneketlen ür felett. Majd két fáklyasor közt táncol paplant hátára vetve, öntudatlan lóbálva kezében az ekrazitot, táncol a fogai közt hullával táncoló Kinizsi paródiájaként. Paplannal sodor le lámpát, kaktuszokat. S föntről az Angyal csap fejére vascsörrenéssel bogárcsáp-kezében fáklya: Háború, folyamsörényű fehér lovon vágtáz felé, már-már szemébe csap... őt mint husángot kapja föl a palackot.. . 2. Mire fölébredt, akkor látta: legkedvesebbjét csapta főbe — Ha élettelen leli őt is így lelik majd .. . Ekkor tértek be hozzá a szarvasok. Tudta: fiai voltak egykor, csak elfeledte. Ezt mondják néki a szarvasok: „Nem kell a ti házatok lélek-fojtó odva. De kell a hegyek, fenyők zöld-kék végtelenje. Nem kell színre édességtek s skorpiófullánktok. De kell a mi felhőtlen igazat-szólásunk! Nem kell nékünk egyik szépről a másikra szálló széptevéstek. De kell a mi legényes bajvívó szerelmünk! Nem kell a ti hizlaló, ölelés-ösztönt támasztó szalonna-sonkátok. Inkább a mj száz-méz-illat-lehelö füveink! Inkább a mi szelet-szántó, lenge karcsúságunk!" 3. Most a szarvasokkal lépked kék vigalomhoz. Filodendronok, csillag-hab-virágú szanszivierák közt fehérköpenyes orvos sztetoszkóppal vizsgál kicsi purdékat: négereket, fehéreket vegyest. Egy világ És a fehérköpenyes már közöttük áll. Napszikráztatta folyóba lépkednek a tisztulok. Az ég elborul a purdék-borította millió színpikkelysárkánytól Csengő káprázatban hátrál a halál. FELEDY GYULA RAJZA •