Délmagyarország, 1985. július (75. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-06 / 157. szám

MPT-R* l'H.I •KKif.lllWJ ?' ••.I Szombat, 1985. július 6. MAGAZIN Párbeszéd a titkárral Tanítani a tanítót Amit. .lanesi nem tanult meg, meg nem tanulja azt János. így tartja a népi bölcselet. A mondás lassan-lassan közhellyé kopik, igazságtartalma viszont nöttön nö eközben. Gárdonyi lámpásnak mondta a tanítót. Szó ami szó, szebb kifejezés, mit amit manapság használunk, azaz hogy a tanító, a tanár az emberi tökébe történő beruházás afféle építésvezetője. Akármit is mondunk, mindegy. A tény tény marad tőle: korunk legfontosabb embere a tanító. A jövőnket, ami főként több tudási jelent, ö alapozza meg. A tanító ember attól válik azzá, ami, hogy maga is tanul. A Juhász Gyula Tanárképző Főiskolának ez idő szerint körülbelül ezerötszáz hallgatója van. Szinte megszámlálhatatlanul sokféle szakpárosítás közül választottak. Van például aki magyar nyelvre és történelemre, van aki földrajzra és mezőgazdasági ismeretekre oktatja majd az általános iskolásokat. A főiskola néhány tanszékén, így azon is, amelyet Fehér István kandidátus vezet, valamennyien megfordulnak. — Ezerkilencszázötvenhárom óta tanítok marxizmus—leninizmust — mondja a tanszékvezető. — Több mint egy emberöltő... — Több, bizony! Csörögni kezd a telefon a parányi irodában. Fehér elnézést kér, gazdasági ügyekben kell intézkednie. Van időm /töprengeni közben, mikor is találkoztunk először. Aztán eszembe jut. Dér István műteremlakásában történt vagy tizenöt éve. Egy képről vitatkoztunk, s meglepett. hogy milyen szakszerűen elemzi a festő legújabb alkotását. — Mitől a vonzódás a képzőművészethez? Fehér elmosolyodik. — Történelem—rajz szakos tanár az alapképzettségem. — Hogy jutott idáig? — Harmincegyben születtem. Iskolák, diploma, ötvenkettő óta vagyok párttag. Oktatóként kezdtem a pályám a József Attila Tudományegyetemen, aztán rövid ideig továbbképzési előadó voltam, a városi tanácsnál, aztán megint a katedra, medikusokat oktattam marxizmusra, hatvannyolcban kerültem a főiskolára. Hetvenben szereztem meg a kandidátusi fokozatot. — Téma? :— A társadalom és a gazdasági 'élet változásai Szegeden 1945 és 1962 között. A disszertációm egyébként meg is jelent az Akadémiai Kiadó gondozásában. — Kutatási területe? — Munkásmozgalom-történet, helytörténet. Büszke vagyok, hogy a Szeged-monográfia ötödik kötetének szerkesztésével engem bíztak meg. — Ha már a megbízatásoknál tartunk.. — Hetvenhétben pártvezetőségi titkárrá választottak. 1985. február 1. óta a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola pártbizottságának titkára vagyok. — És tagja a szegedi városi pártbizottságnak is. — Nagy megtiszteltetés számomra, hogy beválasztottak a testületbe. Fehér halkan mondja ezt, tűnődve, látszik az arcán, hogy ennél a mondatnál nem szívesen mondana többet. Érthető. A neki fontos dolgokat aforisztikusan szokta megfogalmazni az ember. — Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy több mint harminc esztendeje oktat marxizmus—leninizmust... Mondja, hányféle tankönyvből? — őszintén szólva nem tudom, utána kellene számolni. Egyébként természetesnek tartom, hogy új és új jegyzetek látnak napvilágot, mert ennek a diszciplínának választ kell adnia a világ változásaira. Ezért is van. hogy a marxizmus—^leninizmus oktatását a permanens korszerűsítés jellemzi. A főiskolai tanszék 1959-ben alakult. Végig az volt a cél, hogy a tananyag minél jobban kapcsolódjék az úgynevezett szakos képzéshez. Tudja, ez neveléscentrikus intézmény. A szaktárgyak mellett nagy fontossága van a pedagógiának, ezen belül is a didaktikának, a módszertannak. A korszerű világnézet elsajátítása nélkül azonban semmire sem mennénk. — Az alapokat az általános iskola adja... — Az általános iskolában tanítók világnézetét pedig mi alakítjuk ki. Nem mondom persze, hogy gondok nélkül . ... 977 — Nézze, ha a társadalomban gondok, ellentmondások, értékzavarok mutatkoznak, érthető, hogy a diákok tőlünk várnak, és szinte a probléma megszületése pillanatában pontos, marxista választ a kérdések megoldására. A tudománynak viszont idő kell az elemzésre. Fehér kiszól a titkárságra, kapunk egy kávét, folytatja. — Tudja, nekünk lehetőleg olyan ismereteket kell közvetítenünk, . amelyek elméletileg megalapozottak, ahogy mondani szoktuk, a kikristályosodott tudást. — És? — Sok mindent tisztáztunk; ilyenek például a gazdaság áttérése az extenzív szakaszból az intenzívre, de sok kérdésre nincs még véglegesnek tűnő válasz. A hallgatóink pedig sorra nekünk szegezik a. kérdéseket a szemináriumokon. — Mondana p>éldát? — ön is ismeri valamennyit. Sorolhatnám a világgazdasági válsággal kapcsolatos ügyeket, a politikai mechanizmus változásának kérdéseit, az osztálystruktúra alakulását. Summa summárum: mindegyik a praxis problémakörébe tartozik, s a jegyzetek — ez törvényszerű — nem tudnak lépést tartani a változó valósággál. Egyébként készülőben vannak már az új könyvek. Valamennyi meg is jelenik nyolcvannyolcig. — A pártbizottság min dolgozik most? — Egyik legfontosabb feladatunknak a pártépítést tartjuk. A hallgatók közül jelenleg mindössze harminckilenc tagja a pártnak. A másik dolog: év végén érvényüket vesztik a káderutánpótlási tervek. Az újak elkészítése nem kis munkát ad nekünk, más feladataink mellett. A titkár asztalán a kongreszszusi jegyzőkönyv. A 121. oldalnál van nyitva: ,,A társadalomtudományi, marxista tárgyak oktatása kötődjön szorosabban a szakmai képzéshez, vállalja bátrabban korunk és fejlődésünk legfontosabb ideológiai kérdéseinek feldolgozását" — idézi Fehér István, majd ezt mondja: — Végtére is erről beszélgettünk. PETfcl FERENC Jerney és az erdélyi A

Délmagyarország ez évi május ll-i számában a „Mi? Hol? Mikor?" rovatban jelent meg a következő közlemény: „Száznyolcvanöt éve született Jerney János (1800—1855) nyelvész, akadémikus, a magyar őshazakutatás jeles képviselője. Dorozsmán született. Jogi tanulmányokat végzett, de érdeklődése korán a történelem és az irodalom felé fordult. 1822-ben a bécsi egyetemen a régi keleti irodalmakat és nyelveket tanulmányozta. 1844 aprilisában útrakelt, hogy felkutassa a magyar őshazát. Besszarábiában, a Krímben, az Azovi-tenger vidékén és a Don mentén, 1845-ben pedig a moldvai csángók között végzett kutatómunkát. Hazatérve, előbb dorozsmai birtokán élt, majd Pestre költözött. A szabadságharc idején a statisztikai hivatalban vállalt állást, később pedig régi oklevelek gyűjtésével foglalkozott." Mi rejlik a közvélemény ez utolsó mondata mögött? Milyen oklevelekkel foglalkozott ez a Körösi Csorna Sándorhoz hasonló szellemi töltésű és hasonló célkitűzésekkel egykor magyar hazájából, dorozsmai pátriájából elindult nagyszerű magyar tudós? A dáciai viaszostáblák szerződései (Budapest, 1972.) cimű munkám megírásakor találkoztam nevével először. 1788 májuS 20-án Verespatak (ma a Romániához tartozó Rojia Montana) község határában levő József bánya elfalazott melléküregének feltárása során egy a római uradalom idejéből származó három kivájt, s kivájt részében fekete viasszal bevont három hársfatáblából álló okirat (triptychon) került napvilágra, amely, mint később megállapították, latin folyóírással (kurzivlatin) volt teleírva, s egy az i. sz. 167. évének február 9. napján kelt jognyilatkozatot rögzít. Az okirat tartalma szerint az Alburnus maiorban (Verespatak) székelő temetkezési-biztosítási egyesület felosztásának tényét rögzíti, indokul azt jelölve meg, hogy ennek a kollégiumnak (collegium funeraticum), amelynek feladata volt, hogy tagjainak megfelelő temetkezést biztosítson, valamikor több mint 50 tagja volt. Az okiratot először Aranka György (1737—1817) a Nagyváradon filozófiát és jogot tanult erdélyi táblai ülnök, az Erdélyi Magyar !\J"olvrr>MV»'ő Társasáé meeilapitója és titkára, Kazinczy haladó szellemű b-^ótia vette tudományos hozzáértéssel kézbe, a a „Magyar Nyelvművelő Társaság munkáinak első darab"-jában (Szeben. 1796. 8. 141. old.) írt róla, 1840-ben I. F. Massmann: Soóky László: Szonett ifcc-í-'w m ÜiK Éjszaka éjszaka éjszaka magamban kódorgok zsebre dugott kézzel kavicsokat rugdalva lappantyúk és dilis gondolatok kísérnek az elhivatottságról szerelemről békéről rólad elébem áll a Duna s a fináncok nem kérnek igazolványt sem magyarázatot csak a hátam mögött súgják: ez az a bolond aki verset ír (lám gyorsan terjed a hír) a kocsmák már bezártak hát csak kódorgok fától fáig kutyák dalolnak körös-körül. Kövesdi Károly: Ady maszkja ágyunk felett Csak még egyszer nyisd föl lázas arcod 6 hajolj fölénk, mint alvóra a Hold. Nyögdécselnénk már: jöjj és vedd a sarcot! E végső gyönyörröl is le kellett maradnod. Ácsok járnak az olajfák hegyén. VÁRAD! GÁBOR RAJZA János viaszostáblák Libellus aurarius sive tabulae ceratae (Lipsiae, 1840.) című tanulmányában közli először az okirat teljes szövegét. 1841-ben, tehát a következő évben azonban Jerney János már jelentést tesz a Magyar Tudományos Akadémiának „az álhiedelem eloszlatása végett" — mint írja — „mintha hazánkban tudós férfiaink közül egy sem akadt volna, aki amaz írásokat el tudta volna olvasni". Az okirat (található Budapesten a Nemzeti Múzeum páncélszekrényeinek egyikeben) szövegét kétségkívül magyar tudós kísérelte meg először elolvasni akkor is, ha a német Massmann az egyébként rendkívül nehezen megfejthető szöveget először publikálta. Jerney János a Tudománytár Üj Folyamában, 1842-ben újból a magyar prioritást veszi, védelmébe. Bár igaz, hogy az okirat szövegének végső olvasási módját Kari Zangemeister gothai könyvtáros rögzítette, éspedig a Massmann-féle szövegolvasási módot alapul véve, a szöveg megfejtésében — mint Jerney helvescn állította — az első lépést mégis magyar tudós tette meg. S ez történt a Verespatak környéki aranybányák elfalazott üregeiben 1790, 1791, 1820, 1854, és 1855 években talált viaszostáblákon rögzített okiratok esetében is, amelyek szövegét a Latin Feliratok Gyűjteményében (= Corpus Inscriptionum Latinarum) Theodor Mommsen, a római iogtörténet tudományának Nobel-díjas megalapítója tette közzé a III. kötetben (Berlin, 1873.) F

öntebb említett Gyűjteményében közzétett 25 okiratnak elolvasásában az érdem elsősorban Finály Henriket (1825—1898), a kolozsvári egyetem történelmi segédtudományok és archeológia-tanszékének professzorát illeti, aki a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a római Istituto di Archeologia-nak tagja, s az Erdélyi Múzeum szerkesztője volt. Az Erdélyi Múzeum-Egylet Évkönyvei I. kötetében (Kolozsvár, 1861. 80. és köv. old.) tette közzé az 1855-ben talált kölcsönokirat s a három verespataki munkabérszerződés egyikének első szövegét, s emellett korrigálta Cipariu Timoteusnak, a balázsfalvi gimnázium igazgatójának az egyik okirattal kapcsolatos olvasási módját. Az okiratok olvasásában — talán mondhatnánk, szóvegük megfej téseben — nagy érdemei voltak egy másik magyar tudósnak. Erdy Jánosnak (1796—1871), az MTA tagjának, az Érdy-kódex elnevezésű prédikáció- és legendagyűjtemény feltárójának és publikálójának, a kiváló archeológusnak, akiről tudni kell, hogy ő tárta fel Székesfehérvárott az egyetlen épen maradt királysírt, III. Béla és felesége sírját. Egy görög nyelvű kölcsönszerződésről, egy latin nyelvű, ugyancsak kölcsönszerződésről, egy rabszolgavételről s egy házvételről szóló okirat szövegét 1856-ban ö publikálta először „Erdélyben viaszoslapok és magyar őstörténeti vizsgálatok" (Pest, 1856.) című munkájában, s e szöveg szolgált a ma is használatos olvasási mód alapjául. N

ehezen olvashatók az erdélyi viaszostáblák, e páratlan, i. sz. II. századának római Dáciájából származó archeológiai, történeti, jogtörténeti és római jogi értéket jelentő lelet elolvasásában, hozzáférhetővé tevésében tehát három magyar tudós: Aranka György, Finály Henrik és Érdy János játszotta a nagy Mommsenen kívül a legnagyobb szerepet, s így Jerney János nem alaptalanul védelmezte az okiratfejtésben a magyar elsőbbséget, különösen akkor, ha a megállapításai utáni időt (Finály és Érdy szerepét) tartjuk szem előtt. A római jogászok és jogtörténészek nevében ennyit tartottam szükségesnek Dorozsma tudós fiáról elmondani. . 1 PÖLAY ELEMÉR