Délmagyarország, 1985. július (75. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-27 / 175. szám

N Szombat, 1985. július 20. 92 A festett király Nem tagadja meg vállalt hivatását a Gyulai Várszínház, sőt ezidén még túl is teljesiti azt: két történelmi dráma ősbemutatójára vállalkoztak a 600 éves vár udvarán. A Szabó György írta Kun László szerelmei után Gosztonyi János A festett király című — a szerző által komikotragédiának nevezett — színpadi művét játszották, JJarvas Iván rendezésében. Az, hogy „komikotragédia", már jelzi, hogy Gosztonyi eleddig szokatlan megközelítésből akarja a nézősereg elé hozni a kort, melyben a középkori Magyarország döntő, de 1526 őszén még nem végérvényesen lezárt vereséget szenvedett a töröktől. A történelmi időpontot, amikor (lehet, hogy már a mohácsi csatavesztés pillanatában) megkezdődött, de inkább folytatódott az emberi önzéc, hatalomvágy, becstelenség országot vesztő áradata, melyet az ide-oda ugrándozó „szöcske világban szöcske jellemű" Zápolya sem tudott (akart) megakadályozni. Hogy közben a szerző komikotragédi&t ígért, igyekszik fs teljesíteni ígéretét. A komikotragikus stílus azonban erőtlen ahhoz, hogy végigvigyen általa és benne egy egész előadást, különösen ilyen túlságosan is hdsszú előadást, melyre az éjfél is ráköszönt. Hamarosan kiderül, hogy a többnyire csak „modernizált" félmondatok felbocsátása — „európai formátumú apparátus", „szakadjon rád reflektorostól a csillagos ég", „le* robbanóban vagy, Janikám" stb. — kevés a komikotragédiás üdvösséghez; a „tiszteletlenség" kisszerűSégei pedig jószerével csak az emberi anyagcsere végtermékének emlegetésében merül ki vagy olyan kiszólásokban keverve a kettőt, mint a Zápolyáé egyhelyütt: „nő az öngyilkossági arány és a lábszag". Kétségtelen, hogy ezektől nem áll ös'sze a „komikotragédia", és hát a történelmi anyag is ellenáll ennek. Innen már csak egy lépés az a cáfolhatatlan megállapítás, hogy amikor (több alkalommal is) az előadás, a stílus igazi drámába vált, akkor lesz színház a gyulai várszínpadon, akkor izzanak fel a konfliktusok, az alakítások Végül is megintcsak kiderül: a legjobb, legmarkánsabb írói szándék megvalósulása is akadályokba ütközik, ha a drámaírók lényege, a tömörítés, kifelejtődik a munkából, és átadja helyét a mégoly gondolatgazdag, de fárasztóan ismétlődő, túlírt jeleneteknek. A festett király lényegre törő dramaturgiai beavatkozás nyomában valóban egyik legjobb történelmi drámánk lehet, ahogyan azt a műsorfüzetben a rendező. Darvas Iván megelőlegezte. Bubik István alakította a címszereplő (a színlapon minden név kisbetűk, hogy érdekesebb legven) festett királyt, Zápolya Jánost, a színpadi mű hullámzó színvonalának megfelelően, hullámzó színvonalon. Amikor (sajnos, csak a zárójelenetben) a titokzatos törökkel (Darvas Iván) folytatott, a mohácki kézcsókot megelőző párbeszédben rátalál. Zápolya lényegére: kitúnő. Máskor felvillan, majd elszürkül. Akár a többiek, Kubik Anna (mária), Fonyó István (dóci), Rubold Ödön (ferdinánd), Esztergályos Cecília (babó). Bakó József díszletei és Scháffer Judit jelmezei gazdagon idézik a kort, amelybe bejátszik egy mostani „muzsikáló" együttes is, korhű jelmezekbe öltöztetve; aztán a festett király megint manipulál, miközben manipulálják, csak győzzük, a fő vonalat, megtartani, figyelni végig. Nehezen megy, és ha az ember (éjfél felé) az órájára néz, akkor valami baj van. Nem teljes a siker, a taps ellenére. (Képünkön: a titokzatos török és Zápolya: Darvds Iván, Bubik István.) SASS ERVIN Magyar művészek a Tannháuserban A Bayreuthi Ünnepi Játékok megnyitó előadását, a felújított Tannháuser premierjét egyenes adásban közvetítette július 25-én a Magyar Rádió. Az utóbbi évtizedben Richárd Wagner színháza fennállásának 100 évfordulója (1976) óta, minden alkalommal hallgathatta a magyar közönség is a felújított művek premierjét. Az ötévenként váltakozó produkciók során, ily módon csaknem évenként szerepelt a programban egyegy mű felújítása. Wagner fiatalkori operáját az idén unokája, Wolfgang Wagner rendezésében, az ő színpadképeivel mutatták be, dirigense Giuseppe , Sinopoli, a főszereplők: René Kollo, Richárd Versalle, Gabriela Benacková, Gabriele Schanut énekli. A 109. éve fennálló Festspielhau* előadásainak olyan nagyszámú magyar közreműködője még nem volt, mint ezen a nyáron, Wolfgang Wagner Markó Ivánt hívta meg az opera balettjelenetének, a Bacchanália koreográfiájának a megtervezésére, betanítására, a Gyóri Balett társulatának előadásában. A szólóénekesek között újra színpadra lép Sólyom-Nagy Sándor és Molnár András, akik az utóbbi években vendégszerepeltek Bayreuthban, a kórusban is nagy számban énekelnek magyar művészek, a budapesti Operaház tagjai — közöttük többen egy évtizede, szinte valamennyi produkcióban resztvettek. A bayreuthi Tannhauser-előadások krónikájából tudjuk, hogy 1904-ben Mátray Dezső és 1930ban Pilinszky Zsigmond alakította a címszerepet, Markó Iván előtt pedig a magyar származású Lábán Rudolf készített koreográfiát ugyancsak 1930ban a Bacchanáliához. Takáts Mihály Wolfram szerepében aratott sikert. A legutóbbi, az 1978. évi felújításon Vénus és Erzsébet szerepében debütált Marton Eva. A wagneri életmű és a magyar zenei élet kölcsönhatásának gyökerei a múlt századra nyúlnak vissza. A zeneszerző felesége. Liszt Ferenc leánya, Cosima bizonyos mértékben magyarnak vallotta magát. „Ebben van is valami igazság — jelentette ki —, különféle vér folyik az ereimben. Lobbanékony lelkesedésemet a magyarnak tulajdonítom." Feljegyezte azt is: „férjem zenéjét a magyarok értették meg először, a saját hazájában kigúnyolták, elgáncsolták. A lovagias magyar közönség ezt sohasem tette meg." Képünkön a Bacchanália jelenetének megbeszélése, Wolfgang Wagner instrukcióit hallgatja Markó Iván, Gombár Judit, Reinhard Heinrich kosztümtervező és Gudrun Wagner. (A Győri Balett éppen bayreuthi vendégszereplésről érkezik Szegedre, ahol a Szarvassá vált fiak ősbemutatójának résztvevői lesznek.) A látás dimenziói Az idő szorításában Mit kellene írnom egy rövid sorozat utolsó darabjában? Talán tanáros mentalitással összefoglaló-félét készítsek? Hogy erről meg arról beszéltünk, s mindenféle kalandozás ellenére egyféle gerince is volt ezeknek az eszmefuttatásoknak. Vagy etikus módon megvalljam: voltaképpen egy torzó lett e sorozatból? Hisz ezzel és azzal sem foglalkoztam, pedig az egyik fontosabb, mint a másik. De hát a vizuális kultúra kérdésköre egy tengeri kígyóhoz hasonlatos. Se vége, se hassza a problémáknak. Elég csak a szemléleti előítéletekre, közhelyekre utalni Rengeteg van belőlük. Befejezésül nem is árt néhányat felvillantani. Annál ikább,' mívél az értfelHfé.é é'rzMletés la'tas valahol itt kezdődik. A sablonok lerombolásánál. Az ártatlan honpolgár persze mit sem törődik ezzel a dilemmával. Ügy hiszi: jó szeme van, mindent lat, ráadásul egyéni módon. Szombaton délután például elsétál a sportstadionba, megnézi az atlétikai versenyt. Tetszik neki a magasugrás: különösen, ahogy a fiatalok átrepülnek a léc fölött. Vasárnap viszont kirándulni megy a családdal. Néha, néha megáll, és azt mondja: micsoda gyönyörű vidék. Hogy mi itt a bökkenő? Egyszerűen az, hogy azt tartjuk szépnek, érdekesnek, amit már láttunk valahol. Filmen, fotón, újságban. Vagyis igazában nem mi fedezzük fel a dolgok, a jelenségek esztétikumát és izgalmát. Inkább az operatőrök és fotóriporterek árnyékában ballagunk. Ami másfelől annyit tesz: ugyancsak jelentős a művészek, az alkotók felelőssége. A közhely csak közhelyt és szellemi renyheséget szül. Az eredeti, újszerű müvek viszont minduntalan felfrissítik tekintetünket, világlátásunkat. Megmutatják mondjuk, hogy néha a kevés a sok, az erős. Holott általában mi csak az azonosság elvére voksolunk. Monumentális az, ami nagy és látványos. Pedig ez is féligazság. Vegyünk egy lakberendezési példát! A fiatal házaspár leginkább a kékes színeket kedveli, s be kell rendezniük vadonatúj otthonukat. Megveszik hat a kékes szőnyegeket, a kékes-lilás bútordarabokat, majd megszületik a jóformán csupakék családi fészek. Egy idő után azonban csalódniuk kell a lakóknak. Valahogy elszürkülnek, elerőtlenednek a tónusok. Szinté kioltják egymást. Nem így történt volna, ha valamivel dinamikusabban godolkodnak az érd. keltek. Mert a kékes színárnyalat valójában a sárgás, ! is környezetben tud igazán élni. Az ellentéteknek és az átmenetek törvényének tehát kiemelkedő i helye van a látáskultúrában. Épp ezért közhelynek és komolytalannak tartom, amikor az ízlésbeli elmaradottságért csupán az iskolákat teszik felelőssé. Nehezebb, bonyolultabb a helyzet. Hiába kapnak a gyerekek tartalmas, használható szellemi útravalót, ha a mindennapi környezet és a heterogén, zaklatott, pénzhajhászó életmód minduntalan lerombolja ezeket. Egyszóval a vizuális kultúra alakulásában a politikusok, a gazdasági vezetők vagy a köztisztasági szakemberek éppúgy szerepet kapnak, mint. a művészek és a rajzpedagógusok. Még akkor is, ha egvnémelyikük nem is tud erről. Pedig egyre nyilvánvalóbb: századunk nyelvezetében a vizualitásé a vezető szerep. Aki nem ismeri a grafikonok, a műszaki ábrák és a képzőművészetek jelbeszédét, szinte saját korát kerüli meg. Azt a félelmetes és gyönyörű korszakot, amikor az ember egyfelől ir.ár a csillagokat vizsgálja, másrészt viszont a „Rakétakilövő állvány"-okat készíti. Higgyünk tehát Kondor Béla grafikájának! Az ember egyszerre építkező, figyelő, játékos és agresszív lény. A bomba pedig a halformájú ördögök találmánya. És mi nem tehetjük meg, hogy ilyenformán is csukott szemmel járjunk. SZUROMI PÁL