Délmagyarország, 1985. július (75. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-27 / 175. szám

Szombat, 1985. július 27. MAGAZIN Viták és műhelyek N

apjainkban — mindannyian tapasztalhatjuk — igen sok vita folyik a vitáról. S ne gondolja az olvasó, hogy valamiféle szójátékról van szó, sokkal inkább arról: társadalmunkban a vita fogalma még mindig meglehetősen bizonytalan. Nem kevesen emlékeznek az ötvenes évek művészeti vitáira. Ezeknek az volt a jellegzetességük, hogy noha „vitaként" indultak, valójában, következményeiben messze meghaladták — rossz értelemben — a vita fogalmát. Adminisztratív intézkedések követték vagy követhették a vitát, s ezáltal a vita lényege — tudniillik, szabadsága és alkotó jellege — nem juthatott érvényre. S habár azóta évtizedek teltek el, a rossz reflexek még élnek. Nyelvünkben a „vitatható" kifejezés ma is meglehetősen rosszul cseng, az elítélés szinonimájaként használatos. Könnyű lenne regisztrálni, hogy nem tudunk vitatkozni. Ha az utóbbi évek művészeti vitáira gondolunk — akár a színházi vitára, a kritikáról szóló vitára, s nem érdemes a fölsorolást folytatni —, ezek lényegében két véglet között mozogtak. Egyrészt a személyeskedés jellemezte őket; X. jól megmondta Z.nek, Z. vélt vagy valódi sérelmét Y.-on töltötte ki stb. vagy pedig a legnagyobb általánosság síkját célozták, valamiféle lapos dialektika módszerével: igaz is, meg nem is, egyfelől érthető, rr.ásfelöl visszautasítandó stb. S ekkor még nem beszéltem a nyilvánvaló álvitákról, amikor is mindenki elmondja a magáét, békés egyetértés és unalom hatja át a légkört. Pedig egy fejlődő társadalomban szükség van vitákra, s magától értetődik, hogy a művészet sem fejlődhet, nem teljesedhet ki viták nélkül. Csakhogy a vitáknak — az igazán tartalmasaknak — van egy alapvető feltétele, s véleményem szerint a hiányosságok oka elsősorban itt keresendő. Közismert, hogy például a reneszánsz művészet legnagyobb alakjai miképpen formálódtak igazi gondolkodóvá és művésszé környezetük, és elsősorban a műhelyek hatására. A köztudat ma is kicsit romantikus, s általában a polgári individualisztikus hatások eredményeként, mindig az úgynevezett nagy egyéniségeket, a nagy alkotókat tartja számon. Mintha a hirtelen jött tudó's vagy művész zsenik a semmiből pattantak volna ki. Az igazi teljesítmények mindig egy társadalmi élet rétegezett, egymásra épülő teljesítményeinek, eredményeinek csúcsát jelentik csupán. S az hogy egy társadalom.Hegeleket, Cézanneokat, Thomas Mannokat és József Attilákat termel ki magából — nem független a társadalmi lét egyes tendenciáinak kiépülésétől, s végeredményben a műhelyektől. É

ppen azért érdemes a kérdést fölvetni, mert nem csupán történelmi jellegű, hanem nagyon is aktuális. Amikor az MSZMP ideológiai határozatai a kulturális műhelyek szerepéről szólnak, midőn ilyen műhelyekként jelölnek meg tanszékeket, intézményeket, szerkesztőségeket stb., akkor a megfogalmazás mögött nem pusztán egy úgynevezett kollektivista törekvés, hanem a történelem valóságos tapasztalatai állanak. A reneszánsz, amelyről Engels oly elragadtatva beszél, mint a nagy egyéniségek és az összefoglaló, sokoldalú személyiségek) korszakáról, különböző ipari műhelyekben készülődött, és Giotto éppen úgy Cimmabue műhelyének egyik mesterlegénye volt, mint ahogyan az urbinói műhelyből indul el Bramante, Piero della Francesca, valamint Raffaello Santi is. Amikor tehát vitakultúránk hiányosságairól szólunk, nem szabad elfeledkeznünk arról, hogv igazi, tartalmas viták alapvetően a műhelyekben jönnek létre. A szellemi teljesítmények éppen úgy megkövetelik a közös munkát, és azon belül a gondolatok állandó cseréjét, időnkénti megoszlását és szintetizálását, mint ahogyan az az ipari műhelyekben is történik. A szellemi műhelyek azonban abban különböznek alapvetően az ipari műhelyektől, hogy az előbbiekben legtöbbször egyének művészi vagy tudományos teljesítménye szimbolizálja a műhelymunka igazi eredményeit. Az eredmények mögött azonban igen sokak szellemi erőfeszítése rejlik, akiknek teljesítménye nélkül nem kristályosodott volna ki a névhez kötött eredmény. A laikus igen sokszor azt látja: irodalomban, filmművészetben, tudományban is félsikerek születnek, kevés az igazán nagy teljesítmény. De ezek a kevésbé sikeres teljesítmények alapozhatnak meg a jövő számára igazán átfogó és elismerésre méltó vívmányokat. A kevésbé sikeres alkotások azonban minden esetben egy alapvető és egy nagy kérdést foglalnak magukban, nevezetesen azt, hogy zsákutcába jutást jelentenek-e vagy pedig éppen ellenkezőleg: egy még csak érlelődő eredmény kidolgozásának nehézségeit tükrözik. S nincs az az egyszemélyes kritikus, szakember, szaktekintély, aki ezt a kérdést önmaga eldönthetné. Ennek a kérdésnek megválaszolása a műhelyviták feladata. A

műhelymunkák sem mindig tökéletesek persze. De a jó műhely, az alkotó viták műhelye mindig a komoly alkotások felé tör. Ezek a műhelyek alkalmasak arra, hogy figyelmeztessék magukat az alkotókat a zsákutcába jutás veszélyeire vagy esetleg tényére. A műhelymunkán az egyén önmagát is lemérheti, és az egyén teljesítménye egyúttal a műhelymunka mércéje is. Ez a kölcsönös viszony teszi számunkra igen jelentőssé a műhelyek szerepének helyes megítélését, és eloszlatja azt a hiedelmet!, hogy egy-egy, szinte megváltónak tekintett egyéniség munkájára lehet alapozni a fejlődést. N

agyon örvendetes ebből a szempontból, hogy egyre több városunk, településünk vállalja magára a műhelyalakitás feladatát. Vannak hagyományokkal rendelkező műhelyek, s vannak egészen új kezdeményezések. A tokaji, a békéscsabai képzőművészeti tábo- rokon kívül egyre több művészeti ág talál otthont különböző városokban. S a pár hét együttalkotás jelentősége nem egy-egy kiállításon, koncerten vagy bemutatón mérhető le. Ahogyan a műhelyekben a szó legszorosabb értelmében alkotó viták jönnek létre, ennek eredménye remélhetőleg közéletünk egész vitakultúrájában megmutatkozik, és bízvást elhomályosítja a tartalmatlan, sértő, üres viták emlékét. HERMANN ISTVÁN Világot látni J

avában tart a turistaszezon. Az utazás újabban világjelenség. Az utóbbi két évtizedben mi, magyarok is egyre többet utazunk külföldre. A szenvedélyes utazási láz oka lehet a divat is, meg talán az, hogy bőven volt (van) bepótolnivalónk. Is.1 ezért utazik, ki azért. Van, aki „Olaszba", meg „Spanyolba" megy, lehetőleg minél több városba, hogy otthon eldicsekedhessen, milyen sok új helyen járt. Mert mesé'nivalója nemigen akad, egy-két különlegességet, turistalátványosságot nézett meg — s ioleg az áruházak kirakatait, vagy ha a pénztárcájából futotta: a belsejét is. Van aki bédekkerrel a kezében jár kőtől kőig, s a fejét csak azért emeli fel könyvéből, hogy azonosíthassa az előtte álló nevezetességet. S a trófeát dia- vagy mozgófilmen büszkén viszi haza a gyűjteményébe. Van, aki világot látni megy, megismerni mások életét, megérteni múltját-jelenét, hogy jobban megérthesse saját magunkét is. N

em titkolom, nekem ez utóbbi a rokonszenves. Persze az idegen világ nem könnyen adja meg, tárja fel magát, különösen ha csak a szokványos turistautakat, nevezetességeket járjuk végig. Az idegenforgalom üzleti ággá válásával a külföldinek többnyire azt nyújtják, amit ő szeretne, nem azt, ami van. így jártam én is az örök közhellyel „Örök Városnak" nevezett Rómával. Utólag bevallhatom: Rómát nem szerettem. A sokat csodált antiK romok inl.ább lehangoló érzést keltettek bennem, a dicső múlt helyett (azt a könyvek jobban őrzik) a pusztulás, a rombolás szellemét éreztem belőlük. A barokk pompa idegen tőlem. A reneszánsz Róma Ténye — egy-két nevezetes műemléktől eltekintve — ugyancsak megkopott. A modern építészet egykori csúcspontjának kikiálltott EUR (ma lakó- és hivatali negyed) pedig a Mussolini-korszak hivaikodását sugallja. Szóval, Rómát nem szerettem — amíg a mai Rómát meg nem ismertem. A szerencse úgy hozta, hogy a rövid turistaismeretség után néhány évvel három hónapot Rómában tölthettem. Persze más a három hónap, mint a három hét, vagy a három nap — mondhatja joggal bárki. Ez igaz, de én is csak később jöttem rá, hogy hasznosabb a mindent látni akaró iótás-futásnál gyalogolva szemlélődni. Most sem mondhatom, "hogy ismerem Rómát, de azt igen, hogy ismerem a magam Rómáját. A Campo dei Fiori nevében ma is őrzi az ókori Virágok Mezeje emlékét. Giordano Brur.c komor szobra körül (a középkorban a kivi > színhelve volt a tér) ma délé': őttá.'.vőrtt sl-jven élet zajlik: itt van Róma legolcsóbb piaca, tömve különtele gyümölccsel, zöldséggel, tengeri halakkal — és már februárban is virággal! Délutánra eltüntetik a piac nyomait, s a tér a turistáké — vagy a helybéli közélet színtere. Ottjártamkor többször szemtanúja voltam, hogy felállítottak egy dobogót, s zenélve, szónokolva többnyire fiatalok hirdették véleményüket például az éhezés világproblémájáról, a terrorizmusról, vagy m^s aktuális politikai-társadalmi kérdéskörről. (Itt baloldali szellem uralkodik, a környező reneszánsz városrészt ma többnyire a szegényebb néposztály lakja.) Ez a tér — több más térhez hasonlóan — a ma Foro Romanója. De a Piazza Farnesén lődörgő munkanélküli fiatalok tartásából is jobban kiéreztem az ókori plebs öntudatát — és félelmetességét is —, az antik örökséget, mint az ókori romokból. S a Piazza Navona forgatagában* a mindenki szeme láttára dolgozó kézművesek is mintha az egykoriak utódjai lennének. Hogy ma ők is szuvenírt gyártanak inkább? Igen, de megkapó, ahogy egyikük például nagy ügyességgel és leleménnyel egyszál drótból egyetlen fogóval hajlít különböző tárgyakat. Róma mai élete is tele ellentmondással. A Trastevere városrészben (amelynek lakói büszkén tartják magukat az ókori rómaiak egyenes leszármazottainak) láttam egy lerombolt újságosbódét, amelyett jobboldali suhancok gyújtottak tel, mert tulajdonosa nem volt hajlandó fasiszta lapokat árulni. Másnap ott volt rajta egy alkalmi felirat: Antonio, felépítjük neked! S pár nan múlva állt az új újságospavilon — közerőből, közakaratból. S

zóval az élő-eleven Rómát szeretem. A legmaradandóbb élmény számomra, amit könyvekből, albumokból nem lehet megszerezni: látni az élet folytonosságát, a múltat a jelen részeként. Utazunk. Utazni jó. Útravalóul azt kívánom mindenkinek, találja meg a maga Rómáját (tetszés szerint behelyettesíthető), bárhová is megy. A festészeti biennálé képeiből - : SOMOS MIKLÖS: AZ ÖNÉLETÍRÁS KORA .v? ¥• <;• <:J áf'Gáy-'- »!•'« ; íAv • TARDOS ZOLTÁN: EXODUS III. ; jtJC-.VO;' jjkv.' • .W " - *. • ' •'. Miiniiii ^iSSfe KISS ZOLTÁN LÁSZLÓ: VALTOÜAT NAGY B. ISTVÁN: PILLANTÁS A KARTARSNÖKRE