Délmagyarország, 1985. július (75. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-20 / 169. szám

6 WLBM2 MAGAZIN Területfejlesztési politika Magyarországon A közelmúltban jelent meg Bartfce István szerkesztésében az Akadémiai Kiadó gondozásában 26,5 ív terjedelemben a hazai területfejlesztési politika elemzésével foglalkozó nagy munka. A kilenctagú szerzőegyüttes a termelő- és a nem termelő ágazatok területi elhelyezkedésével foglalkozó legjobb szakemberekből tevődik ösZsze. A munka elsősorban az 1960-tól 1980-ig terjedő két évtized területi és településfejlesztési elKépzeleseit, politikai törekvéseit es ezek eredményéit foglalja össze. Következtetéseiben és öszszegzéseiben nem marad meg a konkrét eredményeknél, hanem elmélyül ezeknek az életkörülményekre gyakorolt hatásának vizsgálatában. Az elmúlt évek és a jelen elemzése nem öncélú, hanem elsősorban arra szolgál, hogy tudományosan megalapozza a jövő terület- és településpolitikai elképzeléseit. Munkájukban rámutatnak arra, hogy a gazdaságfejlesztés külső és belső feltételeinek módosulása milyen új helyzetet teremt, és az új helyzet milyen terület- és településfejlesztési gyakorlatot kíván. A kötet öt egységre tagolódik. Az első rész a gazdaság területi szerkezetére ható általános tényezőket, a természeti adottságokat, valnmint a társadalmi-gazdasági feltételeket elemzi. Ugyanitt felvázolja a gazdaság területi elhelyezkedésének 1960-bnn jellemző vonásait. A második egység a regionális növekedés szóban forgó két évtizedre eső folyamatait taglalja. Két alfejezete az ipar, illetve az élelmiszer-gazdaság fejlődésének legfőbb sajátosságait elemzi. Az ipari termelőerők térbeli elhelyezkedésének alakulásán, az ágazati szerkezet területi változásán, valamint az ipari körzetek fejlődési irányainak bemutatásán túlmenően hangsúlyozottan szól az iparnak a gazdaság területi fejlődésében betöltött szerepéről. Végül szól az ipartelepítés eszközrendszeréről, valamint a vállalati telephely-fejlesztési politika legfőbb ismérveiről. Az élelmiszer-gazdasággal kapcsolatos mondanivaló a nagyüzemi mezőgazdasági termelés területi differenciálódása és az agrártermelés területi specializálódása körül csúcsosodik ki. Kitér továbbá az élelmiszer-gazdaság vertikumának két fő ága (a mezőgazdaság és az élelmiszeripar) közti területi összhang minősítésére. A harmadik nagy fejezet a településhálózat fejlődését vázolja fel. Bemutatja a népesség elhelyezkedésének változását a településhálózatban, az ingavándorforgalom alakulását, a társadalmi szolgáltatások és településhálózat kapcsolatát. Külön vizsgálja a törpefalvak és a településegyüttesek helyzetét, s végül szól a várható tendenciák alakulásáról. A negyedik fejezet a területfejlesztést megalapozó kutatásokról, a területfejlesztés tervezéséről, valamint a területfejlesztési politika megvalósításáról szól. E kérdéskör elemzése során a szerző kitér a társadalom és gazdaság területi szerkezete főbb feszültségeinek az 1970-es évtized végén jelentkező bemutatására. Az ötödik fejezet a területfejlesztési politika jövőbeli főbb irányairól szól. A rendkívül igényes szerzőgárda a fenti munkával olyan kötetet indított útjára, amely a témakör iránt érdeklődőkön túl a területfejlesztés elméletével és gyakorlatával foglalkozó szakembereknek is hasznos olvasmányul szolgál. ABONYINÉ PALOTÁS JOLÁN A falvak jövője Magyarországon ma kereken háromezer községi, jogállású település — falu — van. Köztük pár százas lélckszamúak éppúgy előfordulnak, mint húszezer lakoljak. E települések jövője, fejlesztésük nemcsak az ott élők, hanem az egész ország érdeke. 1984-ben dr. Beluszky Pál és dr. Sikos T. Tamás, a Regionális Kutatások Központjának munkatársai egy tanulmányt készítettek. Falutípusok Magyarországon címmel. Céljuk az volt, hogy a településformáié folyamatok megismerése, területi elterjedésük felmérése érdek'ében egy újfajta tipológiát alakítsanak ki az ország falvaira. Erről a munkáról és a településtudományok néhány elméleti kérdéséről beszélgettem a szerzőkkel. — Mit nevezünk ma falunak? Azt a települést talán, amelyet az Elnöki Tanács még nem nyilvánított várossá? — Hosszú vitája ez a településtudományoknak. Volt idő, • amikor a falu—város kategóriákat foglalkozási szerepkörhöz lehetett kötni, azaz, a falvakban a foglalkoztatottak többsége a mezőgazdaságban. a városban pedig az iparban dolgozott. Ma ez már nem így van. Az utóbbi években egyre több községet nyilvánítanak várossá, ezáltal a város fogalmának jogi és a tudomány •Hali meghatározása közelebb került egymáshoz. Sok község van ugyanis, amely helyzeténél fogva városi szerepkört lat el. Ma tehát a városi szerepkörök bizonyos fokú koncentrálódása tesz egy települést várossá. — Miért van szükség a falutípusok megállapítására? — Az utóbbi időben igen nagy különbségek keletkeztek a falvak között. Munkánknak vannak történeti előzményei, hiszen például Erdei Ferenc a két világháború közt a társadalmi szerkezeti ben. nagyságban^ intézményhálózatban különböző típusokat álla.-i pitott meg. AzoTa" viszont, föTeg az utóbbi negyedszázadban, még nagyobb mértékű differenciálódás zajlott le. Egyik oldalon az aprófalvak elnéptelenedése, szélsőséges esetben megszűnése, másrészt főleg a városok környékén, például a Duna—Tisza Kozen, az urbanizációs folyamat felerősödése figyelhető meg. Azoknak a településfejlesztési elképzeléseknek, amelyek a hatvanas években születtek, éppen <vz volt a legnagyobb hibájuk, hogy csak általánosságban tekintették a falvakat. Ugyanazokat az egyébként is vitatható elképzeléseket próbálták alkalmazni a dunántúli aprófalvakra, mint az alföldi, több ezres lélekszámú községekre. — Kérem, említsenek egy példát! — Azok az elképzelések — elsősorban a falvak műszaki infrastruktúrájából kiindulva — 3000 főnél húzták meg azt a határt, amely fölött a falvak még életképesek. Az ezer fő alattiakat meg egyenesen úgy tekintették, hogy azokban semmiféle fejlesztés nem indokolt, mert rövid távon megszűnnek. Ezért volt építési tilalom egyes külterületeken, ezért erőltették olyan helyeken is a tanyaközpontok létrehozását, ahol a tanyasiak szívesebben költöztek volna a legközelebbi városba. — Állandóan múlt időben beszélnek. Meddig tartott — Ezeknek az elképzeléseknek a nyomai még az 1971-ben jóváhagyott és papíron ma is élő településfejlesztési koncepcióban is fellelhetők. A hetvenes évek közepétől erősödött fel először az a társadalmi kritika, amely mindezt vitatta. Ennek eredményeként folyik napjainkban az új településfejlesztési koncepcióról a vita. — Mit tartalmaz ez az új koncepció? — Viszonylag elfogadható alapjai vannak, de tisztázatlan az az eszközrendszer, amelyet használni akar. Megszűnt a korábbi, nagyságrend szerinti besorolás, s most három kategóriát különböztetnek meg: a fővárost, a városokat és a falvakat. Tehát felismertük ugyan, hogy micsoda különbségek vannak az egyes falvak közt. de még az új fejlesztési elképzelések sem veszik ezt figyelembe. Márpedig egy sor településformáló folyamat annyira előrehaladt, hogy több aprófalunak mindenkéooen végig kell járnia a teljes elnéptelenedéshez vezető utat. Szerencsés esetben némelyikük megmaradhat üdülőfalunak, az őslakosság elvándorlása ellenére is. — Ha feltesszük a kérdést, miért néptelenednek el egyes falvak, a válasz szinte magától adódik: azért, mert az emberek nem találnak olyan életfeltételeket, például munkalehetőséget, mint a nagyobb településeken. — Ez a gondolatmenet csak részben helytálló. Az elnéptelenedésnek objektív háttere is van, amely a termelőerők, a technikai civilizáció fejlődéséből adódik. Rohamosan csökkent ugyanis a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya. A felszabadulás utáni első népszámláláskor a keresőknek még 50 százaléka, ma már csak kb. 18 százaléka dolgozik a mezőgazdaságban. Ez elkerülhetetlenül hat a falu lakosságának alakulására is. A falusi népesség csökkenése tehát nem csupán egy hibás településfejlesztési koncepcióra vezethető vissza. Ilyen folyamat a világ nagyon sok országában lejátszódik, például Finnországban vagy az NSZK-ban is. N. G. Vaderna József Éjszaka A beszélgetésből kifordul a Duna. Megárad fejem felett. Határsértő halak: a mondatok néma hosszúságai. Aluljárókban állok, szüntelenül ellenőrzött vízszint — bekapcsolt szivattyú a Margit-sziget. A körúton féirerúgom a diót, növényi agyformát, megpördült szerencsekereket. Sorsolásban forog az éjszaka, a henteskirakatban megbillent a falu, darabokra szakadt vidék. Minden lámpa a szemfényvesztés feje, a Gellérthegy kikeményített búvészkalap. Lezárt ablakok mögött: csikorog a szorongás. Reggelre megfájdulnak az állkapcsok. Almos testem legforróbb pontja szemem belseje, ki fogad be, keserűek a hangok, az édes is sós, a tapinlhatóság haláráig hátrál a villamos. A hazátlan neszek között fülemben megőrülnek a gongütések. Hatalmas ásítás a pályaudvar. Üres sínek, a menetrend is kiürült, mint Dunántúlon vetetlen ágyam. A mozdonyok helyén: hintalovak. A látás dimenziói Beszédes tárgyak Hogy a tárgyak nem beszélnek? Dehogynem. Legfeljebb nem a verbalitás, hanem a vizualitás nyelvén. Itt van például Jónás példája. Csontos, szakállas testével évek óta ott áll a polcomon, s meg nem szűnő nekifeszüléssel erőlködik, hogy kijusson a cethal gyomrából. Csak a fél testét látom, egyben minden bordáját. Egyszerre szerencsétlen és tiszteletre méltó szoborfigura. Nem azért, mert Babits gondolatkörét formázza. Ezt már rég elfelejtettem. Személyesebb, általánosabb lett ennél. Jónás a barátom. Ha oánkódok, verejtékezek: akkor is velem tud maradni. Félig-meddig ő is ezt teszi. De ha belefáradok a kesergésbe, újra nekilendülök valaminek: akkor is ott áll mellettem. Erőt ad. Azt sugallja: nézd a bordázatom, majdnem olyan, mint a halak szálkázata. És mégis: ne elégedj meg az olcsó hasonlatokkal. Persze elfogult vagyok. Jónás a barátom. Másfelé tekintve viszont sok-sok felszínességet, közömbösséget látok. Valahogy elidegenedtünk, vagy meg sem tanultuk a tárgyakkal való kapcsolatteremtés lehetőségeit. Igaz, egy-egy új köztéri szobor, egy-egy friss bútordarab minduntalan felszikráztatja örömünket, de csak ennyi az egész. Aztán jön a közöny, a megszokás. Majd újabb és újabb látványok és tárgyak után futkosunk. Nehezen viseljük el a szürkeséget, az unalmat. Akárcsak az emberi kapcsolatokban. Pedig a divatok és a látványosabb, mozgalmasabb jelenségek ezúttal is félrevezetnek bennünket. Olyan látszatot keltenek: mintha mindenféle érték a külsőségeken múlna. Az ismerősök véleményén, netán az esztétikai mutatósságon. Holott ez kevés. Mert mindenféle dolog csupán a személyes jelentésteli viszonyokon át válhat tartalmassá, igazán élvezetessé. Azt is mondhatnám: általában csak esztétizáló nézószöggel vizsgálgatjuk a világot. Elég, ha takarosnak és olcsónak mutatkozik egy íróasztal, egy lámpatest: máris megvesszük. Ízlésünk szerint. Csakhogy miféle emberi minősége van az afféle tetszéseknek, tmelyek mögül hiányoznak a hosszabb távra szóló egyéni, törtéíelmi kötődések és eszmények. Nem értem például: a romantikus aeállítódású családok miért vásárolnak jellegtelen, sematikus búorokat. Ám annál inkább megértem a mérnök házaspár antikizáló •zekrénysorát. Azt mondják: nekik az öblösebb, apróbb négyzetácsok ritmusa nemcsak dekoratív élményt jelent. Ok a reneszánsz ;ultúrát szeretik, ráadásul építészek is. Ezek a szerkezetek pedig gyszerre utalnak a koncentrált perspektívára és az architectonika jrejére is. Vagy itt van mindjárt a képcsarnoki festménydömping péllája. Jó dolog, hogy egyre több kép kerül a lakások falára. Az génytelenség és a népbutítás viszont elkedvetleníti az embert. Mert : legédeskésebb, legalaposabb mázolmányok pillanatok alatt gaz'ára találnak. Nem az a baj, hogy realista tájképeket és csendéleeket látunk. Inkább az a gond, hogy szellemi erőfeszítés nélkül s ízlésnevelésre és művészi élményszerzésre hivatkozunk. Pedig ez numbuk. Mint ahogy az is az, hogy a tájpíktúrában nemigen leiet magvasabb élményeket közölni. Pataki Ferenc egyszer festett gy árvízi képet. Ma is magam előtt látom. Mindenfelé zöldes, zürkés vízfoltok, csak az előtérben úszkál néhány állatra emléeztetö rózsaszínes, lilás formula. A horizontnál pedig tüzek piszkolnak, amelyek színbeli, gondolati ritmust adnak az állati teemeknek. Mit mondjak? Eddig is tudtam, a folyó mindenképpen öbb, mint a tükröződések és áttetszések csábos látványa. Pataki iszont megmutatta: a víz még mindig őselem. De csak az életet elentő tüzek, élőlények viszonylatában. Lehet: maximalista vagyok. Túl sokat várok a tárgyaktól, a nűalkotásoktól és önmagunktól is. Személyes, tartalmasabb kapsolatokat, értelmes dialógusokat. Más kérdés, hogy e nélkül nem négy. E nélkül továbbra is megmaradunk a tárgyak, és önmagunk ogságában. Holott a tárgyak, a jelenségek minduntalan kötődésre! •rtelmezésre várnak. Ahogyan a zseniális Daumier Sajnálkozás Imű karikatúrája is ezt példázza. Ráadásul aktuális módon: para!ox megfogalmazásban. SZUROMI PÁL