Délmagyarország, 1985. június (75. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-08 / 133. szám

MAGAZIN Szombat, 1985. június 8. II Ide türelem kell! Legalább kétféleképpen lehet érteni a címet. Mondhatom úgy is, hogy értse, aki hallja: ide aztán türelem kell, mert ez olyan pálya, hogy türelem nélkül semmire nem lehet vele menni. Ügy is megnyomhatom a három szó egyikét, hogy ez egy olyan vidék, megeszik az embert a gyerekek. Ez a második változat azonban szóba 6e jöhet, a domaszéki gyerekekhez nem kell áljatidomári bátorság. Nyugodtan járhat-kelhet közöttük a tanár, hallgatnak rá, és követik szavát. Az meg aztán végképp nincsen benne, hogy bánná Záhonyi Ferencné. amiért erre a mesterségre adta a fejét, noha clsü látásra száz közül száz azonnal sajnálni kezdené. Társadalmi ösztöndíjjal végezte a szegedi egyetem biológia—kémia szakát, ennélfogva Soltra kellett mennie. Taníthatott általános iskolában és gimnáziumban is, akár úgy is mondhatnánk, az őt megillető rangos állást talált. Csakhogy az első év után azonnal közelebb kérte magát Szegedhez, mert időközben férjhez ment. Ilyenkor az a „társadalmi" szokás, jól van, elmehetsz, de fizesd vissza az ösztöndijat. Gavallér volt a Bács-Kiskun Megyei Tanács nem kért vissza egy fillért se. Ügy gondolhatta, kicsi ez az ország ahhoz, hogy elkezdjünk huzakodni azért a kis pénzért. Különben se dezertálni indult a pályáról, csak éppen hallgatott a belső súgásra. Ki tehet róla, ha nem solti legény kérte meg a kezét? Belecsöppent a belsöfeketeszéli iskolába, tanyai gyerekeket tanítani. Soha nem erre készült, akár képesítés nélkülinek is mondhatnánk. Tanulta a középiskolában szükséges anyagot módszertanostul, cs a végén nyakában maradi az ötnyolc osztály, összevonva. Tessék tanulni óra, elölt magyart js, történelmet is, fizikát is. matekot is! — Gondolom, meg is bánta azonnal. — Féltem a tanyától, az biztos, de ha ma szépet szeretnék álmodni, ezekre az évekre gondolok vissza. Egy szóval se akarok rosszat mondani a mostani gyerekekre, mert hazudnék, ha bántanám őket, de az azért más volt. Összehasonlíthatatlanul más volt a kapcsolatom például a szülőkkel. Azt hiszem, mindent tudtak rólam, és én is beleláttam az életükbe. Minden évben elvittem a gyerekeket országjáró kirándulásra és minden évben el is eresztették őket. Nem tudtam olyat mutatni nekik, ami új ne lett volna számukra. A pesti közlekedés? A busz, a villamos, a troli, maga a megvalósult csoda. Templomokba is elvitlem őket, múzeumokba is. Ámulva néztek meg mindent, és itthon is elmondták, amit láttak. Aggteleken? Maga a táj is tele van újdonsággal, és az, hogy a föld gyomrában kincsekkel fölérő cseppkövek vannak, szintén ámulnivaló. Taníthattam órán. láttam, értik, de nem tudják elképzelni. Név szerint is el tudták mondani utána az oszlopokat, a termeket és a különböző alakzatokat. — Sokan voltak? — Harminckilenc gyerekkel voltam egyedül. Higgye el. ott szerettem meg igazán a tanárságot. Addig csak a madzagvasutat láthatták, velem belenézhettek az országba is. — Kényes a kérdés: szívesen visszamenne? — Valóban kényes. Azt kellene mondanom rá, bármikor, szívesen. Igaz, onnan ÍR eljutottak sokan a középiskolába, és le is érettségiztek, tehát meg lehetett tanítani ott is az anyagot nagyszerűen. Sárándi József Szolmizálva Ha mar a szó veszélyes fegyver szolmizálok: a „fegyvertelen" szemfüleseknek: DÖ RÉ MI FÁ SZÓ LA TI libiDOja készteti önkéntes vérvesztésre ezt az egyébként vidám leleményes népet Csorba Győző •tl Népdal-variáció Kalapom szememre vágom, múlik, hervad ifjúságom, ne is lássam. Megszakad a szép szó bennem, alig fordul dalra nyelvem, — hol hibáztam? — Addsza, pajtás, a vasvesszüt, hadd verem meg a temetőt, nyíljon már ki, fogadjon be mindörökre! — Ó, no bántsd te ott azokat a mohosult sirhalmokat, várj sorodra! Nem nyugvás a sír nyugalma, az a romlás birodalma, Vége-hossza nincsen ott a pusztulásnak. S úgyis elér a gyalázat majd. ha innét rendre egyszer odafekszel. — Keress addig nyugtot másban: ilyen-olyan földi lázban, szerelemben. Több az élet, mint az ének, ők a bölcsek, akik élnek, ne feledd el. Szíved verd meg vasvesszővel, ne kezdjen a temetővel, inkább az éneket vessze, azt eressze! . \j.w. .,„. v És itt mondja ki azt a mondatot. amit a címbe fölírtunk: ide türelem kell. Pedig csak azt kérdeztem, mi volt a munka titka. Akármennyire jól föstene is a mondat, mégse mondja, hogy 6zivesen visszamenne. Szerették, és ő is szeretett ott tanítani, itt mégis jobb. — Csak a szakomat taníthatom. Váltanunk kell, próbáljuk meg, licitáljunk a másik oldalra egy kicsit. — Es a gimnázium? — Hosszú idő óta meg se fordul a fejemben. Közelebb állnak hozzám ezek a gyerekek. — Talán azért, mert könnyebb ezt az anyagot tanítani? — Most megint ne várjon tőlem pontos választ, mert nem tudom. Van itt a Radnótinak egy kihelyezett dolgozók gimnáziuma, taníthatok ott is. mérhetem is a különbséget, de talán akkor se vállalnám a gimnáziumot, ha fölkínálnák. Csapatvezető is voltam, mentünk táborozni is, mindig együtt voltunk, és a gyerekek jobban elfogadják azt a nevelöt, aki nemcsak akkor van velük, amikrír tanítania kell. Mindenféle játékban benne voltam, sőt, benne is vagyok. — Sokat beszélünk mostanában az iskola válságáról. — Azt hiszem, van is benne valami. Mind a két szülő dolgozik, mind a ketten hallgatják a televíziót, látják benne, hogy a nevelés az iskola dolga, tehát nekik alig-alig van valami tennivalójuk. Ott a nevelő, neveljen! Hiába van mögötte maximális bizalom is — legtöbbször nincsen! —, a család szerepét az iskola nem veheti át, még rövid időre se. Azt a következtetést kellene levonniuk, hogy megnehezüllek a körülmények, tehát neveljünk együtt, de erre u gondolatra igen • kevesen jutnak el. És közben szakadoznak a családot összetartó kötelékek is. Igen nehéz ezt közvetlen közelről néznünk. — Sokan jöttek be tanítani a belső iskolába. — A Kiri Pista, a Gizike, a Vörös Géza, a Kardosné, én, és a Nógrádi Laci, bár ő Ásotthalomról jött. Bátran mondhatom, mind megállja a helyét. — Van egy varázsos szavunk: összhang, és a nevelőtestületi összhangra gondolunk. — Rábeszélésre se tudnék rosszat mondani kollégáimra se, de azt állíthatom én is, hogy anélkül nem lehet dolgozni. Ezer füle van a gyereknek, azonnal észreveszi, ha két nevelő nem egyet akar. Talári kihasználni is igyekszik. Jó órában mondjam, nálunk ilyen gond még nem adódott. — Merjen jósolni, legyen szíves. A mostani nyolcadikosok közül ki viheti legtöbbre? — Sánta egy kicsit a magvar nyelv, mert az is lehet, aki látszólag semmire se viszi, abból lesz a legnagyobb ember. A Torma-ikrek, a Dobó Anikó, a Sebők Hainnlka. a Kiss Magdolna. a Börcsök Erika és a Császár Zsolt mindenképpen az elsők között van. — A lányok vannak többségben? — Látja, már itt kezdődik a különbség. A fiúk inkább műszaki érdeklődésűek, és szakmát tanulnak. Otthon megtanították őket a gének szeretetére. Tudják a biológiát is a növények neveit, is megtanulják, vegyszerekkel szinte körül vannak véve. legföljebb a kémia nvelvére nehezebben tudják leírni, mi történik velük, de ha egy rossz génbe belebújhatnak, és el is tudták indítani, madarat lehetne velük fogatni. Hogy kiből lesz maid a tanár, az orvos, a mérnök. a patikus? Megkezdődött a oá'yák szétválása. Azt hiszem, a lányokból. — De ez baj! — Az hát. - HORVÁTH DEZSŐ A látás dimenziói Az áttörés Nemcsak a zenének: az életkoroknak is sajátos ritmusuk van. ..Egyszer megszülettünk, ezért majd egyszer meghalunk..." — énekli az alapképletet a Bojtorján együttes. Persze, a közbülső időszak az érdekes. Például az. apró gyerekkor és a késő öregség különös rokonsága. Elvégre a fiatal kisgyerek is ugyanúgy esetük-botlik, akár az. idősebb. Mindketten támaszra szorulnak, mindketten kiszolgáltatottak.. Nem így, a magamfajta középkorúak. Mi látszólag erősek, önállóak vagyunk. Ráadásul akaratlanul is magányosak: összehasonlíthatatlanok. Ezért mi élhetjük át az élet egészét a legintenzívebben. A liz.cn- és huszonévesek világa is közelinek tűnik még, ám az öregedés tényével is egyre inkább megbarátkozunk. A kultúra története is tele van efféle rövidebb, hosszabb átmenetekkel. Aki érleni akarja a „dolgok folyását", annak elsősorban ezeket a periódusokat kell vallatóra fogni. Még a látásformák alakulásában is. Annál inkább, mivel az európai képzőművészet a XIX. század végére úgyszólván kifutotta önmagát. Pontosabban: végigjárta a statikus, természetelvű ábrázolás valamennyi fázisát. Leonardo még a centrális perspektíva, a természeti törvények bűvkörében alkotott, de Rembrandtot már a belső fény —, Delacroix-t pedig az egzotikum, a szín kifejező ereje érdekelte. Mindannyian hittek küldetésükben: a valóság vizuális törvényeinek megismerésében, tolmácsolásában. A századvégi naturalizmus és impresszionizmus viszont hatat fordított e missziónak. Monet-t vagy Renoir-t csak a szín- és fényviszonyok pillanatnyi , varázsa foglalkoztatta. Egyszóval: a külvilág Icgfelszíncsebb jelenségköre. Érdekes: a tudomány is ekkoriban jutott el az anyag és energia szétválasztásához. Mint ahogy ugyanerre az időre esik a fotó és a film szélesebb körű térhódítása is. A hagyományos művészet tehát kereszttűzbe került. Egyrészt a belső fejlődés végső állomására jutott, másrészt a technikai eszközök is kikezdték a konvencionális formákat. így a legjobbaknak szükségszerűen lépni kellett. Más kérdés, hogy a régi módon már nem lehetett továbbfejleszteni a művészet nyelvezetét. Üj szemléleti, kifejezési alapelvekre volt szükség. Olyanokra, mint amilyen Van Gogh, Gauguin, Seurat és Cezanne munkásságában kikristályosodott. Csupán az utóbbi mesterről beszélek. Talán ő volt a legnagyobb: a láláskultúra Einsteinje. Igaz, Cezanne is az impresszionistákkal indult, de rövidesen kiábrándult a csillogó, felszínes módszerekből. Inkább a törvények, az állandóbb igazságok felé vonzódott, akárcsak a klasszikus alkotók. Ehhez azonban el kellett szakadnia a látványvilág rendjétől, mozgékony színviszonyaitól. Vagyis nála már a vonalkás, reflexszerű tónusok egy öntörvényű rendszert dokumentálnak. A kékekre kékek vagy sárgák felelnek, a zöldeket pedig zöldek és vörösek kompenzálják. Ahogy ezt a színelméletből tudjuk. Vagy a zenei kompozíciókból. Ám forma- é.s térképzése is újszerű elveknek engedelmeskedik. A Gipsz Ámor című képen a motívumok többsége mértani alakzatokba rendeződik. Kúpogba, hengerekbe, gömbökbe. Pedig nyoma sincs itt valami egzakt, statikus látványnak. Hisz más, más nézőpontból látjuk az előteret is, a hátteret is. Mégis: a dinamizmus és a kiegyensúlyozottság harmóniáját érzékeljük. Ugyanakkor egy történelmi léptékű korszakhatárnál vagyunk. Más szóval: a látáskultúra nagykorúsodásának pillanatában. Ha egy tudományág önállóságát a szuverén módszerek biztosítják, akkor miért lenne cz másképp a művészetek területén. Cezanncig mindenesetre a természet, a valóság volt a mértékadó. Másfelöl: az ábrázolás. Innen viszont az öntörvényű kifejezésé a vezérszólam. Gondoljunk csak a kubisták, majd a konstruktivisták, törekvéseire! Akiknek pontosan Cezanne volt az atyamesterük. i... , -m< • SZUROMI PÁL