Délmagyarország, 1985. június (75. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-08 / 133. szám

Szombat, 1985. június 8. II M 33HEr/7Af Szegedi motívumok Lapok Cs. Pataj Mihálynak a könyvhétre megjelent mappájából TISZA-FART OLAJKUTAKNAL Kkk4U SZABAúTÉRt IATÉKÓK Sorok egy Szeged-monográfusról Kulinyi Zsigmond emlékezete Varga Ferenc (1877) és Rcizner Janos (1899— 1900) után ő volt' a város történetének harmadik monográfusa Neve halála után 80 évvel csak a helytörténészek szűk körében él, igaz, olt tulajdonnévvé vált. „Nézd meg a Kulinyiban!" — hangzik a válasz egy-egy kérdésre. Szentesen született, 1854. március 29-én. Az elemi iskolát szülővárosában, a gimnáziumot ott és Szegeden, jogi tanulmányait Pesten és Bécsben végezte. Sírfölirata szerint első cikke 1870-ben, tehát 16 éves korában jelent meg. 1873 és 1876 között a Szegedi Híradó külső munkatársa volt. Minden bizonnyal ez a három év adta neki az ötletet, hogy Rcizner (1884) után ö is megírja, és a Dugonicstársaság évkönyveinek második kötetében közzétegye a Híradó első negyedszázadának a történetét (1895. 135—153. 1.). Húszévesen lapalapításban vett részt: az apátfalvi születésű Gelléri Mórral (1854—1915) megindította Szegeden az 1891 végéig viruló Alföldi Iparlapot, melynek társszerkesztője volt az indulástól, 1874. december 20-tól 1875. június 30-ig. Ezután visszatért szülővárosába, október 3-tól 1876. augusztus 27-ig a Szentesi Lap szerkesztője volt. Jelen volt az egyik legkitűnőbb szegedi napilap, a Szegedi Napló indulásánál (1878). Az alapító és a főszerkesztő Eisenstadter (később Enyedi) Lukács (1845—1906), a belső munkatársak Mikszáth, Gelléri és a két szentesi, Bánfalvi Lajos és Kulinyi volt. E lap első negyedszázadának a történetét az egyik legfiatalabb munkatárs, Móra Ferenc irta meg. Az ő tanulmánya áll az 1904-ben, késve megjelent emlékkönyv, A Szegedi Napló huszonöt éve 1878—1903 című kötet élén (3—54. 1.). Kulinyi hamarosan a lap főmunkatársa (1881— 84), felelős szerkesztője (1884—99), majd 1899. október 1-től főszerkesztője lett. A felelős szerkesztő ekkor Békefi Antal volt. A Napló alapitója Enyedi volt, fölnevelőjeként, szellemi vezéreként Kulinyit emlegették a kortársak. Sirfölirata szerint 1882 és 1890 között — újságÍrói munkaja mellett — hitközségi jegyző volt. Löw Immánuel annyira becsülte, hogy közös vállalkozásba fogtak: megírták A szegedi zsidók 1785-tól 1885-ig című, ma már ritkábbnál is ritkább monográfiájukat (1885). Kulinyi 1882. október 2-án kötött házasságot Aradon Lüffler Hannával. 1886-ban törvényhatósági bizottsági tag lett, majd 1890. szeptember 7-i megválasztása után, 1891. január 1-től ő lett az újonnan alakult Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara titkára. (A másodtitkár Bakay Nándor vojt.) Székházuk (ma a Bartók Béla Művelődési Központ épülete) 1897-re készült el. Kulinyi itt kapot't lakást. Ö volt a Vidéki Hírlapírók Országos Szövetségének az alapítója (1896) és első elnöke. Az alapszabály szerint a székhelyet Szegedről háromévenként más városba kell helyezni, de Kulinyi Zsigmondot annyira tisztelték, hogy életében senki sem akart érvényt szerezni ennek a pontnak. Kulinyi szilárd ellenzéki politikus volt. A Függetlenség Párt szegedi szervezetének ő volt az elnöke. Közismert szerénységénél, puritánságánál csak munkabírása volt nagyobb. Cikkei — többek között — a Pester Líoydban, az Egyenlőségben, a Magyar Zsidó Szemlében, a Magyar Iparban jelentek meg, de nem állott tőle távol a humor sem, amint ezt a szegedi Hüvelyk Matyi számai bizonyítják. Ott volt a Dugonics-társaság alapítói (1892. október 11.) között, tagja volt az igazgatótanácsnak. 1896-ban bízták meg, hogy Reizner munkájának a folytatásaként, irja meg a város utolsó két évtizedének a történetét. Munkája, Szeged új kora címmel, A város újabb története (1879—1899) és leírása alcímmel majd 700 lapon 1901-ben jelent meg. (A néprajzi és földrajzi részeket Kovács János [1852—1918], Szeged néprajzának első monográfusa írta) 1905. május 15-én díszes ünnepség keretében — Békefi Antallal együtt — újságírói aranytollat kapott. Ekkor már negyedik éve betegeskedett, az ünnepségen nem tudott megjelenni. Három hét múlva, június 6-án reggel meghalt. Az iparkamara és a színház között ravatalozták föl. Ezrek és ezrek vettek tőle búcsút A gyászháznál — többek között — Pósa Lajos, Kovács János és Löw Immánuel beszélt. A szegedi zsidó temetőben Békefi Antal búcsúztatta. A vidéki hírlapírók június 12-i, miskolci közgyűlésüket Kulinvi cinlékének szentelték. Móra mondott nagy hatású beszédet, amelynek egyes részeit bedolgozta a Dugonics-társaság éves jelentésébe. Síremlékét, egy fekete márvány obeliszket, 1906. szeptember 23-án avatták föl. Befejezésül két igazítás. Szinnyei József monumentális írói életrajzi lexikonjának 7. kötete (1900) óta meg szokták említeni, hogy Kulinyinak van Árvíz után (1880) című könyve is. Ez az adat téves. Kulinyi nem írt ilyen című könyvet, ő maga sem említi monográfiájának Szegedi könyvek és füzetek című. teljességre törekvő fejezetében. A másik. A Magyar Életrajzi Lexikon (1967) szerint Kulinyi Ernő, a termékeny librettista, Móra Az aranyszőrű bárány című verses meséjének a színpadra állítója Kulinyi Zsigmond fia. Ki is vitatta volna ezt, amikor Kulinyi Ernő Szegeden született 1893. június 18-án. Jómagam akkor kezdtem kételkedni, amikor elolvastam Gárdonyinak az özvegyhez címzett részvéttáviratát: „Könnyező szemmel olvastam, hogy szegény jó Zsigánk ily korán eltávozott tőlünk. Vigasztalja szenvedő szivét az a gondolat, hogy ő immár az egyetlen fiacskáját öleli. Gárdonyi Géza, Eger." 1893-ban még nem volt- állami anyakönyvezés. Az izraelita hitközség születési anyakö'nyve szerint Kulinyi Ernő édesapja, Kulinyi József Kárász utcai hivatalnok, édesanyja Königstein Adél. Egy ideig a Szegedi Napló munkatársa volt, majd Pestre költözött. 1945-ben a fasiszta népirtás áldozata lett. A minap kint jártam Kulinyi Zsigmond sírjánál. Leszármazó, családtag hiányában — óvatosan fogalmazva is — elhanyagolt. Monográfusának siriát átvehetné gondozásra Szeged városa. A.F. Kortársak Lukács Györgyről Lukács György születésének 100. évfordulója alkalmából a Győrött megjelenő Műhely című társadalomtudományi, közművelődési és kritikai folyóirat körkérdést intézett kulturális életünk néhány jeles személyiségéhez: a lukácsi életmű milyen hatást gyakorolt gondolkodói, eszmei fejlődésükre. A folyóirat idei első húrom számában közölt válaszokat Kortársak Lukács Györgyről címmel a könyvhétre a Műhely szerkesztősége külön kötetben is megjelenteti. A személyes hangvételű írások alapján sokoldalú és egyúttal színes Lukács-kép bontakozik ki előttünk: az elméleti tudós, a cselekvő politikus,, a tanítványoktól körülvett mester és a magánember portréja. Köpeczi Bélát Lukácsnak az irodalomról (a modern dráma, a dekadencia problematikája, állásfoglalása a realizmus kérdésében) szóló felfogása foglalkoztatta elsősorban, de nagy érdeklődéssel fogadta azt az elemzését is, amelyben a 20. század filozófiáját, ezen belül a francia egzisztencializmust és J. P. Sartre gondolatrendszerét közelítette meg. írásában értékeli Lukácsot, a cselekvő politikust, a Tanácsköztársaság népbiztosát, az 1945 utáni küzdelmek aktív ideológusát, a „gondolkodásra és cselekvésre" született embert. Király István Lukácsban az erkölcsi személyiséget ragadja meg. A teljességre törekvő embert, aki szigorú elvi-gondolati kérlclhetetlenséggel saját korábbi elveinek bírálatával is törekedett az önkiteljesítésre, sőt az önmeghaladúsra; akitől legfontosabb tanulságként azt a tanítást kapta, hogy az értelmes élet reménye csak akkor lehetséges, ha az embert biológiai mivoltán túl társadalmi lénynek is tekintjük. Egri Péter személyes hangvételű soraiban a tanítvány vall mesteréről. Kibontakozik előttünk a kiváló, enciklopédikus műveltségű pedagógusegyéniség portréja, aki szigorú, következetes, de segítőkész kritikával irányítja tanítványai munkáját, értékelve, becsülve az önálló szellemi teljesítményt. A Lukáccsal való beszélgetéseit, vitáit eleveníti fel az író és irodalomtudós Sötér István. Nemcsak arról szól, mit kapott Lukácstól, hanem arról is, mit nem fogadott el felfogásából, hol, milyen kérdésekben kerültek ellentétbe egymással. Néhány újabb vonással egészíti ki az előttünk formálódó arcképet: a kérlelhetetlen vitázóval jól megfér a szerény, a világot bölcs derűvel szemlélő, „irigylendöen fiatal" szellemiségű egyéniség. Hogyan találta meg az utat az idős Lukács a mű és a cselekvés egységéhez? Milyen fejlődési szakaszokon kellett átküzdenie magát, amíg megvalósította azt az etikus létformát, amelyben harmonikus arányba került a tudós lét és a „társadalomban való elmerülés"? Hogyan jut el a „csak a Mű" korszakától a „csak a Cselekvés" szakaszán keresztül a kettő egészséges szintéziséhez? Ezeket a kérdéseket boncolgatja Kenyeres Zoltán, bemutatva a lukácsi magatartás fejlődéstörténetét. Tökei Ferenc Lukács legnagyobb esztétikai teljesítményének múfajelméleti tanulmányait tartja, amelyek nagy hatással voltak, a szerző kínai irodalommal foglalkozó munkáira. Lukács esztétikája nélkül a keleti művészetek megértésében semmire sem jutunk, s hogy Japánban, Kínában gyarapodik a lukácsi életművet kutatók és ismerők száma, annak bizonyítéka, hogy szellemének sugárzása nem áll meg az európai kultúra határainál. Bizám Lenke egy speciálkollégium résztvevőinek véleményén keresztül mutatja be, hogyan válik a lukácsi eszmevilág „a szabadon választott önművelés eszközévé". Ahogy a hallgatók maguk megállapítják: „a lukácsi esztétika tanulmányozása révén nem lettek sem filozófusokká, sem esztétákká, hanem valahogyan intenzívebben éppen azzá, amik". Ungvári Tamás Lukács legnagyobb érdemének tartja, hogy nemzedéke az ö hatására nevelődött gondolkodó nemzedékké. Ö ismertette meg velük a gondolat hatalmát, érvényét, fontosságát. Sziklai László szerint a lukácsi életmű megtanít arra, hogyan halljuk meg a változó világ kihívásait, s hogyan próbáljunk rá válaszolni; Ancsel Éva az öreg Lukácsra emlékezik, aki még idős korában is tudott mindig újra kezdeni, újra meg újra mindent elölről végiggondolni, s közben friss szemmel figyelni a valóságot. Nem esszék, nem tanulmányok a kötetbe gyűjtött írások, 'hanem emlékezések, vallomások, amelyek alapján, akár a rajzoló ceruzája alatt, összeáll a Lukácsportré. Olyan portré, amelynek segítségével még közelebb kerül századunk kiváló gondolkodója az olvasóhoz.