Délmagyarország, 1985. május (75. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-22 / 118. szám

6 Szerda, 1985. május 15. 1 Póni Megszabták, mekkora lehet egy írás. Legföljebb húsz sor. Amennyire ló a póni, annyira írás a húsz sor. írjunk tehát a pónilóRÓL. Itt köröz az ablakunk alatt. Valami nagyon okos gazdasági vállalkozás fogta be a szerszámba. Kicsike kocsit is szerkesztettek utána, két kereke van csak, de négy gyerek fér bele egyszerre. Aprócska gazdája kantárnál fogva vezeti. Azért az öt percért fagylaltot is mérnek a garázscukrászdában, de most nem kell a fagylalt senkinek. Figyelem, mit esznek rajta egyáltalán. Hogy ki. esi? Hogy ez is ló? Hogy izgulni lehet rajta? Mi is szerettük a lovat annakidején, de mi falusiak voltunk. Megvan! A gyeplő, az a pláne. Mind a négyen fognak rajta valamit. Hiába húzzák jobbra, hiába húzzák balra, a pónilócsak a póniemberre hallgat, öt percnél nem tart tovább egy forduló, az időt is póniban mérik, de egy autót adnának érte. Mit lehet kezdeni egy kocsival? Gubbasztani lehet benne, azt is csak a hátsó ülésen. És a pónilóval. Röpköd a boldogságtól minden gyerek. Amikor mégis elfogynak a várakozók, hirtelen profilváltozás történik. Kifogják a lovat, meg lehet ülni a szőrén. A kicsi lovacska aprókat lép. jobban ráz, mint egy muraközi, dc aki rajta üi, úgyse ült még muraközin. Kicsi kell a boldogság, hoz. Este minden gyerek apró lovakról álmodik. Horváth Dezső Tördelő Adataimat kellett bediktálnom egy alkalommal a hivatalban. Amikor a foglalkozásomat mondtam, az idős ügyintéző föltolta homlokára a szemüvegét és igy szólt: — Azt még értem, hogy szerkesztő, dc mit kell magának közben tördelnie? — Felelek a Delmagyarországnál a külpolitikáért és elkísérem az újságot a nyomdába is. Többször kérdezték már tőlem ismerősük, bará. tok, hogyan „csináljuk" a sajtóhibát. Egyáltalán, hogyan lesz a piaristából pianista, a geotermikusból geometrikus, a repülőgép-katasztrófából repülöpépkutastrófa. a pakettből plakett vagy parkett, stb. Ekkor én sejtelmesen mosolygok, mert ők nem tudják, milyen sokféle alakban tud megjelenni a nyomda ördöge. I>ehct szép, csinos nő, kékszemű, göndörhajú férfi, kopasz és szemüveges, fiatal s öreg is. Éjszakán, ként többen is közelharcot vivunk vele. Előfordul ugyan, hogy ő győz. de most aláírásommal vállalok felelősséget: ebben a néhány sorban nincs, nem lehet sajtó, hubu! Turi József Tilos! A legtöbb vállalatnak sok a takargutnivalója. A vezetők ugyanis — tisztelet a kivételnek — igencsak félnek a fényképezéstől. No, nem attól, hogy őket fényképezik, dehogyis! Attól tartanak, hogy a gyárukba odatéved egv fotós, és lencsevégre kap valamit, ami amúgy mindennapos dolog náluk, de a nyilvánosság elöl rejteni iparkodnak. Elmentünk egyszer egyik város környéki üzembe. Mondtam, fényképezni szeretnek. A portás nem engedett be. Azt mondta, engedélyt kell kérni a gvárvezetötöl. A gyárvezető nem adott engedélyt, Azt mondta, Budapestről kell kérni, neki nincs joga engedélyt adni. Hogyhogy nincs joga? Gyárvezetőnek alkalmas, engedélyt adni nem alkalmas? De a portással hiába veszekedtem volna. Azóta is töröm a fejem, mitől félhetett annyira. Ha szóba áll velerrt, elmondtam volna, hogy a két legjobb munkását szeretném a gép mellett lefényképezni. Nagy László Juhász Gyula széke Nem bűvös, „csak" tárgy. A Bizományi tán már műtárgyként is értékelné, mert jó fél századnál több ideje szolgál. Nekem az „A" szék, ami idéz és erősít a pályán. Öröm is, kin is. Vágyak, ábrándok, sóhajok, csüggedések és erörekapások türelmes tanúja. Nekem ifjúságom és öregedésem, a zsurnalisztika darab történelme. Mert: a fölszabadulás előtti és utáni Délmagyarországbun főszerkesztőké. tollforgatóké volt. Üldögélt benne — mesélte halála előtt a redukcióban járatos öreg nyomdász, Kakuszi Géza bácsi — Juhász Gyula és Móra Ferenc is. ügy 1950 táján rútan rogy. gyant lett „A" szék. Selejtezték, kidobták. Megmentettem, tákolgattam. S itt. a Tisza partján, a Délmagyarország mostani szerkesztőségében is rajta üldögélek. Igaz, innen is elvitték alólam az évtizedekben vagy háromszor, hogy ócskaság és semmivé nyomorítsák. Loholtam utána, hogy velem maradhasson. Most föiújitva. Hát így együtt vagyunk. Én, meg „A" szék. Sajátom, örököltem. Talán Juhász Gyulától... Bolon. déria? Morvay Sándor ítélet Tekintettel arra, hogy kenyéradó gazdám, a Csongrád Megyei Lapkiadó Vállalat négyszeri ideiglenes érvényű munkaszerződést kötött velem, majd 1981. június 30-án meghatározatlan időre végleges státuszba helyezett a Délmagyarország című napilap, amelynek csöndes es nagyszájú, nyugodl es türelmetlen, szakállas és borostás, pattanásos és sima képű munkatársai (számszerint 28-an), próbára tettek, majd megszerettek, olykor elszórakoztattak és megríkattak, mindenesetre el- és befogadtak, továbbá tekintettel arra, hogy népes családom, immár 10 esztendeje, kibírta — s úgy tűnik fölkészült a további évekre, is — az önmagammal a munkámmal és nem utolsósorban a velük való küszködésemet, kénytelen-kelletlen elfogadta, néha elképesztő mérete, ket öltő, szórakozottságomat de maximálisan méltányolja tiszta .szándékaimat, őszinte érzelmeimet, a szakmához fűződő szereletemet, a következő ítéletet hozom: (eddig úgyis mindig mások törtek pálcát fölöttem) fülmentem magam, személyi igazolványomban Iföllüntetett adataimat továbbra is tekintsék érvényesnek. Hogy majd én i.s elmondhassam, rólam is elmondhassák, no. Mag Edit sem élt hiába. Volt, ami éltette. Mag Edit Hibáim és egyéb hibák A sajtóval tizenöt öves koromban köteleztem el magamat. Rövidnadrágos srác voltam. Akkor jelent meg az első költeményem a Tiszatájban. A második az Alföldben, és ekkor történt az első hiba. Egy húsvéti versembe szerkesztették bele a következő mondatot: „Föltámad árvaságom a papucsillatú esőben". Az eredeti sor így hangzott: „pacsuliillatú esőben". A Tiszatáj akkori főszerkesztője, Ilia Mihály javasolta, reklamáljuk meg az ügyet. Nem teltem. Elég, ha az emberen egyszer nevetnek. Életem egy korszakában rádióriporter voltam. Mester Akos kollegám — a hajnali műsor szerkesztője, akinek munkatársa lehettem — fölszólított 1973. december fián, tudjam meg, késnek-e a vonatok. A vonalok persze késtek. Csak hát, nem jó helyről tájékozódtam. Megkérdeztem a vasúti főmenelirányítót, aki nagy tisztelettel közölte, Győr városának térségében a rettenetes havazás miatt késnek a vonatok. Elindultam lefelé a négyes stúdióba, szalagra mondtam a hírt, ami el is hangzott. Es elhangzott Tóth Pálnak, az akkori győri rádiótudósílónak a mondata is a telefonban — az adás után két perccel. Így hangzott: „Na, ne hülyéskedjetek gyerekek! Ezen a környéken, mondjuk három éve nem esett hó!',' Azóla tudom, hogy nem választoltam könnyű szakmát. És ennek ellenérc mondom: a világ legszebb szakmája. Petri Ferenc Nem lehet kukoricázni Alighogy az, újsághoz kerültem, a volt Szeged járás területén igyekeztem minél előbb sok téeszbe eljutni, személyesen megismerkedni „kenyéradó" munkatársaimmal, növénytermesztőkkel, elnökökkel, ió beszédű parasztemberekkel. (Ha úgy tetszik, mezőgazdasági dolgozókkal.) Legtöbb helyen szívélyesen fogadtak, hamar sikerült megtalálni a beszélgetés fonalát, néha egy csésze kávé i.s előkerült. Mármár diadalmenetnek hihettem parolázó körutamat. amikor az egyik helyen a kölcsönös jó napot után hosszú csend következett. Végül kibökte az elnök elvtárs. hogy mit akarok én itt tulajdonképpen. Nem bizalmatlan ő — lesújtóan végigmért a tekintetével —, de abból még mindig rossz származott, ha újságíró betette ide a lábát. Pár éve itt járt a kollégám és „beleírta" az újságba, hogy csenevész a kukoricájuk és gazos. Igaznak igaz volt. de mellette a másik tábla sokkal szebben mutatott. Ilvenek az újságírók. mindenben a hibát keresik. Hát így van ez. Azt a kukoricát már régen megették a malacok, de az írás örök időkre megmaradt. Csak mondja valaki, hogy a hírlapírónak nem adatik meg maradandót alkotni. Tóth Szeles István Mindennap Testvéri országban jártam, testvérvárosunk testvérlapjánál. Nagyszerű programot szerveztek, sokat láttam, még többet tapasztaltam. Csak a vodka volt mindig egy pohárral több. így érkezett el a búcsú. Körbeültük a hatalmas asztalt, s csak akkor vert ki a hideg veríték, amikor a főszerkesztő kivette a hűtőszekrényből a szlolicsnajét. A rendtartást már ismertem: töltés — Fel! Vigyázz! — tószt — ürítés. Mit tehettem?! Az első pohárral a világ békeszerető népeire ürítettük (ez még elmegy valahogy); a másodikat a két nép barátságára (erre is 'muszáj inni), a harmadikat a testi érvúrosok gyümölcsöző... inni kell!), a negyediket a két lap együttműködésének ... (szűkül a kör — reménykedtem —. tan az utolsó...) A főnök láthatta rajiam, hogy gyöngyözik a homlokom. Odafordult a soros tószlnál, s kedvesen felmentett a forduló alól, majd emelte poharát a nemrégiben nyugalomba vonult és az újonnan kinevezett főszerkesztőimre ... A repülőtéren megkérdezte az egyik kolléga, milyen embernek ismertem meg a főnöküket. Mit mondhattam? „Egy bizonyos, vem mindennapi ember!" — vágtam ki magam. „Ez 'íny igaz! — bólintott rá. — És most képzeld el, hogy nekünk mindennap ezzel o nem mindennapi emberrel kell együll dolgoznunk." Valahogy így vagyunk ezzel mindannyian — mindennap! Tanúi I a jos A hivatás motivációi Gyermekkorom óta a sport közelében élek, apám oltotta belém szeretetét. Élversenyző ugyan nem lelt belőlem, mégis hálásan gondolok a zöld gyepen, a palánkok alatt eltöltött, felejthetetlen emlékekkel megajándékozó évekre. A sport vezérelt e pályára, az újságírói hivatásnak köszönhetem, hogy a csak önmaguk szórakoztatásáért sportoló emberekiöl kezdve olimpiai és világbajnokokkal kerülhettem közeli ismeretségbe, sőt — és ezt túlzás nélkül állíthatom —barátságba. Kegyes volt hozzám a sors, mert ifjúkori barátom, az egykori NB l-es labdarúgó, azóta sporlsebészként is elismert dr. Berkes István révén élő barátságot köthettem egy világklasszissal, az olimpiai bajnok birkózóval, dr. Hegedűs Csabával. Olyan ember, akinek személye, természetes közvetlensége nélkülöz minden mesterkéltséget, meleg szívű, előzékeny és udvarias, mélyről izzóan szuggesztív — nagy hatással volt és van ma is rám. A mi fajtánk sokféle jutalmat kaphat az élettől. Nem ritkán rossz szót, méltatlan megjegyzést, mert a dolgok a sportpályákon sem az érzékelhető felszínen dőlnek el. „A siker, a bukás mindig kicsit mást is jelent, s mindenféle céllal valahogy úgy vagyunk, mint magunkban az idővel: nem tudjuk folyamaiban megélni." Gyürki Ernü Mellbedobással Bevezetőül feltétlenül el kell mondanom, hogy jelen sorokat erős sürgősségi kényszer hatására kezdtem el írni. A „kicsit" ugyanis nálunk (is) mindenből kihagyják, így, mikor már majdnem késő volt, akkor kérték (de azonnal!) a hitvallásomat. En nem tudtam, hogy 75 évefe a Délmagyarország, nekem számolni nem volt időm az itt töltött eddigi egy évem alatt —, csak írni. Most például mellbedobással. Na, de a lényegtől, a hitvallástól kicsit elkanyarodtam ... Azt hiszem, azért is lettem sportújságíró, mert, ha már nekem nem sikerült a csúcsra jutni... Pedig, nagyon tehetséges sportoló voltam, meg vagyok (hü, most fogják a fejüket a Postás-kosarasok!), csak sosem fedeztek fel . . . Szóval, akkor legalább közelről láthassam, ami a „nagyoknál" történik. Igaz, néha.azt gondolom: Bár ne látnám! Ilyenkor aztán Balczóra gondolok, pontosabban BALCZÓ-ra, akinek neve számomra a tiszta, igazi sportot, a gondolkodó sportembert jelenti. Amiért, akiért rajongani lehet és kell! Mert írni is csak arról igazán jó, ami közelit a sport — manapság gyakran roszszul értelmezett — valódi lényegéhez. Balogh Tamás Kudarc A számítástechnika vi Ingában tolt bolyongásaim során talán a legérdekesebb számomra egy egyszerű kis szerkezet voü. Különböző chipekból a szemem előtt szerelték össze a MAV szakemberei. Ok a teherszerclvények felírására használták. A szolgálattevő csak sétált a két vonat közti vágányközön és billentyűzte az adatokat. Az irodában aztán összekötötte a kéziszerkentyűt a fővárosi aggyal. Ettől kezdve az ország öszszes vasutas termináljától Nyílttér helyett Több tárcám szóvivőjeként szerepelt egy csokornyakkendős férfi, aki a sarki kocsma pléhszegélyét támasztván adta elő történeteit. Persze nem ingyen. Minden egyes anekdota elején, közepén és végén sört rendelt a kontómra. Csokornyakkendője után Propeller úrnak becézték. Kedvenc szavajárása pedig: — Csapos! Szorítsa ki a levegőt kél krigliböl! Elárulom, hogy a nevezett urat egyszer láttam életemben, még pécsi újságíró koromban. Viszont „szóvivőként" megtartottam idehaza is a Délmagyarországban. Olykor-olykor kaptam egyegy levelet, amelyben érdeklődtek; melyik sarki kocsmáról van szó, s ki az, a Propeller úr? Sőt, olyan levél is érkezeti, amelyben korrigálták a történetet, mondván, hogy nem úgy mondta el a nevezett Propeller, ahogyan én közreadtam Egy idősebb férfi (csokornyakkendős) személyesen keresett föl a szerkesztőségben. .— Tisztelt szerkesztő uram. kerem, tegye közzé a „Nyilttér" című rovatukDan, hogy én (. . . pontos nev és cím következett) nem vagyok azonos a maga Propeller urával. Mindenki rám gyanakszik, mivel nekem is szavam járása, hogy szorítsuk ki a levegőt abból a korsóból. — Nyílttér című rovatunk több mint negyven esztendeje nincs —, mondtam, mire az öregúr meghívott a sarki kocsma pléhszcgélye mellé egy kriglire, és minden kezdődött elölről. Gazdagít István meg leheted kérdezni, milyen áru várakozik a s/ege-t di kettes vágányon. Néhány nap múlva az, egyik szövődében érdeklődtem a külföldi szakemberekkel végeztetett munkaszervezésről. Az. újdonság lényegéhez, tartozott. hogy ezentúl a munkásnők maguk vezetik a kimutatást a teljesítményükről. A szervezők éppen azon tanakodtak, hogy 30 vagy 35 fokos ^legyen a felíróívet tartó fatábla dőlésszöge ahhoz, hogy minél kevesebb idő teljen el az írogatással. Gondoltam, itt az idő. amikor egy információm közvetlen gazdasági hasznot hozhat. Meséltem néhány szól az ügyes szerkezetről. A gyáriak pedig állították, hogy a leírás alapján i.s bizonyos: az. ö igényeiket kielégíti a találmány. Nemrég jártam a szóvödében. A szövőnők a gép mellől néhány métert sétálnak az asztalhoz, ahol kikeresik, hogy melyik ceruzának von hegye, megkeresik a mega felelő rubrikát, beírnak él sétálnak vissza. Ilőlc István Pályamódosítás Újságíróval ritkán, vagy csak tévedésből készítenek riportot. Azt hiszem, ezért maradt meg bennem a közelmúlt szokatlan emléke. Zavarban voltam, nem úgy, mint amikor én kérdezek. Ráadásul kollégám nem szokványanyagot akart, így hát csak szavakat vágott a fejemhez. Mi jut eszedbe arról, hogy... Újságírás — Napilapnál kemény kapa, hetilapnál ráérünk leadni, havilapnál szegények, meg ne szakadjanak ! Szófejtő Csoda — Tizenhét év a pályán (de ez is csak 3 napig .. ) Sport — Labdarúgás, futball és a foci. Mindhármat egyformán... Barátság — Vau..., vau ... — cici..., cicc .., Szerencse —Hetente kétszer (pénteken délelőtt tükör és vasárnap este 8-kor) elkerül... Igazság — Borban az ... Vágyak — Maszek kínai étterem, maszek Porsche, maszek borítékos sorsjegy. Utazás — naponta retúr Tarjánba a 10-essel. Fizetés — Kisbér. Édesség — Mézesmadzag. Irodalom — Két ember a hóban! (Szilánkok a szarajevói téli olimpiáról...) Bánat — Bánja a fene! Munka — Temetném A... Fegyelmi — Mi? ... Már megint?... Film — Keménykalap és krumpliorr. Bagamcry László Újságírói múltamnak egyik érdekes epizódja éppen a pályaválasztáshoz fűződi k. Bölcsész diplomával a zsebemben arról álmodoztam, milyen jó lenne azokat az európai kultúrcentrumokat felkeresni, amelyek öt éven keresztül az egyetem padjaiban megizzasztottak. London, Párizs. Róma . .. gyors fejszámolást végeztem 1970-ben. és hamar rájöttem. egyéves lehetséges jövedelmem a vasúti jegyre sem elegendő. Persze egy fillérem se volt, mert éppen azon tanakodtam. elmenjek-e szülővárosomból, Szegedről egy távoli vidékre 1300 forintos havi apanázsért tanítani. Gallotli György barátom ekkor állt elő a nem mindennapi tippel, ,.Mici, legyünk benzinkutasok". Tetszett az ötlet, gondoltam, valamelyik Áfor-kútnál rövid idő alatt összeverhetem az útravalót. Előtanulmányokat végeztem, a kutasok mindenütt sírtak, aztán egy cimbora megsúgta. valóságos aranybánya ez a szakma. Így szántam rá magam, és bekopogtam az egyik főnökhöz. Nem sokat teketóriázott. megmondta világosan, tegyek le ötvenezer forintot. másnap már beállhatok. Csak annyit válaszoltam: ennyi slexböl a francia tengerparton nyaralhatnék. Felháborodásomat aznap este a Hági sörözőben Veress Miklóssal együtt kőbányai világosba fojtottam. Ö unszolt, íriam meg a sztorit Első emlékezetes cikkem a „Csak ötvenezerért" volt — igv bújt ki belőlem az úiságíró. Tizenöt év alatt megtanultam: értelmiséginek lenni léttudat. • II,il,u/ Miklós »