Délmagyarország, 1985. április (75. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-30 / 100. szám

m:dm 82 Kedd, 1985. április 30. Béke és munka Városportré Ezelőtt 102 évvel ünnepi emléklap jelent meg A feltámadt Szeged címmel őfelsége, Ferenc József látogatása alkalmával. Ebben olvasom, hogy „Azon a helyen, hol még ezelőtt ötödfél évvel egy szerény vidéki magyar város állt alacsony házakkal, poros, sáros utczákkal, bár nyüzsgő, de provincziális jellegű élettel: emelkedik ma az Alföld metropolisa, az új Szeged, a nemzet kulturális erejének fényes nyilvánulása cs a szegedi nép öserényeinek büszke alkotása." Mint jól tudjuk, 1870. március 12-ének rémtcljes éjjelen a fékevesztett Tisza hullámsírba temette az ország második legjelentősebb városát. Az árviz nyomán 5458 ház dőlt romba, 75 ezer szegedi lett hajléktalanná. Tisza Lajos királyi biztos vezetésével és Lechner Lajos műszaki irányításával külországok és a magyarság adományaiból négy esztendő alatt épült újjá a város. Ez a bizonyos kiadvány közli a város újjáépítésének feladatait, melyeket a következő három pontban foglaltak össze: „1. a jövő város alapját képező közepítmények előállítása; 2. a szorosan vett községi beiigazgatás czéljára szükségelt épületek cs egyéb müvek kiépítése; 3. a magánépítkezések keresztülvitelének hathatós előmozdítása." Ezt kővetően arról is szól a díszes kiállítású album, hogy milyen közművelődési intézmények és egyesületek kaptak szárnyra az újjászületés nyomán. Csak néhány a hosszú sorból; a Somogyikönyvtár, a városi állandó színház, a főgimnázium, az állami főreáliskola, tanítóképző intézet, iskolák, egyesületek sokasága, 2616 magánlakóház stb. M

iért említem mindezeket? Azért, mert egyre inkább úgy tűnik, hogy egy évszázad múltával Szeged ismét a megújulás, az újjászületés időszakát éli. Az utóbbi években — jórészt a Magyar Építőművészek. Szövetsége helyi csoportja, a nemrégiben alakult Szegedi Városszépítő Egyesület, a Móra Ferenc Múzeum és a Somogyikönyvtár tevékenysége nyomán — mind nagyobb figyelem, társudalmi érdeklődés kíséri a város arcának alakulását. Ha igaznak tartjuk Lukács György szavait, miszerint „Csak az építészet tudja egy kornak általános társadalmi létéi direkt módon kinyilvánítani", akkor ma igencsak összetettek, differenciáltak feladataink. Arról van szó ugyanis, hogy a városépítészet, a várostervezés röntgenképe társadalmi életünknek. A város élő, eleven organizmus. Egyszerre történelem, és tervezői rajzasztalokon alakuló jövőkép, egyszerre közösségi kontinuitás és szellemi folytonosság, sajátos „genetikai kóddal" szabályozott környezet. Ha néhány éve még azt jelenthette ki felelős építész, hogy megszakadt a párbeszéd társadalom és építészet között, ma örömmel nyugtázhatja, hogy ez a kapcsolat újra megindult, hogy mindkét fél a másik számára is érthető artikulációval, igyekszik megfogalmazni elvárásait, igényeit, szándékait. Tény, hogy a város fejlődésének látható, nagyvonalú beruházásai vége felé közelednek. Differenciáltabb munkát követcinek u mostani feladatok tervezőktől, beruházóktól, kivitelezőktől egyaránt. A tömeges lakásépítés üteme csökkenőben, az általa létrehozott lakásvariációk növekedőben. Fölszálló ágban a magánerős otthonteremtés még akkor is, ha gyökértelen, importált másolatok és rossz példák fékezik abban, hogy hatásos módon alakítsák át az ország ábrázatát. Növekszik a foghíjbeépítések jelentősége, eg£re jelentősebb szerepet kap a műemlékvédelem és emelkedik az ázsiója a történelmi városrészeknek, ami a rekonstrukciók és rehabilitációk munkálatait sürgetik. Kényszerhelyzetekben születnek az igazán nagy dolgok — tartják, s ez a kettős szorítás nem kíméli a városkép mai alakítóit sem. A teremtés, megújítás és korszerűsítés gyakorta erősen függvénye a meglevő technikáknak és technológiáknak, nem is beszélve a sovány pénztárcákról. Ugyanakkor a tudatban is végbement valamiféle moccanás, mind őszintébb és felelősségteljesebb az érdeklődés az épített környezet iránt, a karakter- és arcnélküli lakótelepek szorításában felértékelődnek a történelmi levegőt árasztó városrészek, lakótömbök. I

me egy példa az erjedésre. Nemrégiben beszélgetést szervezett a városszépítő egyesület, és a MESZ szegcdi csoportja Színház és tér cimmel az oly sok értéket cs ellentmondást felmutató Dóm térről. Tény, hogy ez a tér a város lüktető szive, szellemi életének egyik központja, a tudomány és a kultúra centruma. A középkortól napjainkig szinte minden időszak letette itt névjegyét. Gondoljunk csak a XII. századi román-gótikus Dömötörtoronyra (melyet éppen most újítanak föl), az 1700-as évek barokk ékszerére, a szerb templomra, az 1800-as évekből üzenetet hozó Hild József-tervezte klasszicista SZAB-székházra, a két háború közötti neogótikus törekvések példájára, a fogadalmi templomra vagy az azt körülöllelő, Rerrich Béla álta) megálmodott, archaizáló és modern elemeket ötvöző épületegyüttesre. Hogy mennyire inspiráló e közeg, bizonyíthatja, hogy az utóbbi években megépült két új objektum, a SZOTE oktatási épülete, valamint a Somogyi-könyvtár és levéltár tervezői Ybl-díjat kaptak kimagasló munkájukért. Viszont még mindig ott a tér rákfenéje, a több mint negyedszázada éktelenkedő rozsdás vas-dinoszaurusz, a Játékok nézőterc. A beszélgetésen elhangzott olyan javaslat is, hogy azt kellene eldönteni, térként vagy színházként ér-e többet ez a környezet. Dr. Körmöczi Ernő cs Kóréh Zoltán, a Csomiterv tervezői megadták a választ új nézőtéri elképzeléseikkel, s ez röviden: és. Azaz a közeljövőben békésen megfér majd egymás mellett Közép-Európa egyik legszebb terc és egyik legjelentősebb szabadtéri színháza. Arról van szó tudniillik, hogy a két fiatal építész egy nagyszerű ötlettel olyan nézőtéri konstrukciót tervezett, mely gyorsan összeállítható é.s lebontható (terveik szerint 8—8 nap szükségeltetik hozzá), a tortaszeletek elvén működik, hat tömbjén ötezer néző foglalhat helyet, alsó része nemcsak esőbeálló, de sok funkcióra alkalmas fedett tér is.. Rentébyek szerint a VII. ötéves tervben megvalósul, s akkor immár a befejezett épületegyüttes cs tér teljes szépségében tűnik majd elénk. De hogy más példákat is említsünk az épületfelújítások elismerésre méltó sorából, idézzük fel emiékezelünkben a vasalóház, a Kis-Dávid-ház, a Fekcle-ház megújult épületeit, vagy gondoljunk- a színház rekonstrukciójára, amely a tervek szerint a jövő évben megnyitja kapuit. Üj épület is született jó néhány, például az országos elismerést is kiváltó tanácsi oktatási s továbbképzési központ Újszegeden, vagy nem sokkal tőle a Köjál-székház és a fürdők kuglófkupolája. Tudomásul kell vennünk, hogy ilyen látványos beruházásokra a jövőben nemigen van mód, ha csak az újszegedi gyógyszálló vagy a SZOTE klinikai tömbjének építését nem soroljuk ide. Viszont annál több az okosan tervezett foghíjbeépítés, a gondosan véghezvitt rekonstrukció, néhány műemlékfelújítás, mindenekelőtt Alsóvároson — a templomé, a kolostoré, néhány szép napsugaras házé. A

ki vendégként érkezik, annak nyilván szembeszököbbek a várnsportré változásai. Érzékenyebben reagál egy-egy új épületre, rácsodálkozik a megszépült házra, fölújított műemlékre. Mi, akik itt élünk, s naponta bosszankodunk az elzárt utak, a beállványozott házak, a kerítésekkel eltakart épületek miatt, bizonyos „farkasvakságban" szenvedünk. Ám ha ilyenkor, tavasszal egy hosszú séta alkalmával friss szemmel leltározzuk otthont adó városunkat, örömmel nyugtázhatjuk fejlődéséi. S ez nem önámitás, mert tisztában vagyunk környezetünk vizuális szennyezettségével és jól tudjuk, hogy „az igáslóból nem lesz pegazus attól, hogy árnyékára szárnyakat rajzolunk". TANDI LAJOS Immár negyven esztendő múlt el 1945 óta, amikor a szovjet nép győzelemmel fejezte be a fasiszta Németország ellen vívott nagy honvédő háborúját. A győzelem 40. évfordulójának küszöbén minden akkori esemény különös élességgel elevenedik meg emlékezetünkben, jelentőségük megsokszorozódik. És ez elsősorban a május elsejei ünnepségekre vonatkozik, amelyek nemcsak áthúzódnak a győzelem napjára, de lényegében össze is függnek vele, hiszen a két nevezetes dátum közös jelszava a munka és a béke. Emlékszem a háború előtli május elsejékre: ragyogó tavaszi színek, örömujjongás, vidám fiatalok. A felvonulók lelkesen vitték a nagy plakátokat, rajtuk számok arról, hogy terven felül menynyi acélt öntöttek, mennyi szenet és kőolajat termellek ki, hány pár lábbelit, hány méter szövetet gyártoltak. Es emlékszem, milyenek voltak a május elsejék a fronton, a háború nehéz éveiben. Akkor nem volt felvonulás és vidám szórakozás. A katonák megsemmisített fasisztákról, kilőtt ellenséges harckocsikról és aknavetőkről, lövegekről és repülőgépekről tettek jelenléseket. * I A könyörtelenül múló idő összemossa a régi ünnepek részleteit az ember emlékezetében. Azokra az ünnepekre mind űgv emlékszem, mint színes képeslapokra abból az időből. Mégis, kél május elseje felejthetetlen számomra. A háború előtti utolsó május elseje jut eszembe. Lehet, azért, mert akkor nagyon fiatalok voltunk. Húszéves korban minden szín még színesebbnek látszik, és az ember szíve kitárulkozik mindennek, ami szép é.s jó, s legszívesebben magához ölelné az egész világot. Abban az esztendőben az Urál déli részén, Cseljabinszkban éltem. Emlékszem, hogv a vidám felvonulás után csapatostul kimentünk a folyóparti erdőbe, és valamikor hajnalban értünk haza a diákszállóba. Mint egy pillanat, olv gyorsan elröppent az éjszaka. Tábortűznél, a folyó csendes r.eszezésél hallgatva, órákon át beszélgettünk. Természetesen a jövőről leginkább, és elábrándoztunk arról, hogy tíz vagy húsz év múlva majd találkozót rendezünk, é.s akkor ifi olyan békés és felhőtlen lesz az életünk, mint ez az éjszaka az erdő csendjében. Holnap kezdődnek a vizsgák, végiünk, ifzlán... Ahogy az a fiataloknál szokás, óriási terveink voltak. Sokunk számára ezek csak tervek maradtak, mert másfél hónap múlva megkezdődött a háború, és sok szovjet ember életének ez volt az utolsó tavasza ... * A másik emlékezetes ünnep az utolsó háborús május elseje volt. Szerintem éppen ez a május volt a kezdete egy új hagyománynak, amikor csaknem egybeolvadt népünk két ilyen kedves ünnepe: a Munka ünnepe és a Győzelem napja. 1945. május elsején a 3. Ukrán front csapataival Ausztriában voltunk. Akkor már bevettük Bécset, csaknem az egész országot megtisztítottuk a hitleristáktól. A teljes győzelem már ott volt a levegőben. És természetes, hogy ennek megfelelő volt a hangulatunk is. Négy nehéz háborús év volt mögöttünk, az a négy esztendő, amely alatt hazánk sorsa dőlt el. A szovjet hadsereg nemcsak megvédte a hazát, hanem szét is verte az eMenségpt,, sok európai népet felszabadított a fasizmus uralma alól. £>ottba iíefrült'riekünk a győzelem. A szovjet emberek milliói adták érte űz életüket. Annál inkább örültek azok, akik életben maradtak. És nem azért, mert féllek volna meghalni. Az ember ifjúságának éveiben nem fél a haláltól. Senki nem gondol rá még a háborúban sem. Egyszerűen mindenki örült annak, hogy hosszú idő után végre találkozhat a szeretteivel és visszatérhet a békés, nyugodt élethez. Így gondoltuk, így gondolta mindenki, aki végigjárta a háború göröngyös útjait. Meggyőződéssel hittük, hogj ez a háború vqlt az utolsó, és mindazok után, amit átéltek a népek, aligha akar valaki is újra fegyvert fogni. * De az élet nem így hozta. Az egyszerű emberek akarata és vágyai ellenére voltak Nyugaton olyan politikusok, akik — bár még dörögtek a második világháború fegyverei — már azon mesterkedtek, hogy újabb háború révén hogyan szerezhetnének érvényt hódító, imperialista terveiknek. És a maguk részéről meg is tettek mindent, hogy gyöngítsék szövetségeseiket a Hitler elleni küzdelemben. • Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy volt angol katona, az essexi John Dawies levele. A levélben szó van a hitleristák sztálingrádi vereségéről. Akkoriban — irta John Dawies — az egyik egység parancsnoka voltam egy gyalogsági zászlóaljban ... Beleláttunk politikusaink manővereibe, amelyekkel tudatosan halogatták a második front megnyitását, amivel segíthették volna az orosz frontot. Aztán megnyílt a második front, de csak akkor, amikor világossá vált, Winston Churchill szavaival élve, hogy „az oroszok kibelezték a német, hadsereget". A továbbiakban a szerző elmondja, hogyan Jutott el zászlóaljával Franciaországba, Belgiumba, Hollandiába. A május elsejei ünnepségeket megelőző napokban már Nyugat-Németország területén voltak, valahol Hannover közelében. Ezen a környéken ejtettek fogságba egy nagy csoport német katonát. Egyébként az a megfogalmazás, hogy fogságba ejtettek, némi módosításra szorul. — A hitleristák azokban a napokban maguk keresték az alkalmat, hogy nyugati szövetségeseinknek adhassák meg magukat — írja John Dawies. Az egyik német katonánál meglátott egy „A hősi helytállásért" feliratú szovjet katonai kitüntetést. Ez a kitüntetés késztette levélírásra a volt angol katonát. „1945. május elsején történt — folytatja az emlékezést. — Tudva azt, hogy cz a nap nagy ünnep Oroszországban, elvettem a némettől a medáliát és elhatároztam, hogy ez lesz az én ünnepi ajándékom az ismeretlen katonának vagy a családjának." Az angol csaknem tíz év múltán váltotta be ezt az ígéretét. John Dawies levelét és a 1 179 919. számú érdemrendet már az ötvenes évek közepe táján kaptuk meg. Elhatároztuk akkor, hogy megkeressük a kitüntetés gazdáját és pontosan május elsején átadjuk neki. Ügy gondoltuk, hogy itt nemcsak arról van szó, hogy egyszerűen visszajuttatjuk a kitüntetést. Van ennek a gesztusnak bizonyos internacionalista vonatkozása is, hiszen május elseje — a dolgozók nemzetközi ünnepe. És ez az érem katonai szövetségesünk keze nyomán jutott vissza hozzánk. Másrészt a május elsejei zászlónkra ez a szó van írva: béke, és ezt a békét a katonák hozták el nekünk. * Sajnos, a szépen kigondolt tervet nem sikerült megvalósítanunk. Utánanéztünk, a katonának Hlebnyikov volt a neve, de meghalt a háboiúban. A fasiszta egy halott katonáról szedte le a kitüntetést. Most immár harminc éve van nálunk ez az érem, és emlékeztet arra, hogy a békéért, amelynek áldásait nemcsak a mi népünk, hanem a világ sok népe élvezheti, a szovjet nép clrága árat fizetett. Az elesettek kiontott vére arra int bennünket, hogy mint szemünk fényét, óvjuk a békét. NYIKOLAJ ZABI.EKIN, a Szovjetunió Hőse J