Délmagyarország, 1985. április (75. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-27 / 98. szám

Szombat, 1985. április 27. tzldm VARAD!GABOR RAJZA József Attila ISDÁ'. Szállj költemény. Szállj költemény, szólj költemény mindenkihez külön-külön, hogy élünk ám és van remény, — van idő, csípjük csak fülön. Nyugtasd a gazdagok riadt kis Jelkét — lesz majd kegyelem. Forrást kutat, nem vért itat a szabadság, s a szerelem. ,, • = A". CsWttjj Z-),n»>fc'.í í . Lj,„,. I Itt ,T,\rX . •. J Szólítsd, mint méla borjúszáj a szorgalmas legényeket — rágd a szivükbe — nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet. 193C Csorba Győző Szárszó, 1937. december 3, József Attila szellemének Már amikor fát lopni jártál hogy melegedj — tél volt — a lángnál láttad: a zörgő vagonokban hogy a meleg valahol ott van Darab csönd a földhöz lapultál olai-szén-gyomszag-göncbe bújtál hitted hogy végső gyógyulásod csak ilyen tájakon találod Meleget kaptál is — kihűlve megoldást — mindent tűlkerüive De kezed ronccsá nyomorítva már le nem írta le nem írta! Lődi Ferenc Szerepcsere Azt mondtad, te vagy a szemem fénye, láttassál engem nagyon sokáig, hogy nézhessek a Napba, estébe és lássam azt is, ha az erdő ázik. Szépségem, kedves unokám, gyere, a látnivaló illanó, pereg. Ünnepélyes ez a szerepcsere: te ird tovább sosem volt versemet. Ha vállalod, hát gyürkőzz csak neki és mondd utánam, hozza, viszi szél. Egy kóbor lélek lantját pengeti, s dala csak annyi, több a semminél. Beléd verekszem minden álmomat, te váltsd valóra, legszebbik hitem. Ha Pegazus kell, váltsál gyors lovat, hogy ne hagyjon le árnyad, senki sem. Botor bolondul szeretlek. Érzed? Napfény vagy szürke élelem egén. A csalódástól én megkíméllek: ha itt lehettem, voltam, tán nem én. „Szükséges, hogy vers írassék. 59 „32 évvel ezelőtt — a fegyintézet nyilvántartó könyvei szerint pontosan 1905. április 11-én, este 9 órakor — lázadás, kémkedés, rám bízott titkok elárulása, szeméremsértés, közveszélyes munkakeriilés, állandó botrányokozás, beteges hazudozás miatt örökös dologházi fenyítésre ítéltek, kilenc hónapig tartó vizsgálati fogság után, elutasítva kegyelmi kérvényemet, átutaltak a javíthatatlan bűnözök világába. A nyomozás eredménytelenségét a hatósági közegek kinvallatási adataival palástolták s a kínvallatás, mondhatom, egy örökkévalóságig tartott. Hiába hangoztattam ártatlanságomat, a bíróság a nyomozati jelentést s a kikényszeritelt beismerő vallomást fogadta el az ítélet alapjául..." — így hangzik a költő — József Attila — talán kevéssé ismert prózai önvallomása, melyet ugvanakkor írt, amikor az egyetemünkön Horger Antallal történt összeütközésére emlékező versét, a Születésnapomra címűt. De ne feledkezzünk meg arról, hogy ekkor írta talán legszebb anyaversét is, a középkori Mária-himnuszokra is visszautaló Édesanyám, egyetlen drága kezdetűt, amely igy hangzott: Édesanyám, egyetlen drága, te szüzesség kinyílt virága, önnön fájdalmad boldogsága. Istent alkotok, szívem szenved hogy élhess, hogy teremtsen mennyel, hogy jó legyek s utánad menjek! A költőnek egyébként gyakori fiatal kori szokása volt, hogy születésnapiára verssel köszöntötte magát: 1921-ben több költeményt is írt, s aztán minden évben egy-két verssel ismét köszönti szülelése napját, egészen 1927-ig. De ha végigolvassuk az életművet, jól látható, hogy eztán csak 1937-ben ír újra hasonló verseket, köztük az idézetteken kívül a Zöld napsütés hintált... kezdetűt, amelyről már korábban bizonyítani próbáltam, hogy nem az Ognes sur Mer-i vagy az abbáziai tengerparti fürdőzések emlékét idézi fel, hanem egy-egy, a gyerekkorinál is korábbi időszakot, s a vers nem más, mint a lehetetlen megfogalmazása, egy olyan állapot leírása, amelyről az ember — akkor még ösztönlényként élő — nem tud semmit, s ez még a születés pillanatát is megelőző, az anyaméhbeli állapot. A verset záró csönd pedig beszédesebb peszszimizmust sugall a kimondott szónál is, arról, hogyan vettetik ki az ember egy derűs, harmonikus világból egy számára ismeretlen, kegyetlen, hideg világba: Zöld napsütést hintált a tenger lágy, habos vizén, meztelenül, nagy messzi beúsztam biz én, a fényes ég, a csipke víz pólyája testam.en, bölcsőben fekve ringtam ott, behunyva két szemem. Én nem tudom, hogyan, mi volt'. A locska őselem, a víz kihűlt és nagy hideg zuhant rám hirtelen. Szivemből rémület szökellt, mint a bokorból a vad, kiáltottam vőn s keserűn szájon vágott a hah. A hálám mögött szüntelen valami ordított. Iszonyúbb volt, mint óriás tarajos gyíkok csordája, az a tenger ott s én küzdöttem vele, elfeledtem, hogy mit sem ér az ember élete. Osztani vagy úsztam volna, ám úgy ériem partot ott. hogy vert a hullám s végül egy hatalmas kidobott A

z a születésnap, amelyen e szövegeket a költő megfogalmazta, az utolsó volt számára, az utolsó, amelyről még ő maga emlékezhetett meg, hogy alig több mint fél évvel később — a krisztusi kort megérve, ennél többet csak a jövőben s másoknak remélve — a szárszói sínekre hajtsa fejét. Talán ezért érezzük olyan lírai módon sűrítettnek, keménynek a bevezetésként idézett prózában írt vallomást, s ezért nem látjuk puszta ötletnek, groteszknek, mert a megszenvedett lét bizonyosságát vetíti vissza a születés „páros kínú" pillanatába a költői személyességnek azzal a hitelével, amely áthatja egész életművét. József Attila születésnapja azóta szimbólummá leit, szimbólumává a magyar költészetnek, mint ahogy életműve is elhatároló fontosságúvá vált a magyar és a világlíra történetében is, mert következetesen egyesítette magában a nemzeti hagyományokat és a kortárs líra legjelentősebb áramlatait. Következetes, becsületes volt József Attila társulásában és kapcsolódásaiban is: még az apakéntbarátként tisztelt Kosztolányival szemben is megvédte a költőt, a legnagyobb elődöt, akit ma már nem védenünk kell elsősorban, hanem József Attila-i módon érteni és megérteni: Ady Endrét. Adyhoz ott kapcsolódott József Attila, ahol az a legnehezebb s a legszükségszerűbb volt. Ady ugyanis akkor hoz — korát megelőzően — igazán újat, amikor világossá lesz számára, hogy a kísértetiesség nem a tájban, hanem az emberben feszül, amikor a világ kaotikusságát, fragmentumokra szakadását éli át költői szinten: „Egész világ szőttje kibomlott" — mondja, s egy másik versében mintha csak ezt folytatná: „Minden egész eltörött", s a világ, az Egész széttörésétől, szétszakadásától az Ady-versek szőttje is kibomlik. Formailag is zilálttá lesznek e versek, s József Attila lesz az, aki előbb újraírja Ady életérzését: Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra, hogy éppen ebből kiindulva, a Babits Mihálynak címzett Magad emésztő-ben megfogalmazhassa: Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s igy mindenik determinált. Mert József Attila épp a költőelőd, Ady Endre fölvetette kérdésekre válaszolva lett a „rend költője", aki hires mottóját, hogy „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni" — valóban a merész alászáilástól a fölemelkedés pontosan követhető, s értelmileg mindig kemény, logikailag kristálytisztán látható ívével valósította meg, s jutott el a törvény s az igazság felismeréséig. Az Ady-látta káoszt tárgyiasította, nevén nevezte, s ezzel le is győzte. Mint ő maga mondta: ez összevissza kusza szövevénybe társadalmunkba, elme kell, nagy fénybe, mely igazodni magára mutat. S a rendteremtés, a harmóniára találás igénye szólal meg életmüvének egész motívumrendszerében. Ezért kapcsolódhatnak logikusan egymáshoz: a személyiség kiteljesedéséhez nélkülözhetetlen „Játék", a „szabadság" szükségszerűsége cs vaskemény logikával megépített gyönyörű „rendje": Jöjj cl, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd Szép komoly fiadat! H

a saját kora nem is vallotta magáénak, számunkra már törvényszerűnek tűnt, hogy a költészet ünnepét épp az ő születésnapja jelentse nekünk évről évre. Sok mindent lehet kiolvasni verseiből, sok irányba lehetett és lehel folytatni, de mindképpen példa, példája marad életmüve annak a törekvésnek, hogy a bonyolultnak, diszharmonikusnak látszó világban a felszín mögött a törvényt, a lényeget igyekezzék a költő meglátni, hogy társadalmiság és személyesség egymást örökösen felidéző .szintézisében igyekezzék megjeleníteni. A költészet napja ezért szembesítés is minden alkalommal. „Énbennem öleli meg hősét az újnak készülő világ" — mondta a költő, s ha máskor nem, hát a költészet napján lel kell mérnünk, igazán magunkénak vallhatjuk-e már József Attilát, helyesen élünk-e örökségével (mint Kassák mondta), „örökbehagyott kaptárai mézé"-\e 1! És szembesítés a költészet napja azért is, mert ilyenkor újra és újra fölvetődik a kérdés: van-e, s mi a szerepe a költészetnek napjainkban? A kérdés jogosan merült föl már a 30-as évek közepén is, amikor a még komplex módon értékelő gondolkodók is — mint C. P. Snow — kezdtek két kultúráról, s a kultúrák közötti szakadásról beszélni. Ha a puszta statisztikai adatokra hagyatkoznánk, fölerősödhetne, mintegy igazolódna e korábbi keletű szkepszis, s különösen akkor, ha a művészeteken s az irodalmon belül szúken csak a lírát vizsgáljuk. Az utóbbi évtizedekben a költők száma valóban erősen megcsappant, s elmarad a prózaírók, a regényírók serege mögött. S ha magukat a müveket vesszük, akkor a költészet háttérbe szorulása még feltűnőbb: a megjelent könyveknek nem egészen l százaléka, a megjelent szépirodalmi munkáknak alig 3 százaléka a verseskötet. Vajon meg kell húznunk a vészharangot, vajon a líra végleg kiszorul 3 fontos emberi kifejezésformák közül? E

rnst Fischer, az irodalomtudós nélkülözhetetlennek mondta a költészetet: „nélkülözhetetlen immanens varázserejénél fogva is". József Attila — egyik esztétikai töredékében — líraibban ugyan, de hasonloan fogalmazott: „Szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye." Félreismerhetetlenül valami rendkívülire, a költészetet teremtő, s az azt befogadó léleknek valamely különös, megfoghatatlannak, s mégis létezőnek látszó állapotára utalnak e gondolatok, még akkor is, ha a legridegebb logikával keressük végső, racionális magvukat. Igen, szükséges a költészet, a teremtett világ: a való világ helyébe s mellé állított szemléleti egész, mert nélküle az emberi teljesség szenvedne csorbát. S különösen napjainkban, atomizálódó, rohanó mindennapjainkban „szükséges, hogy vers Írassék", mert mindannyiunkban él az az igény, az a szenvedély, amely a költőket arra ösztönzi, hogy önnön sorsuk, élethelyzetük törvényeit az ismeretlenből elénk hozzák, szavak szerkezetébe kovácsolják, s igy mindannyiunk számára lehetővé tegyék, hogy az emberi világban működő erők látszólag áttekinthetetlen rendjét, rendszerét, nem egyszer játékát megismerjük, s e költői-művészi megismerés birtokában létünket a József Attila-i értelemben szabadabbá, s teljesebbé alakifsuk. Ezért is lehet ünnep a költészet napja. S ezért is mondom: legyünk büszkék arra, s ha kell, büszkélkedjünk is vele, hogy éppen József Attila nevét viseli egyetemünk, mert mindig tudhatjuk a végső számadást: ha élete tragikusan ketté is tört, költészete művészi teljességet, követhető, követendő példát adott. Éljünk vele! SZIGETI LAJOS SÁNDOR V »