Délmagyarország, 1985. március (75. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-31 / 75. szám

6 Szombat, 1985, március 30. 11 Körbe-körbe A

zt mondja egyik tanár a másiknak, ne legyen fahitú, lássa be, ő is végigcsinált olyan diákhuncutságokat, amelyektől a füle is kétfelé állt annak idején a jámbor világnak. Termeszetesen nevelési vitában hangzik el ez a döntő érv, és ha csak az egyik oldalát nézzük, örülhetünk is neki. Nincsen undorítóbb ebben a szakmában a szcmforgatós mellébeszélésnél, az a természetes, ha simán megengedjük, amit mi is elkövettünk. Pisti becsúzlizta a szomszéd ablakát? Ne vegyük fejét, mert mi is becsúzliztuk, és ime, kinőttünk belőle elég szépen. Sorozatosan füllent Jóska, és nincs is annyi öreganyja, meg keresztanyja, ahányat ő eltemet mostanában? Minden dolgozatírásra jut legalább egy? Istenem, ilyen az élet. Mi is füllentettünk, és lám, mégis tanár lett belölünk. Az indokolatlan szigornak soha nem voltam hive, aki magát megjátszva keménykedik, az nyilván egyéb aljasságra is kepes, de gondoljunk csak bele jól! Kínjában jelentkezik valaki tanárnak, mert máshová úgyse vennék föl. Ha már jelentkezett, fölveszik, ha már fölvették, el is végzi az egyetemet, mert ferde gerincért onnan nem nagyon szoktak kiszórni embereket, és öt év múlva odaáll a gyerekek elé a katedrára. Mondogatja magában a fölmentő igéket, hogy én se voltam angyal, mégis tanár lett belőlem, és közben szépen újratermeli a kétes hírű hitványságot is. Több tanárral is beszéltem mostanában, mind a saját példájával takarózott. Egyik se vette észre, mekkora tévedés húzódik meg mögötte. Az újratermelést se vette észre egyikük se. Mit lehetne itt tenni? Azért beszélek a tanárságról, mert ezt a pályát ismerem legjobban, de gondolom, az élet egyéb posztjain is hasonló állapotokat rejt egy-egy szakma. Ifjak például a pályázati hirdetéseket, amióta megpróbálunk nyilvánosan választani még Igazgatókat is. Elő szokták írni például azt is, hogy ennyi meg ennyi éves szakmai gyakorlat, sőt vezetői gyakorlat is szükséges az új állás elnyereschez. Első percben meghökkenhet az ember, és mondhatja magában, miért kell annak megöregednie nálunk, aki valahol főnök akar lenni. Ha megvan az iskolai végzettsége hozzá, miért keli beleaszalódnia saját mesterségébe előbb? Azt hiszem, csak egy magyarázat van rá: legyen ideje, hogy lekopjanak róla a korral egyébként, is kopó tulajdonságok. Hogy legyen lelki ereje végighallgatnia az ellenfél virtusos ellenvetéseit is, és ha amaz a torony tetejét ugrálja át szilaj indulatában, akkor is tudjon higgadtan felelni rá. Sőt! Tudja kivenni aoból is a használható egészséges magot. De jó lenne egy emberbe látó készülék! Csak odaállítanánk elé a jelöltet, rávetítene valami kevert fényt, és kimutatná összes hibáját. Azt például, hogy bátor ugyan, és szókimondó, de a gerincét valami rejtett kór elferdítette, cs ha hatalmat kap a kezébe, azonnal visszaél vele. Ennek az cipbcfnck tehát nem szabad hatalmat kapnia, mert gerince ki nem egyenesíthető. Csakhogy így egy még nagyobb veszély fenyegeti. Mire végigjárja valaki a szamárlétrát, annyira megtanulja az óvatosságot, hogy semmi újba nem mer belevágni. Az ő főnöksége alatt már csak vegetálni tud a vállalat, az újdonság kopogtathat is, dörömbölhet is az ajtón, be nem ereszlik. Panaszkodunk is néha, hogy ez is belekerült gyerekfejjel az úttörőbe, aztán átlépett a KlSZ-be,''és amikor már nagyon kiöregedett, akkor tették át felelő.-. , .|.i beoszt.r ba, anélkül, hogy végigjárta volna u szakma alsóbb rétegeit is. Ilyenkor megint úgy szoktunk visszakérdezni, miért kell valakinek megöregednie ahhoz, hogy vezető lehessen? Megválasztanak valakit szövetkezeti elnöknek, de csak akkor, amikor már nincs több ideje hátra, csupán egy ciklust tölthet ki a nyugdíjig. Hány termékeny évet vészelt át kisebb beosztasban, meg se tudjuk mondani. M

ost már illene választ adnunk a kérdésre, melyik út a járható. Cikkünk elején a fiatalok hebehurgyaságát kárhoztattuk, aztán az öregek parlagon maradt fiatalságát sajnáltuk. Mit kell tennünk, hogy a lehető legjobbat cselekedjük? Akkora kérdés ez, nem is lehet rá egykönnyen felelnünk. Valójában a fiatalság se érdem, és az öregség se az. Nincsen is csodagépünk, amelyikből rávetíthetnénk a fönökválasztó sugarakat a jelöltre. Azt hiszem, megtaláltuk a valódi megoldást, csak egy kicsit bátrabban kell alkalmaznunk. Tudunk mi magunk is olyan véleményt adni valakiről, amilyenre szüksége lenne, csak egy kicsit bátrabban kell mondanunk. A fiatalban megvan még az az őserő, amellyel átverekedheti magát az élet kellemetlenségein is, az idősebb inkább belefásult már a küzdelembe, és a gyöngébb ellenállás felé hajlik. Szokták mondogatni, nincs nekünk annyi vezetésre alkalmas emberünk, hogy egyet is hagyjunk elveszni közülük. Aki tehát alkalmasabb a vezetésre, mint elődje volt, azt mindenképpen bele kell ültetnünk a nagyobb székbe. Választási rendszerünk azért halad a normalizálódás útján, hogy azonnal előléphessen, aki előbbre való, de evvel az is együtt jár, hogy azonnal cseréljük ki őt is, amikor kiderül róla, hogy belelustult a párnás székbe, és mindent elkerül, amivel kockáztatni lehetne. Egészséges lendületre mindenképpen szükség van minden poszton, de aki csupán a választásig tartalékolta kezdeményező képességét, utána viszont eltömi minden jó szánt dék úlját, hadd menjen máshová. Fölgyorsultak a társadalom mozgásai, nincs időnk kivárni, amíg valaki minden oldalról bebizonyítja alkalmatlanságát. R

égen volt, már hivatkozni se nagyon illik rá, de leirom azért. Amikor mi végeztünk az egyetemen, a gyakorló gimnázium azt a véleményt adta valakiről, hogy tanári pályára alkalmatlan. Ráadásul még írt egy elégtelen tollbamondást is államvizsga előtt, jelezvén avval is, hogy igazat mondtak a gimnázium tanárai. Valakik mégis meggyőzték a nyelvészeket, ne vegyék úgy a szivükre azt az elégtelent, ha végigjárta az egyetemet, hadd tanítson utána. Találkoztam vele talán egy év múlva, azt mondta, igazgatóhelyettest akartak belőle csinálni, de természetesen nem fogadta el a kínálatot, mert ő senki lába kapcája nem akar lenni. Inkább vár egy kicsit, és ő lesz az igazgató. Remélem, érzik az óriási különbséget a két vélemény között. Hozzáértő tanárok megítélése szerint egyáltalán nem alkalmas erre a pályára, ő pedig kicsinek, más lába kapcájának tartja az igazgatóhelyettességet is. Ha netán ki tudta várni az üresedést, elképesztő gondokat okozhatott az iskolában, nem szerettem volna a keze alá kerülni, ö tehát igen rövid úton kezdte újratermelni saját alkalmatlanságát, mert talán senki nem hiszi, hogy egyáltalán neki való állás volt az iskola vezetése. Nála igen hamar körbeért a játék, és az is lehet, hogy járt körbe-körbe, amíg ele nem öregedett saját szakmájába, és meg nem kegyelmezett neki a mindenbe beletörődő, vagy éppen a fontosra nem fittéin hivatali megalkuvás. '• i "tudjuk, hogy saját árnyékát senki át nem lépheti? Nézzük meg jobban az ár-' nyékot, és higgyünk a szemünknek. A sötét, mély árnyékot semmiképpen ne tegyük felelős állásba. HORVÁTH DEZSŐ A gyerek szakmája Miklós — úgy mondja — tizenöt éves élete eddigi legnehezebb döntése elé került. Tavaly a jelentkezési lapján két szakmát jelölt meg, mint vágyálmot. Nagyon-nagyon szerette volna nyolcadik után a szakácsmesterséget tanulni. Csakhogy az alig hármas átlag már a jelentkezés pillanatában kevésnek tűnt a sikeres felvételihez. Másodiknak beírta hát, hogy: cukrász. De még ez utóbbi sem sikerült. Senki nem vizsgálta, ismeri-e az ízeket, érzi-e, hogyan harmonizálnak egymással a különböző fűszerek, van-e képessége az ízléses, esztétikus tálaláshoz. Csak a történelemből és a nyelvtanból „beszerzett" kettes szúrt szemet a felvételiket elbíráló bizottságnak. Am, mivel a kereskedelmi és vendéglátóipari szakmunkásképzőbe a kívánatosnál kevesebb fiú jelentkezett, nem akarták, hogy Miklós más intézménybe iratkozzon át, felajánlották neki a bolti eladó szakmát. Félig-meddig kényszerhelyzetben a srác igent mondott. Az iskolavezetés a tanév során megbizonyosodott Miklós szorgalmáról, akaraterejéről. Most már ők biztatják, hogy váltson szeptembertől, legyen első osztályos szakács. Csakhogy a. fiú sajnálja az elvesztegetett évet, csábítják a jobb cuccok, dzsekik, nadrágok, magnók. Szeretne mielőbb saját fizetést. Hosszas vívódás után végül is úgy döntött, hogy megszerzi a bolti eladó szakmunkás-bizonyítványt. Miklós azok közé a gyerekek (Bocsánat! írjunk inkább fiatalokat ezután!) közé tartozott, akiknek volt (van) határozott elképzelése a majdani munkahelyiről, hivatásáról. Nyolcadikos osztályfőnökök a megmondhatói, hogy hányan és hányan vannak mindenféle elképzelés nélkül még egy héttel a jelentkezési lap kitöltése előtt is, dacára az iskolában mutogatott temérdek kiadványnak és a pályaválasztási heteknek. A gimnáziumokba törekvők természetesen még ráérnek, hiszen az ő végleges pályaválasztásuk négyéves halasztást kap. Igazán komoly döntést a szakközépiskolákba, szakmunkásképzőkbe- igyekvőknek kell hozni. (Bár cserélhetnek a fiatalok iskolát a középfokú tanulmányaik megkezdése után is, de ez a lehetőség inkább csak elméletben adott, a gyakorlatban ritka jelenrég. * A r.agy döntést többen próbálják segíteni. Elsősorban a szülők es az iskola. A tanácsok gyakran teljesen ellentétesek. Az anyukák és apukák véleményét torzíthatja á szülői elbizakodottság, a „porit az én gyermekem ne lenne képes azt megtanulni" szemlélet és nemegyszer a „pénzes szakmák" feltétel nélküli előnyben részesítése. A tanári tanácsokban már kevesebb a szubjektív elem. Minden lelkiismeretes osztályfőnök és iskolaigazgató megpróbálja egymás mellett szemlélni a szakmák presztízsét, a felvételi keretszámokat, a jelentkezők várható számát és a fiatal tudását, képességeit. Általában az iskola véleménye van közelebb a realitásokhoz, a jelentkezési lapra mégis az esetek tóbbfégében a szülőknek jobban tetsző szakma kerül. A többoldalú hittérítésre azért von szükség, mert a tizenháromtizennégy éves fiatalok alig néhár.y szakmát ismernek közelről. A gyárak kapuit rendészek, portások őrzik, a szülőket „csak úgy" nem lehet meglátogatni a munkahelyükön. Ez az egyik fő oka annak is, hogy egyre kevesebb a munkásdinasztia napjainkban. * Több mint elgondolkodtató, hogy egy szociológiai felmérés szcrir.t a szakmunkástanulóknak közel a fele semmit sem tud választott (vagy kijelölt) szakmájáról, amikor először beül a középiskola padjába. A választásnál sokat nyomhat a latban, hogy a kinézett szakma tanulása megoldható-e a lakóhely közelében. Ez az életkor a szülőkhöz való szoros kötődés lazplásának még csak a kezdete. Természetes tehát, hogy sokan nem vállalják a távoli iskolát. A pszichikai okokon kívül azonhan más tényezők is szólhatnak az ingázás ellen. Az ország középiskolai kollégiumainak színvo-" nála igencsak eltérő. Vannak négyágyas, tágas szobák, állandó hideg-meleg vízzel, de bizony hétközben laknak még tizenéves diákok harmincágyas hálótermekben és két-három naponta fürödhetnek csak meleg vfzben. A kollégiumok nevelőtestületeinek hozzáállása is változó. Az ilyen állások elfoglalásához esetenként szakmunkás-bizonyítvány is elég volt. A jó pedagógusok közül kevesen tudják elfogadni a kollégiumi felügyeletet, oktatást és nevelést életcélként. A felhígulás természetesen a nevelői tekintélynek is sokat ártott. A pedagógus társadalmon belül ez a „beosztás" a leginkább lenézett. Jellemző a történet, amit Vidra Szabó Ferenc a Gyorsuló idő sorozatban néhány hónapja megjelent könyvében ír le: Fiatal nevelőtanár vizsgázik a tanárképző főiskola levelező tagozatán neveléselmélet tantárgyból. Az oktató, mielőtt beírná az osztályzatot, megkérdezi, hogy mi a foglalkozása. — Nevelőtanár — hangzik a bizonytalan válasz. — Azi hittem, pedagógus! Joggal érdekelheti a jövő szakmunkásait majdani oklevelük társadalmi éftéke. Nem nehéz megjósolni, hogy a közeli években ezt már döntően befolyásolja, hogy a termelőeszközök generációváltása milyen gyorsan fog végbemenni hazánkban, milyen ütemben sikerül robotokat beépíteni egyes termelési folyamatokba. De fel kell hívni a figyelmet még két jelenségre. Ma az, aki beiratkozott a szakmunkásképzőbe és viszonylagos rendszerességgel az órákra is eljár (néhány elit szakma kivételével), egészen bizonyos, hogy a szakmunkás-bizonyítványt is megszerzi. Ez a ténv nem szerez több megbecsülést a szakmák zömének. Ellenben egyre több fizikai dolgozó javasolja gyermekének, hogy az egyetemi, főiskolai diploma helyett inkább egy jó szakma elsajátítására törekedjen, mert így magasabb életszínvonalat érhet el. Ily módon jó képességű, akár nagyobb elvárásoknak is megfelelő fiatalok kerülnek a szakmunkások közé. Ez a jelenség növeli a szakmunka tekintélyét de az ilyen fajta presztizsemelés ellen társadalmunkban feltétlenül küzdeni kell. * A szakmunkásképzés feladata lenne, hogy gyenge általános iskolai eredményt elért, esetleg alacsony kulturáltságé környezetből érkező, kis ambíciójú fiatalokat nagy tömegben képezzen ki alapos szakmai felkészültséggel rendelkező szakemberekké. Azok, akiknek a jelentkezési lapján most szárad a tinta, vagy éppen a lap felett gondolkodva a toll végét rágják, nem számíthatnak arra, hogy még három év és végleg kikerülhetnek az iskolapadból. A felgyorsult műszaki fejlődés további tanulásra kényszerit, sokkal inkább. mint eddig bármikor. Biztos vagyok benne. hogy Miklós is tanulni fog. Lehet, hogy nem a szakácsmesterséget, •hanem mondjuk (számítógépes) üzletszervezést, és az áruforgalom irányítását. BÖLE ISTVÁN A szegvári tudós centenáriuma A Nemzetközi Paleopatológiai Társaság jelmondata — Mortui viventem docent — a holtak a mi tanítóink. Ez érvényes a tudománytörténetre is. A hagyomány ápolása, emlékezés a múltra az utókor feladata. Ebben a tekintetben Csongrád megye minden bizonnyal az ország többi megyéjét tekintve is az elsők között van, hiszen az MTESZ egyik megyei bizottsága dr. Bátyai Jenő vezetésével évente tervet készít a megyében született és kimagasló eredményt elért, ma már nem élő tudósok évfordulóinak méltó megünneplésére. Ilyen alkalomra kerül sor ma, rhárcius 30-án, délelőtt 10 órakor a JATE Embertani tanszékén, valamint délután 13 órától Szegváron, amikor dr. Bartucz Lajos antropológus professzor születésének 100. évfordulója alkalmából emléktáblákat lepleznek le, életútját bemutató kiállítást nyitnak. Bartucz Lajos 1885. április 1én született Szegváron. A földműves család kilenc gyermeke közül a második fiúgyermek kitűnő érettségivel iratkozott be a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemre, ahol 1908-ban természetrajz—földrajz szakos tanári diplomát kapott. Az egyetemi évek Bartucz Lajos egész életére meghatározóak voltak. A világhírű Török Aurél professzor keltette fel érdeklődését az antropológia iránt, melynek azután hat évtizeden keresztül oktatója és művelője volt. Jóllehet, már 1914-ben magántanár lett, végleges egyetemi oktatói kinevezésére mégis csak akkor kerülhetett sor, amikor a Szegedi Tudományegyetemen 1940. október 19-ével megalakult Embertani Intézet élére kinevezték. Itt dolgozott 1959-ig, majd ezt követően a budapesti ELTE Embertani Intézetének vezetésével bízták meg, ahol 1965-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig dolgozott. Tudományszervező aktivitására jellemző, hogy a szakterület magyar nyelvű folyóiratának, a Biológiai Társaság keretében létrehozott Embertani Szakosztálynak, két nagy történeti embertani gyűjteménynek, p?cgeden az. Alföldi Tudományos Intézetnek megalapítója volt. Szenvedélyesen küzdött fiatal kora óta azért, hogy az antropológia Magyarországon 1s olyan intézményekkel, lehetőségekkel rendelkezzen, ami biztosítja a külföld által is elismert tudományos eredmények megszületését. Kutatásai a klasszikus antropológia csaknem egész területét érintették. Munkásságának kezdetén anatómiai kérdésekkel foglalkozott, majd az emberméréstan, a gyermekek növekedése, az élő magyarság jellegeinek tanulmányozása, a különböző régészeti korokból származó emberi csontvázak, s nem utolsósorban a magyarországi ősemberlelet vizsgálata keltette fel érdeklődését. Mindössze négy könyve jelent meg, melyek közül a legjelentősebb már poszthumuszmunka volt. Ebben a prehisztorikus terpanációról (koponyaműtétekről), valamint neves történelmi személyiségek (Apafi Mihály, Katona József, Martinovics Ignác és társai, az aradi vértanúk, Semmelweis Ignác és mások) csontvázainak exhumálásáról írt. Török Aurél után kétségtelenül ő volt a magyar antropológia másik • legkiemelkedőbb egyénisége, akit tanítványai és munkatársai szerettek, tiszteltek. Ez kifejeződött abban is, hogy 80. születésnapján emlékplakettet adományoztak neki tiszteletük jeléül. Ekkor tüntette ki államunk is a Munka Érdemrend arany fokozatával. Alig egy évvel nyugdíjba vonulása után, 1966. június 6-án Budapesten halt meg. DR. FARKAS GYULA Dr. Bartucz Lajos, a neves antropológus, a JATE volt egyetemi tanára születésének centenáriuma alkalmából az MTESZ megyei szervezete, a Magyar Biológiai Társaság szegedi csoportja, a József Attila Tudományegyetem és .Szegvár nagyközség tanácsa ma. szombaton emlékünnepséget rendez Szegeden és Szegvárolt. Délelőtt 10 órakor a JATE embertani tanszékén emléktáblát avat dr. Bartók Mihály, a JATE TTK dékánja és dr. Farkas Gyula tanszékvezető egyetemi tanár,• majd délután 1 órakor a szegvári általános iskola falán dr. Bátyai Jenő, az MTESZ Csongrád megyei szervezetének alelnöke és dr. Farkas Gyula leplez le emléktáblát, melyet Pokorny János, a nagyközség tanácselnöke vesz át. A falumúzeumban fél 2kor Bartucz Lajosra emlékező tárlat nyílik, melyet dr. Vörös Gabriella múzeumigazgató nuit meg.