Délmagyarország, 1985. január (75. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-26 / 21. szám

Szombat, 1985. január 179. 1 L6di Ferenc Szonettek egy húron i. Az ég besimult, esni fog. villámc-ükója felnyihog, tajtékot, habot ver a szél. bogár búvik, a hangya fél. Én hogyne félnék, rettenek, fölöttem ólmos fellegek. Az Isten arca oly szelíd, a csontig lemeztelenít. Az ég csapódik s Péterem, a szent apostol megfeszül, lyukas hoidoja mind folyik. Lesújtva állok, már porig, az eget tartja fél kezem, s fölöttem őszi pernye ÜL II. Megtettél értem minden tehetőt, jöttél volna később, én előbb. Jöhettem volna. lásd. itt vagyok, a partra vertek feher habok. Hát itt vagyok, jöjj közelembe, karomba, forró, lágy ölembe. Még itt vagyok, a napsugárból öltözz fel. szívem csupa mámor. Öltözz és vetkőzz szerelemre, zuhanj velem tűzbe, verembe. Ha nem leszek, majd sajnálj nagyon, hiányod úgyis karodba von. Látod, bolondos ez a versem, mint aki magam nem ismertem. III. A bársonyos éj téged simogasson, te lemondó, te felemelő asszony. Minden kiáltás érted fájjon, égjen. Azt hiszem, néha hamuig kiégtem. De mégse, hiszen mondandónk parázslik. Számolj tízig, én elszámolok százig, az ezredévig, annál is továbbra, szakadjunk bár ezer annyi ágra. Kérdőielekkel. hangos felelettel ha szerettél, a szerelmet ne vedd el. miként a fényt a barlangok homálya. Bejártunk együtt minden utat. mezsgyét * már nem várhatunk megváltó csodára, de minden csodát veled megfeleznék. Arcmásom róttam sorokba A

múlt felől elmaradt sok állomás. Újságíró életem vonatának vagonsora az évtizedek alatt leírt betűk, szavak, mondatok, riportok, tudósítások. vezércikkek halmazán cementszerű tényekkel, keménynyé kötött pályán haladt. Sok éven át olyan vidéken, ahol a kézirat, a hasábsorok barna barázdákat hasítottak a papírlapon a Délmagyarország, a Viharsarok, majd a Csongrád megyei Hírlap szerkesztőségében. Nyugdíjba vonulásom előtt az utóbbi munkásaként, főszerkesztő-helyettesként forgattam az újságírás szerszámait, a tollat, a könyveket, a folyóiratokat, a szakmában pallérozó irodalmat. Mint ásott kutak vagy patakok fölé hajolva, riportjaimban, cikkeimben nézem időközönként magam. Arcmásom róttam sorokba. újsághasábokba. Sajnos, ritkulnak soraink. A statisztikusok szerint hazánkban az újságírók átlagéletkora 54 év. Ezen a határon már túlhaladtam, hiszen a hatvanharmadik is mögöttem van. S ugyancsak mögöttem, szerkesztőségben dolgozott harminchat esztendő, s az utódok. Nem nyavalygás, s egyáltalán nem nosztalgia, ha ennyi idő után az újságíró, a gyorsan pergő évek morális és a maga munkássága utazó lendületében a nyugdíiasélet küszöbén megáll és eltűnődik egy-egy örökre eltűnő kép előtt. Az utóbbi időben mind gyakrabban rakom harminc-harmincöt évvel ezelőtt írott riportjaim mellé a. maiakat. Nem azért, mert a kelleténél jobban sajnálom a régieket. amelyek gyengébbek, nyersebbek a mostaniaknál. Ezek is, azok is tükröt állítanak elém, s visszapergetve újságíró életem naptárának lapjait, jegyzetfüzeteit, és hány üzemet, munkahelyet, egyéni és közös gazdaságot, munkás kollektívát láttatnak újra velem. Így mérem a változásokat, s talán érzelmeim kifejezésének erejét is. M

unkássorból, a munkapad. az eke, a kapa mellől jöttünk többen társaimmal az 1950-es évek elején. Messziről indultunk és nem lehetett olyan etikai normánk, amely elmarasztalta volna a megismerésben, az új ismeretek szerzésében a telhetetleneket. Mindennap bányásznunk kellett a tudás mindenségének világában, ahol nem elégedhettünk meg a bizonyítvánnyal, a felszín morzsáinak csipegetésével. Talán csak így és ezért maradhattunk, akik maradtunk a pályán. — Sose mondj le érzéseidről! — magamat biztatom ma is Komiát.h Iréntől. úiságíró-iskolai igazgatómtól kapott útravalóval, mert hiszem, hogy közhasználatra is alkalmas. — Kerüld a nagy szavakat! — mondta Földes György tanárom —, s ne higgy az összekulcsolt, vagy szívre szorított kézzel elrebegett vallomásoknak, fogadalmaknak, a hízelgő szavaknak, légy szigorú, határozott, ha kell; kemény is önmagaddal, munkatársaiddal. ha szükségét látod, de mindig vedd észre, ha barátsággal közelednek hozzád, a szeretet vonzalmait. Szép újságírói, vezetői feladat meglátni a jóakaratú emberek sikereit, akaratlan kis gyöngéit, bírni barátságukat, s ezt másoknak is megmutatni. Mindig szeretettel gondolok a riportútjaim során, a munka közben szövődött barátságokra. A tapasztalat mondatja velem: szépséggel, értelemmel és mélységgel telt fogalom a barátság. Ma is vallom; nem lehet eredményes, tartalmas az újságírói munka, a hivatás teljesítése, a vezetői tevékenység a társak, a barátok, az elvtársak nélkül. Sohasem tudtam elképzelni munkám olyan társak nélkül, akik előtt feltárhatom titkaim, elmondhatom tapasztalataim, kiforratlan mondataim, megoszthatom érzéseimet, gondolataimat. Most, hogy visszapergetem életem jegyzetfüzeteit, sehol sem találkozom egy kérdéssel. Nem, mert ifjúmunkástársakhoz, később katonacimborákhoz, mozgalmi munkában vezetőimhez, segítőimhez, újságíró pályatársakhoz fűződő barátságom során soha nem kérdeztem: ki a barátom? Vajon miért nem latolgattam, s vajon igaz barátaim voltak-e azok, akiket jószívűségükért, emberségükért tiszteltem, vagy azok, akikkel visszatérő riportjaim alkalmával megismerkedtem, s mint írásaim tanúsítják, rokonszenvet ébresztettek bennem. Minden bizonnyal az irántuk érzett rokonszenv lehetett élmény gyümölcse, de aligha mondhatom barátságnak. Az igaz barátság ennél több: az eszmei azonosság, gondolataink azonossága, mélysége, szépsége. Ezt fémjelzi a megértés, a hűség, az önfeláldozás. Ez mindig olyan érték volt munkámban, amely nélkül nem lehetett tartalmas tevékenységem, életem. Üjságíróskodásom kezdetén a szakmai felnőtté válás útián menetelve időközönként akadozó léptekkel, néha díszlépésben írtam szines ceruzával, de minden esetben a tusakodás hajtóerőinek birtokában vetettem papírra írásaimat. Tudom. tévedtem is esetenként Néhány éve testvéri országban jártam, ott olvastam egy vers kezdő sorait: „Ember vagyok, tehát felejtek". De van. amit en nem felejtek, mert nem akarom azt, amit nem feledni, látni, meg sem érni lett volna jobb. Láttam, megírtam sok örömet, gondot bajt. Üjságíróskodásom első éveiben olyan fogalmakat vetettem papírra, amelyek már kihullottak az idő rostáján. Kihullottak, jelezve, hogy előre halad a világ. S mind-mind akkor hullottak ki. amikor átlépte őket az idő. Eltűntek ezek életünkből, amint fogynak régi házaink a falvakban, a városokban. Gyors ütemben bontják a ma 60 évesek utcáját, talán az en utcámat, lehet a szülőházamat is. Bontiák ami régi. újabb riporttemát adva. mert téma a bontó-építő munka, a régi por, a régi sor, s az új tégla is. T

ovaff&rdfll tehervagonjaim sora, s én visszanézek. Lapozgatok a múlt általam készíteti, jegyzőkönyveiben, a termelési tanácskozások, brigádgyűl esek munkáshétköznapjainak naplóiban. Hányszor és hányszor kérdezték az évek során tőlem: van becsülete e naplóknak? Ügy tűnik, a napok helycseréjében nem volt időm. hogy különösebben elgondolkodjam ezen a kérdésen, a hozzáfűzött megjegyzéseken. AzzaJ a meggyőződéssel siettem újabb és újabb témák után, hogy minden eseménynek, anyagnak, kezünk ügyébe eső tárgynak becsülete van. Még inkább becsülete az embernek, aki dolgozik, aki alkot. Mindig azzal a tudattal fogtam ceruzát, hogy becsülete van a kenderfonalnak. az öntvénynek, a termőföldnek éppúgy, mint iskoláinkban a nevelő munkának. Igaz. láttam, írtam becstelen fonalról, vasból öntött alkatrészről. elfeslett cipőről, amely nem az anyag, hanem készítőjének becsületét kérdőjelezte meg. Volt selejt az én munkámban is. Akadtak írások, amelyeknek nem volt meg a tűzgyújtó képességük, mint ahogy hiányzik néha a gyufa ilyen tulajdonsága is. De mindig hittem, van méltósága az anyagnak. a terméknek, a riportnak, a vezércikknek. s a nyugdíjba vonuló újságírónak is ... NAGY TAL E

gymás után elolvastam — helyesebben összeolvastam — három tábornok könyvét. És beleképzeltem életem egy darabját. Akkor. 1945. május 8-an. Lübeck előtt, az országúton meneteltünk katonák, németek, olaszok, magyarok, szovjet hadifoglyok zárt és szétszórt rendben. A betonúton 100 kilométer hosszúságban nyüzsögtünk, összekeveredve, autóban utazó tisztekkel, sebesülteket szállító vöröskeresztes buszokkal, ágyneműjüket, vagyonkájukat kocsin húzó civilekkel. Az ég kékjéből félóránként angol Musztángok zuhantak ránk. golyoszóróikkal lőttek bennünket, dunnát, embert találtak. Különös menet voltunk — vérben, tollban fürösztve. Az árokban egv kopasz szovjet hadifogollyal lapultam, remegtünk. 21 évesek voltunk. továbbmentünk. Most kezemben, eszemben, szívemben három tábornok (tábornagy) három könyve: Konyev. Movtgomery és Zsukov csapást mérő. a fasizmust szélverő győzedelmes vallomásai. Negyvenöt karácsonya előtt itthon voltam. Három hadifogságból szöktem. Tavasszal már a 3. sz. út építkezésén dolgoztam de a lübecki országútra gondoltam. Nem esett nehezemre szembefordulni a múltammal, akkor falevél voltam a viharban, a m-igvar fasizmus utolsó 21 éves. tényleges ..felkoncoltatik"-tól félő bevonuló katonája. A rendőrségen '44 augusztusában egy csinos nő adta át a behívómat, némt fenvegetés kíséretében. Negyvenöt december 24-én ismét behívlak a rendörségre. és ugyanaz a nő igéző kék szemével megvizsgálta a hónom alját, nincs-e SS-pecsét. tetováció félbarna bőrömön. M

oszkvában kétszer is jártam, a volokalamszki országúton is. A Fekete-tenger hős városában. Novoroszi jkszban is találkoztam veteránokkal, akik kiverték a fasisztákat. Elmentem Párizsba, onnét tovább nyugatra ahol Montgomer.vék partraszálltak. Visszajáró k'váncsi újságíróiéiként Halléban 1970. málu* 9-én vesztette el rugalmasságé' Egv küldöttség 'Arisként egv protokollünnepség orotoko!"aria voltam Küldöttségünk nevében Varga József a Népsport főszerkesztőie mondott köszöntő beszédet, a béke szent nevében természetesen magyarul. Mellettem ült Szabó Zoli fiatal kolléga. Felállt és szintén szépen szívből. Negyvenöt... értelmesen, világosan, először németül, aztán oroszul fordította Jóska barátom, illetve a mi üdvözletünket, örömünket. Néhány férfikönnvesepp a kaviárra, rákra, pezsgőbe hullt. Irtózom a férficsókoktól. Zolit, a tolmácsoló kollégát azért gondolatban arcon csókoltam. ..Május 9-én. 0.45 órakor befejeződött a feltétel nélküli fegyverletételről szóló okmány aláírása . .. ezek a férfiak <a szovjet tábornokok — a szerkesztő megjegyzése). atyk maguk is megszokták, hogy a legcsekélyebb félelem nélkül nézzenek szembe a halállal bármennyire tartották is magukat, nem tudlak visszaszorítani könnyeiket." E gondolatokat Zsukov irta az ...Emlékek, gondolatok" című könyvében. Az . Alulírottak, a Német Főparancsnokság nevében, beleegyezünk abba. hogy egész szárazföldi tengeri és légi haderőnk, valamint a jelenlegi német parancsnokság alatt álló erők feltétel nélkül letegyék a fegyvert a Vörös Hadsereg Legfelsőbb Főparancsnoksága, valamim a Szövetséges Exptdíciós Erők Főparancsnoksága előtt." Keitelék ezt május 9-én. 0 óra 43 perckor írták alá. A magyar ezred megmaradt, csellengő, rongyos, éhes katonái május 9-én. délelőtt 10 órakor estek fogságba. Ez a nap volt békés életünk első napja. Egy fényes éjszaka után egv fényes nap. A béke fénye az egész emberiségre a mi bűntelen-bűnös 21 éves. kopasz fejünkre is hullt. A háború 2 ezer 194 napján 44 millió ember halt meg és 35 millió megsebesült. Csak a Fortuna a megmondhatója. hogy aki ott megmaradt — hogyan maradt meg. Különös, de most hogy a tábornokok könyveit, Zsukovét úira elolvastam, agyamban még tisztább, még élesebb lett a kép. a háború okát. célját, lényegét, s benne po-szem szerepemet illetően. Pedig közel négy évtized alatt mennyi könyvet olvastunk mennyi filmet láttunk a pusztításról, kegyetlenségről, a helytállásról, a hazaszeretetről Közepes és ió könyveket, gyenge és nagv filmeket. Konyev. Montgomerv. Zsukov könyvei történeti dokumentumok. Nem irodalmi remekművek. nem is léptek fel ilyen igénnyel, de nagyon érdekesek és izgalmasak. ..Egy háborús emlékirat szerzője . .. azzal teszi a legnagyobb szolgálatot, ha elsősorban azokról az eseményekről és dolgokról ír amelyekkel maga is közvetlen érintkezésbe került... A háború általános képe csakis sok visszaemlékezésből állhat össze..." Konyev marsall vall így — epilógus helyett. Három tábornok, két nagy iskola, három különböző alkat, de katonák, bármennyire különbözött is felfogásuk. természetük, taktikájuk és stratégiájuk. A

z írás. minden írás azzal a veszéllyel iár. hogy az ember önmagát adja kendőzetlenül. A szerző az olvasó elé lép. s legyen bár zseniális hadvezér. egyenruháján átsüt az ember. Az olvasó szubjektív. az vagyok én is. A legszínesebb. a legnagyvonalúbb a három kőzett Zsukov volt. És. bocsánat.. Montgomery Időnként angolosan prüd. kicsinyes, saját feLső vezetőivel is ellenségeskedő. Konyev számomra a legszimpatikusabb, mert katonának is emberien volt szerény. Csapatai, derék tábornokaival az élen. már Berlin külvárosaiban harcoltak, amikor Moszkvából közölték vele: vonuljanak Drezdába, illetve Prága fölszabadítására. Így a fasiszta főváros elfoglalásának dicsősége az I. Belorusz Frontra és parancsnokára. Zsukov marsallra vart. Konyevék útjában volt Drezda felszabadították. A vezér személyesen segített a drezdai képtár felbecsülhetetlen értékű, elrejtett anyagát megkeresni. megtalálni. Konyev a kőbányában csodálta meg a Sixtusi Madonnát, a képtár leghíresebb képét. És... május 9-én. hajnali három órakor csapatai behatoltak Prágába. Azután más vgyek zúdultak rám... nem nagyon élvezhettem én akkor a Győzelem Napjának örömeit..." — vallja be őszintén Konyev. a Negyvenötös esztendő című könyvében. a Montgomery marsall természetesen az marad szemünkben. aki volt az alameini hős. Rommelt verő győztes, antifasiszta katona. Nem hittem volna, hogy megúszom az utolsó perceket. hogy egyszer hazakerülök. Azt még kevésbé hittem akkor, hogy valaha a győztes tábornokok könyveit olvashatom. SUHA ANDOR