Délmagyarország, 1985. január (75. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-26 / 21. szám

Szombat, 1985. január 26. VITA — munkaerkölcs — munkaszokás — munkakultúra Visszaadni minden szakma becsületét A Délmagyarország vitaindító cikkét igen fontosnak tartom. Az ott leírtak napjaink problémái és gondjai — melyeket a lehetőségekhez mérten csökkenteni szükségéé. (Munkára nevelés) E feladatot nem lehet egymásra mutogatással megoldani. Elsősorban a család az a mikroközösség, ahol személyes példamutatással lehet munkára nevelni és szoktatni a gyerekeket. A munkára nevelés ma gyakorlatilag a falusi családokban meglevő és valós — ha többször kényszerűség is. Kevésbé van ez igy a városokban élő családoknál. Sok helyen még az egyszerűbb munkák végzése alól is felmentik a gyerekeket. hogy a tanulásra több idő legyen. E többlet szülői áldozatvállalásra nincs szükség Igenis fontos, hogy minden gyermek a család életvitelének megfelelő munkákat megismerje, azokban kellő jártasságra tegyen szert. A mai fiatalok szellemi és testi fejlettsége e túlzott kímélést nem teszi szükségessé. (Pályaválasztás, pályairányítás) A mai formájában nem felel meg az előírt követelményeknek. A korábbi években a fiatalok jelentősebb részénél konkrétabban alakult ki a választott pálya. Igényeik sokkal jobban összhangban voltak a lehetőségekkel. Ma. amikor egyes felkapott szakmákra a felvehetők többszöröse jelentkezik, addig például u lakatos, villanyszerelő szakmákra csak kevesen. A fel nem vett és átirányított fiatalok, ha el is fogadják a pályamódosítást, nem igyekeznek sem az elméleti, sem gyakorlati ismereteket kellően elsajátítani. A szakemberképzés terén gondként jelentkezik. hogy a villanyszerelő fiatalok nem szereznek tanulmányi idejük alatt a szakmában kellő jártasságot. Márpedig nekik a fő feladatkörük a konkrét fizikai munka. Szükséges lenne a jelenlegi oktatási arányt az 50—50 százalék elméleti, gyakorlati órát a 40—60 százalékra módosítani. (Munkahely) A vállalatokhoz — de mondhatom úgy is. hogy a villamosenergia-ipar vállalataihoz belépő fiatalok még nem kész szakmunkások. Az előírások szerint önálló munkavégzésükhöz még legalább 3 éven át különböző tanfolyamokat kell elvégezniük. E hosszan tartó tanulás ellenére, jövedelmi viszonyaik igen rosszak. Már belépésük után kiegészítő kereseti forrás után néznek, ami teljességgel érthető, dolgoznak gmk-ban. vgmk-ban. mezőgazdaságban, építkezéseken és segítőként iparengedélyes villanyszerelőként. A fárasztó második műszak után. nem kellően kipihenten látnak másnap munkához, amely teljesítménycsökkenéshez, de igen sok esetben súlyos üzemi balesethez vezet. Véleményem szerint hosszabb távon e kettős munkavállalás sem vezethet eredményre. Vissza lehet és vissza is kell adni minden szakma becsületét és megbecsülését. Ügy is. hogy növekedjen a képzés színvonala, és úgy is. hogy minden dolgozó a napi munkaidejében végezze feladatát az elvárásoknak megfelelően, és ezért kapja ls meg a megélhetéséhez szükséges munkabért, jövedelmet. PETAK JÖZSEF (DÉMASZ) Egyéni érdekeltség — közös teljesítmény A

vitaindító egy kalap alá veszi az összes iparágat, amikor arról beszél, hogy az ötvenes években „felhígult" a tradicionális munkásosztály morálja. Lehet, hogy az építőknél vagy a könnyűiparban a mezőgazdaságból jött. szakképzetlen emberek munkához való viszonya okozott negatív változásokat, nálunk, a vasiparban ez nem jellemző. Meghatározó a törzsgárda, itt mindig is viszonylag pnagas szakképzettség szükségeltetett. Mindez nem Jelenti azt, hogy Itt nem volt teljesítményvisszatartás. Ennek okát abban látom, hogy a gépiparban általánossá vált az egyenes darabbérrendszer, amely a hazai gyakorlatban oda vezetett, hogy a normákat a dolgozók tartották kézben. Szakképzett, értelmes, a folyamatokat átlátni képes emberek voltak, akik jól érzékelték azt a teljesítményplafont, amely fölött már normarendezésre került sor. Ügyeltek rá, hogy ne lépjék ezt át, s olyan légkör alakult ki. amely senkinek sem tette lehetővé, hogy ezt a hallgatólagos megegyezést megbontsa. Mindez nehezítette a tartalékok föltárását A munkaügyi szakemberek határozottan kedvelték ezt az egyenes darabbérrendszert. Itt ugyanis egyénileg elbírálható — legalábbis elvileg — ki a jó dolgozó. ezeket ki lehet emelni, számításba venni a kádermunkában. Tisztább az elszámolás — kevesebb a konfliktus. Persze, teljesen egyértelmű helyzet itt sem alakulhatott ki, a rezsi, az állásidők elszámolása sok vitára adhatott okot. Bár a darabbérrendszer egyérterműnek és igazságosnak tűnhetett, mégis gátjává vált a fejlődésnek. A napi nyolc óra munkaidőből szerintem körülbelül 30 százalékot nem használnak ki. Ebből nagyjából 10 százalék az. amennyit lazít a dolgozó. Ezt nem szabad egyértelműen elítélni. Nem lehet, egy intenzív tevékenységet R órán át egyforma erőfeszítéssel végezni. A megnwradó 20 százalék a feltételek hiányából származik. A munkás — 8 órai munkaidőben, a nálunk kialakult rend szerint — alkalmazott. Akkor dolgozik, ha az alkalmazója biztosítja munkájához a feltételeket. Ha a munkaadó nem teljesíti, amit a szerződósben vállalt, vagyis nincs anyag, szerszám, valami gubanc támad, akkor az alkalmazottként gondolkodó munkás leáll és vár. Morog, de nem nagyon, mert az állásidőre 1$ garantálnak neki valamennyi pénzt. Várja, hogy valaki más elhárítsa at akadályt. Rendkívül jó példa erre a novemberi gázkimaradás esete. Elő van írva, hogy az üzemben milyen hőmérsékletet kell biztosítani. Korlátozták a gázt, nem tudtuk az üzemet fölfűteni, a dolgozókat haza kellett küldeni. A kialakult rend szerint nekik joguk van a meleghez, ha hideg van a műhelyben, joguk van nem dolgozni. A végéemká-tagok viszont — engedéllyel — bennmaradtak, fölvették a pufajkát és dolgoztak, ök meg úgy döntöttek, hogy nem ragaszkodnak az előírt hőmérséklethez. csak haladjon a munka. Eltekintettek az akadálytól, mert érdekük volt, hogy a magasabb órabérért elvégezzék a munkát A továbblépés útját az érdekeltség kiszélesítésében, s a kiscsoportbérezésben látom. Szerintem ebben úttörő szerepet játszott a végéemkámozgalom. Pontosan ezt, az „alkalma zotttudatot" szüntette meg azzal, hogy érdekeltté tette a dolgozókat a hibák elhárításában, sőt, megelőzésében. G

yakran fölmerül az a kérdés: miért nem lehet a végéemkáfeltételeket a munkaidő nyolc órájára is teljes egészében kiterjeszteni? A kérdés jogos, hiszen megfelelő érdekeltség és feltételek mellett az emberek többsége föl tudná venni azt a fordulatszámot, amely most a gazdasági munkaközösségek teljesítményét jellemzi. Az irányítási rendszer jelenlegi feltételei közt erre nincs lehetőség. Egyszer megszámoltam: 17 külső szerv és hatóság jogosult bejönni a gyárkapun, ellenőrzéseket végezni, netán csekkeket osztogatni. Ha a tűzoltók csikket találnak a gép alatt; ha a városi tanács mezőgazdasági osztálya fölfedezi, hogy gyom nő a kerítésen belül, mind érvényes jogszabályokra hivatkozva, beleszólhatnak a dolgokba. Egy gyár vezetőinek számtalan olyan dologgal kell foglalkozniuk, amelyekkel most a végéemká tagaknak nem. A végéemkába nem vesznek föl akárkit. A nyolcórás munkaidőben nincs mód valódi válogatásra. A dolgozók családi problémája a munkahelyi vezetőt is terheli. El kell engednie a bíróságra. a tanácsra, hiányzik, ha beteg a gyereke. A végéemkában az ilyen ügyeket vagy elintézik egymás közt. vagy nem vesznek föl olvat. akinek családi problémái vannak. Ugyanakkor ezeket a problémákat a jövőben sem lehet fiave'men kívül hagyni. Szerintem ezért a végéemkás morál soha nem lesz megvalósítható a munkarend szerinti munkában, de számos hasznos eleme fölhasználható. A legcélravezetőbb módszer az lenne, ha egy-egy munkacsoporttól eLvárt produktumtól függne a bérezés. és csak rendkívüli esetben lehetne a teljesítménytől független bért fizetni. Ha tehát a dolgozók — közösen — abban lennének érdekeltek, hogy részt vegyenek saját munkájuk szervezésében. a csoporton belüli munkafegyelem megtartásában, az állásidő megelőzésében. Fölmerült az eddigi vitában a vezetők helyzete: szerintem ez nagyon szerencsétlen szituáció, a feladat nagysága egyáltalán nem áll arányban a kereseti lehetőségekkel. még kevésbé az önállóság mértékével. A gyári, vállalati vezetők dolgába rendkívül sokan, rendkívül sokféle részérdek szempontjából, de a feladat egészét figyelmen kívül hagyva beleszólnak — vagy beleszólhatnak. Nemrég láttam a tévében, hogy mínusz tizenhárom fokos hidegben metszettek egy téeszben. Ott nem toporgott a munkavédelmi felügyelő, hogy náthásak lesznek a dolgozók. A dolgozók sem háborogtak, és nem futottak a szakszervezethez: hét végén, az otthoni kertjükben is tizenhárom fokban metszettek, természetesnek vették. N

em értek egyet Kiss Mihállyal abban. hogy a munkára nevelés alapvető mutatója, mennyit tanulnak meg a gyerekek az iskolai tananyagból. Énszerintem az iskola elszakadt az élettől. számtalan olyan tudnivalót sajátíttat el. amire nincs szükség. teliesítménykérés címén pedig ezeket kéri vissza. Nagy hatással volt rám Burgert. Róbert egy interjúja. amelyben elmondta, milyen rossz tanuló volt az iskolában. A mindennapi életben más követelmények uralkodnak, s ezt elsősorban a munkahelyi kollektívában és a baráti körben uralkodó értékrend közvetíti. Vagyis. aki jó munkahelyi közösségbe kerül — a barátságok is általában a munkahelyen kötődnek — az kiváló munkás lehet. Ugyanígy nem érzem meghatározónak a család szerepét sem: az emberek idejük nagyobb részét a munkahelyen töltik, nem a szüleik hanem a munkahelyük mintáit látják és követik. Végezetül: nem fűzök nagy várakozásokat az új keresetszintszabályozáshoz. Szerintem ez nem a vállalatok ügye, bármennyire is úgy tetszik, hanem az egyéni jövedelemelszámolás majdan kialakítandó része főként. Ügy gondolom, a továbblépés útja az egvéni érdekeltségen alapuló közös teljesítmény. amely nagyobb vezetői önállósággal és megbecsültséggel megteremthető. KOVÁCS KAROLY (Ikarus) Videó az egész világ Legalábbis az a mérhetetlenül nagy része, amelyet az emberi találékonyság eme új csodája megmutathat, feltárhat, rögzíthet. Naponta kapjuk a híreket a világ minden sarkából a képrögzítés új eszközének térhódításáról és további tökéletesedéséről. Szűkös anyagi viszonyaink között sokaknak úgy tűnhet, hogy a videókészülékek mindennapos használata számunkra — távoli jövő. Pedig számtalan jel bizonyítja, hogy ez a jövő egyáltalán nem olyan távoli. Az elmúlt években elsősorban a külföldön munkát vállalók egyéni importja nyomán kerültek képmagnók az országba, s a bizományi áruházakon, illetve az ellenőrizhetetlen feketepiacon keresztül cseréltek gazdát — méregdrágán. Ha valaki egyszer megírja a videózás hazai történetét, ezt a korszakot minden bizonnyal a „reprezentációs videózás" koraként aposztrofálja majd. A több százezer forintot érő felvevő és lejátszó készülékek rendsuerint az igazgatói irodákat díszítették, s részben az úgynevezett „vagyonvédelem" szempontjai, részben a hozzá nem értés miatt vajmi kevésszer kapcsolták be őket. Arról többnyire szó sem lehetett, hogy a birtokló intézményekben dolgozó közművelődési csoportok rendeltetésszerűen használhassák is ezt a nagyszerű technikát. I-assan azonban növekedett a készülékek száma, csökkent az áruk. s elveszítették az újdonság varázsát. Ettől kezdve néha már azok is kézbe vehették a kamerát, használhatták a lejátszóberendezéseket, akik valóban életet lehelhettek a technikába. Ezekkel a lépésekkel kezdődött meg az a fejlődési folyamat, amelynek eredményeként Magyarországon — eltérően a fejlett, ipari országok gyakorlatától — kialakult a közösségi videózás. Miután hazai jövedelmi viszonyaink között kevesek engedhetik meg maguknak a drága készülékek megvásárlását és fenntartását, elsősorban kulturális, közművelődési és sportszervezetek szerezték be és működtetik. * Mielőtt jobban elmélyülnék a videó hazai helyzetének és fejlődése várható irányainak elemzésébe, feltétlenül meg kell említenünk néhány indokot azok közül, amelyek a közeli jövő egyik legfontosabb fejlesztési feladatává teszik ennek a technikának a széles körű elterjesztését. Először is azt kell leszögeznünk, hogy a videó több mint a számtalan technikai újítás, vagy információhordozó eszköz egyike. Egyes — talán túlzó — vélemények 6zerint a videó, mint technika a mindennapi használatban lehetővé teszi korunk új népművészetének megteremtését Ha ez így nem is igaz egészen, az tény, hogy a videókamera és magnó a mozgókép — különösen pedig a televíziózás — történetében először fordítja meg a viszonyt az alkotó-forgalmazó és a néző között A hagyományos csatornákon a néző, tetszik nem tetszik, csak azt és akkor kaphatja meg, amit a forgalmazó cégek üzleti, ideológiai vagy egyéb megfontolásból jónak látnak. Kamerával a kézben azonban bárki rögzítheti a körülötte levő valóságot, reprodukálhatja, feltárhatja, új összefüggéseket találhat benne, s mindezt technikailag tökéletes színvonalon. Erre az amatőrök állal eddig használt filmfelvevő gépek soha sem voltak igazán képesek. Megbomlik a hagyományos viszony a televízió és nézője között is, hisz bárki rögzítheti a kiválasztott műsort, és egy számára alkalmasabb időpontban megnézheti. A néző maga választhatja meg a lejátszás sebességét, ritmusát is. Bármikor megállíthatja, visszapergetheti a filmet, vagy kimerevítheti a számára fontos részletet. Ezek csak látszólag technikai újdonságok, valójában új minőségű viszonyt teremtenek a képi kultúra és az ember között. A videónak nemcsak képrögzítő, tároló szerepe van, hanem arra is alkalmas eszköz, hogy segítségével egyének vagy csoportok jobban megismerjék önmagukat, szűkebb-tágabb világukat. Erre a közösségi videózás adja a legnagyobb lehetőséget. Szinte csak ötletszerűen sorolva is, mennyi új lehetőséget kínál ez az eszköz a művelődési házakban! Egy jól összeállított videótárból csak elő kell venni a legutóbbi tanácstagi beszámoló felvételét, hogy a résztvevők szembesíthessék terveikkel a megvalósult elképzeleseket. A szűkebb környezet népszokásainak, népművészetének emlékeit felvéve évekre forrást, mintát adhatunk a népművészetekkel foglalkozó csoportoknak. Az iskola televízió filmjeit rögzítve hasznos segédeszközöket kaphat az ismeretterjesztés. Ez csak azoknak a lehetőségeknek egy része, amelyekkel a videó a hagyományos közművelődési formákhoz kapcsolódhat. Ezen túl számtalan olyan forma képzelhető el. amely speciálisan az új eszköz nyomán jöhet létre, hisz ez a technika nem passzív befogadásra, hanem aktív, beavatkozó magatartásra épül, nem úgy, mint őse, a televízió. * Az elmúlt hónapokban több olyan gazdasági intézkedés született, amelynek nyomán várhatóan meggyorsul e technika elterjedése. A Videotonban és az Orionban megkezdődött a hazai gyártása, importálunk a Szovjetunióból, és a vámszabályok módosítása után várhatóan emelkedni fog az egyénileg behozott készülékek száma is. Ezzel párhuzamosan megkezdődött az egységesítés. A típusok és rendszerek csatározásából világszerte a vhs rendszer látszik győztesen kikerülni. Mind a behozatali kedvezmények, mind pedig a gyártási-fejlesztési irányok kijelölésénél már érvényesült ennek a felismerése. A technikán túl szükség van azonban a teljes körű jogi szabályozásra is. A ma érvényben levő jogszabályok a felhasználást egyes területeken túlbonyolitják, más területeken pedig nem adnak elégséges útmutatást. Tisztázatlanok a szerzői ÍORÍ kérdések is. A közművelődésnek is fel kell készülni az új eszköz adaptálására. Rugalmas szervezeti keretekkel, tanfolyamokkal kell előkészíteni a terepet arra. hogy a videó már ma, de legkésőbb holnap a mindennap használatos eszközök között találjon helyet magának. PALLAGI FERENC