Délmagyarország, 1985. január (75. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-26 / 21. szám

Halmozódó hatások Evek telnek el, s a család — hosszú takarékoskodás árán — lakást vesz. Az albérlet után végre magukra zárhatják az ajtót, havi rezsijük pedig ezer forinttal megnő. Évek telnek el, s a család — némi takarékoskodás után — színes tévét, később automata mosógépet, még később kocsit, évek múltán Hi-Fi berendezést szeretne venni OTP-hitelre. Igaz, már háromezerrel többet keresnek, mint valaha, de sokkalta több teher lesz rajtuk, mint régente. Részleteket kell törleszteni, rezsit fizetni, új és nagyobb lakást beszerezni. Sokkal jobban élnek, mint azelőtt, mégis, úgy érzik, sokkal kevesebbre telik, mint albérlő, „nincstelen" korukban. És ha az automata mosógép elromlik, hát két-három ezer a javíttatás, a színes tévébe pedig egy képcső a fekete-fehérnek tízszerese. Erre is tartalékolni kell, ahol megvan... F

aggathatom magamat, kollégáimat, ismerőseimet: hogyan is élünk?, szinte mindannyian megegyezünk abban: rosszabbul, mint régebben. Mint évekkel előtte, amikor százötven volt egy kétszemélyes vacsora — itallal! — Szeged legelegánsabb és egyben legjobb éttermében. Amikor még sátorral és benzinnel négyezerért lehetett nyaralni a Balatonon és/vagy az Adrián, igények, ambíciók és vállalkozókedv szerint. Amikor a mainak egyharmadát sem elérő fizetésből még tellett a szinte minden esti baráti beszélgetésekre, utazásokra, könyvekre, amire ma a jóval többől nem futja. Mert ha valahogyan vett végre egy használható használt kocsit az ember, hát a háromforintos benzinnel nem volt semmi gondja. Igaz, szállásra már nem jutott de voltak barátok, ismerősök, kollégák az országban mindenfelé, sőt. külföldön is. Lehetett utazni, tapasztalatokat cserélni, látni és tájékozódni, sőt. még vacsorázni is egy-egy üveg borral és baráti eszmecserékkel fűszerezve. És lassan gazdagodott ez az ország, s vele polgárai is. Már éppen tellett volna szállodára is (hja. régi, boldog idők. amikor Szigetvárott százhúsz forint volt egy fürdőszobás szoba az új szállodában!), amikor a meglódult állampolgári lehetőségekkel meglódultak az árak is. És hatötven és tíz és lassan húsz forint lett a benzin: és kétszáz és négyszáz és kilencszáz a szállodai szoba; és ezer és kétezer és kétezerötszáz a havi lakásrezsi; és ötszáz és nyolcszáz és ezer a heti konyhapénz... Szóval, vége a valahai nyaralásoknak. a szabad utazásoknak, baráti-szakmai eszmecseréknek, tapasztalatszerzéseknek. Nem telik rá. Nem telik, bár fizetésünk azóta — lassan, sajnos két évtized alatt — vagy négyszeresére nőtt, életszínvonalunk pedig mintha inkább csökkent volna ... Valóban csökkent? Nemrégiben ezervalahány forintot fizettem a gáztűzhely két biztosítékbimetalljáért. Mert cserélni kellett. És nagyjából ugyanannyit az automata mosógép egyetlen kapcsolójáért. És az autóm akkumulátora nem bírja a hideg napokat. Cserélni kell. potom ezerért. És — isten ments! — ha a tévében véletlenül kimegy a képcső, az legalább tizenötezer. .. Hogy lehet ilyen feszített életmódban nyaralásokat is tervezni? Utazásokat. tapasztalatszerzéseket? Sehogy. Valaha a kevésből is többre futotta, hiszen nem volt semmim. Nem kellett szinte semmire költenem Olcsó volt a lakás, a benzin, amire egyetlen vagyonom és vágyam, a rozzant, öreg autó és az utazások miatt volt szükségem. Gazdag voltam. Ma. ..szegény" vagyok. Mert drága a lakás, a benzin, az autó, az utazás, a vendéglő. És immár a sajt is. amit hús helyett is szívesen ettem. Minden jóval drágább lett. Elképesztő és elszomorító. Hát akkor miért dolgoztam. sok éven át. V

alaha kétszázezer autó sem volt ebben az országban. amikor három for.nt volt a benzin, s nekem kellett, mert fotóztam, mert télen is járni akartam a vidéket. Most 1.3 millió kocsi fut a hazai utakon. Valaha cserépkályhába hordtam a napi egy vödör szenet és fűtő lapátolt az iskolai kályhákba Most csak Szegeden vagy százezer ember él távfűté•es. összkomfortos lakásban... Igaz, „csak" panelben, de mínusz húsz fokban nem kell kimenni az udvar vegebe... És vajon mennyivel több gázt. áramot, olajat fogyaszt ez a város? És mennyivel kevesebb emberi energiát, izomerőben és időben? És hányszor tíz- és tízezren, vagy hány százezren dolgoznak ma, Magyarországon olyan munkakörben és munkahelyen, aminek nincs és nem is lehet jövője? Rengetegen. És mozdulni nem tudnak, ha akarnak sem. Mert nálunknál gyorsabban fejlődő országokban éppen a differenciálódás segíti elő a mobilitást. Mert félreértés ne essék! Az igazán fejlődő, vagy gazdaságilag nagyon fejlett országokban elsősorban azért mégsem úgy differenciálnak jövedelemben. ahogyan mi hisszük. Mert ott X vállalatnál két szakmunkás (vagy mérnök, közgazdász, marketingszakember stb. stb. . ..) nagyjából ugyanannyit keres azonos beosztásban, teljesítményétől függetlenül, legföljebb a vállalatnál eltöltött évek függvényében. Mert a munkaszervezéssel gondoskodnak róla, hogy nagyjából mindenki azonosan teljesítsen. De ha ott valaki egy avitt iparágat otthagy egy gyorsan fejlődő kedvéért, ha munkás, ha mérnök, ha menedzser, megéri neki. mert az országban elérhető átlagbéreknél tíz-húsznegyven százalékkal, vagy — ha valóban jó szakember — két-háromszorta több fizetést kap. És ott mozdulnak ls az emberen. A haladó iparágak ki is halnak, mert nem tudnak fizetni, mert lassan mindenki otthagyja őket. Mindenki vált. előbb-utóbb, mert — érdemes. Nálunk legföljebb szükséges lenne, az ország szempontjából. De hogy érdemes is? Hiszen itt mindenkinek emelni kellett a bérét, éveken át, ha kicsit is. Mindenki változás és változtatás nélkül akart és akar többet keresni. És ki fizeti a többletet? Nyilván az, aki ott is keveset kap, ahol a többletet valóban megtermelik. Mert ha valaki nálunk pályát. állást. szakmát akar változtatni, mindannyiunk érdekében, mert valóban húzó iparágban akarja tudását kamatoztatni, hát a tíz-húsz százalékos többletjövedelem lehetősége ellenértékeként szinte lehetetlen terheket kell vállalnia a lakáscserében. az életmód- és -formaváltásban. De ki vállalja mindezt? Szinte senki. És lehet. hogy én sem vállalnám. Akkor pedig azt kell tudomásul vennem, hogy én is, s mindannyian 'izetünk azért, hogy ez a társadalom a folyamatos és /kiegyensúlyozott" (mindig ás mindenből egy picit több van!) gazdagodás jegyében és gazdagodásért egyre több terhet hárít át -*iindann-iunkra. Mert egyre több lakást, cementet, gázt, benzint, utat. áramot fogyasztunk, amit nem tudunk minőségileg megújult teljesítménnyel viszonylag könynven rekompenzálni. Mert mi rengeteget dolgozunk ugyan, napi tíz és tizenkét órát is, s nem értjük, hogy a tíz-tizenkét óra sem igen ér többet. mint valaha a nvolc. Pedig ennek is megvan a ió oka Még csak csalás sem történt. Pasztán arról van szó, hogy amíg árgus szemekkel ügyeltünk az egyenlőségre és a munka szerinti elosztásra. elfelejtettük, hogy mi, ha a régi megoldásokat választjuk, verejtékezhetünk napestig, dolgozhatunk tízszer annyit is. ,mint valaha, munkánk fejét sem éri majd a réginek. Mert például azt a munkát már sok helyütt robotok csinálják sokkal olcsóbban és megállás nélkül és sokkal pontosabban. Csakhogy ahhoz, hogy mi is. előrelépjünk. meg kellene fizetnünk embereket, akik robotokat terveznek, ,s vállalnunk kellene az új munkahely keresésének, az új szakma, vagy szakmák megszerzésének fáradalmait és kockázatait. M

i egyelőre még nem ezt tesszük. És mi valamennyien fizetünk mindenki biztos állásáért (ha szükség van szakmájára és munkájára. ha nem!). összkomfortos lakásáért (ha panel is), lelki békéjéért. nyugalmáért. a társadalom komfortos békéjéért. De az összkomfort is tud szűkös és kényelmetlen lenni, ha többre vácv'k az ember. És mi lassan, mindannyian többre vágynánk. Csakhogy amíg a tágasabb összkomfortért még hajlandók vagyunk fizetni, egy fejlettebb, gazdagabb világot már jóval nehezebben előlegzünk meg. Pedig veszünk színes tévét, mélyhűtőt, hi-fi berendezést, autót és automata mosógépet is, miközben tudvántudjuk, hogy jövendő többletkiadásainkhoz teremtjük meg az alapokat. És mellesleg jobb életünkhöz. És reméljük, hogy évente emelkedő jövedelmeinkből majdcsak finanszírozni tudjuk többletkiadásainkat. Csak éppen a reménvbeli többletjövedelmek alapjait nem vagyunk hajlandók finanszírozni és megteremteni kockázatvállalással, a kemény és valódi differenciálás eltűrésével, a társadalmi munkamegosztás valódi kialakításával. Akkor pedig nincs más megoldás. mint az. hogy a nemzet, a nép egésze átlagában még minden évben jobban él néhány százalékkal De ezt a néhány százalékot (beleértve a nyugdíjakat, lakásszámot egészségügyi és szociális kiadásokat) mi mindanvnyian fizetjük a csökkenő • reálbérekben. Hiába, a stabilitást ma csak a változás hozhatja meg. Az. ha hajlandóak vagyunk vállalni a változtatás kockázatát és fizetni is átmeneti árát. Valamit — valamiért.. í SZAVAT ISTVÁN wmm Bi m mm >v J •smmmu- M & . W—IT • 1 , v Á ,< ip . -itt . .. KURUCZ D. ISTVÁN: VÁRAKOZÁS Bécs ErnS Gyermekkori képeslap Délben felébredtek a harangok és zümmögve úszott Zágráb felé a postarepülőgép. A sarkon ácsorgó szegények szájában habos lett a nyál. Magukba szívtak az ételszagot az öblös kapualjak, forró rózsák forogtak a színes ablaküvegen. Délután árnyékok vetkőztek a fák alatt, muzsikáló rovarok tartottak hazafelé. Katonák mentek a szürkületbe menekülő Nap után. a lombokon macskaszemmel gubbasztottak a feketeszárnyú angyalok. Anyám arcára néztem, és olyan lett az este, mint egy nagy, fekete Vasaló. Csak téli hajnalokon látlak Már C6ak téli hajnalokon látlag. amikor elindulnak az első autóbuszok. Zajtalanul mész az utcán, aztán felszállsz, s elnyel a zúzmarás magasság. Köszönnék, de elindul velem a benzin-szagú járdasziget. Már csak téli hajnalokon látlak, nem tudlak ritmusba fogni téged. Gyalogjáró sorokkal baktatok utánad, s ha elköhögtek az utolsó hajnali járatok is, munkámba indulok, keménygalléroe hivatalnok. Plakátokra lehellek, botladozó meséimbe bugyolállak. Tavaszi estéken hosszú sörényű filmsztárokkal évődöm, mintha nem is élnél. De ha hideg huzat ver tanyát a kapualjban, s a hazatérő lumpok kék nyakát harapja a tél, megjelensz újra s a süllyedő higanyszál nyakad melegére figyelmeztet Hosszú betegség után 56 éves korában elhunyt Bécs Ernő költőnek számos fővárosi és vidéki lapban, folyóiratban és antológiában jelentek meg versei, a Rádióban rendszeresen hallhattuk a költeményeit. Hosszú évekig Szegeden, majd Budapesten volt tanár, posztumusz kötete sajtó alatt. Diákok a színházban A színház nekem még ma is ünnep. Ez az ünnepi érzés akkor született meg, amikor tizenévesként először színházba vittek. Kolozsvárt történt, s a János vitézt játszották. Ott álltunk várakozva a kivilágított épület előtt az esti nyüzsgésben, s a kísérő tanár még egyszer áttekintette a sort — mert sorban mentünk oda az iskolából vagy az intézetből, a Farkas utcából. Nem az egész osztály: aki a készülődés heteiben nem a képessége szerint szerepelt, vagy — mint osztályfőnökünk mondta — viselkedésével egy ilyen felnőttnek való eseményre éretlennek bizonyult, az nem jöhetett Aztán beléptünk a színházba, s én már az előcsarnokban, meg a ruhatárnál is úgy éreztem magam, mint a karácsonyi csengőre várva. Lassan kialudt a fény, felhúzódott a függöny, s vártam a nem mindennapi élményt, a játék varázslatát — alighanem úgy, mint kicsiny koromban a mesét. S a varázslat bekövetkezett: a játék magával ragadott. Tudtam, hogy egy másik valóság, mint amiből beléptem a színházba, s amelybe visszatérek, de azt is éreztem, közük van egymáshoz, ahogy az ünnepnek a „szürke" hétköznapokhoz. Bennem kapcsolódtak össze: jó volt e varázslat emlékét felidézni, s jó volt a színházba visszatérni. Jó volt és mindig kivételes. Az ellenőrzőben engedélyt kellett kérnünk még akkor is, amikor egyéni bérletünk volt már. S bár ezt a formaságot degradálónak éreztük, az. hogy mehettünk, megelőlegezett felnőtté avatás volt. Hát még ha valamelyik tanárunk megszólított bennünket a szünetben, s egy-két szót váltott a darabról vagy az előadásról! Vagy akár csak egy nagydiák, egy végzős! Még ma is azt az ünnepi élményt érzem, ha színházba megyek. De különösen azóta töprengek ezeken az emlékeken, amióta vita kerekedett egy diákelőadás közönségének az éretlenségéről. Elmúlt az az évad, elült a vita is, de ahányszor színházba készülök, eszembe jut S elgondolom, hogy ha az első színházlátogatásomat nem jutalomnak, jónak, kedvező lehetőségnek élem át, hanem kötelezettségnek, amelyet minden önállóság nélkül teljesíteni kell, s eszerint gépiesen számba vesznek, vajon akkor is ünnepi élménnyé vált volna számomra a színház? Nos, nem tudom elképzelni másként, mint ahogyan megéltem, s hazugságnak érezném, ha azt mondanám, hogy akkor biztosan nem szeretem meg. Csak annyi bizonyos, hogy én azért is éreztem élménynek, mert érdem volt a megelőlegezett felnőttség, majd később azért is. mert ott egyenrangú nézőként váltott szót velem a tanárom. Egyáltalán: kivételes alkalom, a felnőttszerep próbája volt Hogy a színház legyen minél kevésbé ünnepélyes, a közvetlenség révén legyen demokratikus? Ha ezt úgy értelmeznénk, hogy ne emelkedjen ki a mindennapiságból, csúnyán tévednénk. A színház lényege az élmény — éppen attól fosztanánk meg. Az a közvetlenség. amire csakugyan szükség van, az üresen ünnepélyes formák, az élményt helyettesítő vagy elfedő jelenségek mellőzése. És az a közvetlenség is szükséges, amiben részünk lehetett, amikor megszólított egy nagyobb diák vagy egy tanárunk: a személyes közvetlenség. A színház művészete az, hogy a tömegben is közvetlen tud lenni minden személyhez; hogy akit a játék magával ragad, úgy érzi, személyesen néki játszanák, hozzá szól az üzenet. S hogy ez az érzés kialakul-e, az nagymértékben múlik az első találkozásokon. " NÉMETH FERENC