Délmagyarország, 1984. július (74. évfolyam, 153-178. szám)

1984-07-21 / 170. szám

Mindennapi mértékrendszerünk T j-allottam olyan rosszalló hangH súlyú megjegyzést, miszerint Szeged „szereti magát ünnepeltetni". Részletesebb kifejtésben ez a szemrehányás abban öltött testet, hogy „rájátszik" jubileumaira, s ha ilyet nem kínálna természetes folyamában az idő, hát még fabrikál is. Ezeket a jubileumokat és ünnepe ket a történelem és a kultúrhistória szabja ki, senki sem gondolhatja hát komolyan, hogy ilyenkor illetlenség vagy magamutogatás volna az emlékezés. Kicsit összesűrűsödött, igen, de hát lesz ennek „böjtje" is. Mindamellett ezek az ünnepek, évfordulók megérdemeltek egy-egy kalapemelést. Múltunkban és a múltunkhoz való viszonyban rendet tartani erkölcsi és hazafias kötelesség. Lehetséges, sőt inkább bizonyos, hogy ilyenkor az ünneplő városközösségnek kicsit megnő a mellbösége (hogy lám: milyen várost emelt ez a nemzetség a vízi temető helyén; hogy lám: nyolcszáz évre megy vissza a mi várostörténetünk; hogy lám: a mi szabadtérink nem holmi mai vendégfogadó divatra alapozza nyári programjait, hanem időben megerősödött hagyományra!), de ezzel nem bánt és nem rongál más érdekeket. Természetes igénye és tempója minden közösségnek, hogy a maga épülésére is gondosan öszszeszedegeti és szeretettel mutatja föl múltjából a szépet, a progressziót; demonstrálja, hogy az előtte járó generációktól örökölte városszeretetét és városszerkezetét; hogy ezzel is formálni akarja mai polgárait. Több telik azoktól, akik tisztelettel veszik át, úgy kezelik és gyarapítják a történeti hagyatékot. S milyen érdekeket sértene ez a fajta önbecsülés? Nos hát, ezek a díszes jubileumok lefutottak az idő garatján, s elég hétköznapi évek következnek. Gyújtunk majd fáklyát október 11-én, az első magyar nagyváros felszabadulásának neavvenedik évfordulóián, s decemberben, a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front szegedi zászlóbontásának emléknapján... ám az évfordulók „tűzijátéka" ritkul és halványul, s a valódi lényeget a köznapok hordozzák, örömünkre lenne, ha Szeged ilyen hétköznapi dolgaiba is beavatottabbá tehetnénk a város vendégeit. Megpróbáljuk hát ráhangolni az Olvasót e vidéki magyar város mai hangulataira, amelyben ugyanaz a hétköznapi mértékrendszer van érvényben, mint akármely más magyar varostestvérében. 1. A szegedi polgár... — ez a legizgalmasabb tanulmány. S nem nagyestélyiben, hanem egy szál szoknyábanblúzban vagy egy pantallóban, kívülhordott ingben . .. munkaköpenyben, overallban, valamilyen szervezet egyenruhájában ... Harmincegynéhány éve lakom vele egy födél alatt, s szeretem elfogultságait. Amikor azt mondja, hogy az ó városa, az ő folyója, az ö gyára, az ő intézménye a „leg"... De veie legyintek, amikor mérgelődik, hogy* „hát ilyen is csak Szegeden lehetséges!" Hiszen mind a kétszer őszinte, a leglelkéből beszél. Vagyis hát: kicsit végletes. Ami rokonszenves számára, azt hajlamos messze túlbecsülni, ami idegen az ízlésétől, a szokásrendszerétől, azt csúnyán leszólja. Hogy maga is e végletek között él, dolgozik, mozog — az ilyenkor nem számít. _ . Álmodozó természet is. Szeretne még egy-két hidat a Tiszára, süllyeszthető-emelhető nézőteret a Dóm előtt, kéiegvasutat a nagyállomástól Rókusig, aluljárót az Anna-kúthoz, kultúrpalotát a belvárosba, kiállítóteremmel, elegáns klubbál, hangversenyteremmel, de különben nagyjából hűvösen hagyják a művészeti élet izgalmai. Amilyen könnyen lelkesedik, olyan nehezen melegszik, s elég gyorsan hűl. Büszke a modern, sugaras-körkörös városszerkezetre, de a sugár és a kör találkozási pontjain szeretne butikot nyitni, lángossütő bódét ácsolni. Indulatosan panaszolja, mennyi a piszok, a szemét az utcákon, tereken, s gereblyét, lapátot, söprűt ragad, hogy a tavaszi nagytakarítást tettlegesen is elősegítse, de másnap hanyag eleganciával veti valamely kapuzugba a táskájában megszáradt tízósais csomagot. Udvarias a vendéggel, készségesen elkíséri, kalauzolja, tanácsokkal látja el, mindent meg akar neki mutatni, s közben meglepetések érik. Jé, ezt ő ;s most látja először! Hatodik ágról való rokonait is szeretettel invitálja, jöjjön el a nyáron, itt a szabadtéri. Megveszi a jegyeket, főzi a halászlét. süti a rétest. S mikor a vendégei elmentek, zúgolódik. „Ez kész tatárjárás! Jövőre mi utazunk el a játékok alatt!" Pedig dehogy utazik. Már az első próbáktól ott ődöng a tér körül, talán csak lesz valaki, aki besegíti a kerítés mögé. Ugyanaz a száj tud fújni hideget és meleget. A vendég előtt kihúzza magát. Mit szólsz, ez város, mi? Egy hónap múltán izzó szenvedéllyel magyarázza, hogy a mi kezünkben minden felemássá válik! Tessék megnézni Kecskemétet, Pécset! Ott van érzék városszépítésre, fejlesztésre, az új dolgok felkarolására! Hogy melyik lelke az igazi? Mind a kettő. Az egyik arra hangolódik, ami van — a másik arra, amit szeretne. Sokan azt mondják a szegedi polgárra, hogy bizalmatlan és magának való. Van egy jelző, amit sokak emlegetnek. A „gyütt-mönt". Ezt valamikor a nem e tájról való emberre ragasztották. De ennek létjogosultságát megette az idő. Az elzárkózás éppen nem jellemző a szegedi emberre. Mikor én ide kerültem, százezer körül volt a város lakossága, most a száznyolcvanezret közelíti. Nem a természetes szaporulat vitte így föl a népességet, hanem a beáramlás. De mondhatom: a beköltözők könnyen-gvorsan szegediekké válnak. Ügyannyira, hogy a „bennszülöttek" tempóival is megbarátkoznak. Meg aztán a vásár mindig kettőn áll. Igen, most jövök rá, már én is úgy beszélek, mintha itt ringatták volna a bölcsőmet. Pedig valamikor magam is „gyütt-mönt" voltam. Mégis megfogott a város, és nem ereszt. Mert nekem, nekünk ez a Város. Elég kicsi ahhoz, hogy minden utcáját tudjam; hogy föltűnjön, ha megszokott csapásaimon egy hétig nem látom azt az idős nénit, aki kis tacsijával sétál minden reggel a Teleki utcában; észreveszem, ha valahol három fát kivágnak ... És elég nagy ahhoz, hogy megajándékozzon a város kényelmével, intézményrendszerével, szellemiségével. Van csöndje és vannak városi zajai, van eleganciája és vannak falusias körzetei — mégpedig egymáshoz oly közel, hogy kis sétákkal elérhetjük vagy elkerülhetjük akármelyiket. Szellemi izgalom kell? Elérhető tudós, művész, politikai vezető. Érdekes, hagyományos dolgok érdekelnek? Még élőben is megtalálhatom hajóácsok, halászok, papucsosok, csiszárok otthonát, szerszámát, ivadékait. Régi ízeket kínál a mindennapi háztartás is, de spanyol vacsorát ehetek fényes étteremben. S itt is vezényel Kobajasi, itt is énekel Nyeszterenko, ide is eljön Szent-Györgyi professzor ... 2. Az elszámolás... — ez a másik fogós tanulmány. Ünnepeken ez egyszerűbb, olyankor inkább a dolgok mélyét nézzük. Az ötvenedik születésnapi köszöntőben nem szokás fölemlegetni a gyermekkori kanyarót, a később szerzett bokasüllyedést, vagy az enyhe kopaszodást. De a realitás! Télen elvezényelt a sorsom egy szegedi kávéházi beszélgetésre. A szabadtéri játékok múltját, jelenét, jövőjét tapogattuk. S egyszercsak szembe kellett nézni a meztelen kérdéssel: hát akkor ez az intézmény az lett-e, aminek tényleg szántuk? A jóindulatú, szerető propaA nyári tárlat díjazottjainak alkotásaiból ganda még sokszor fújja az indulókat, de a kritika meg a közvélemény már sokszor számonkér dolgokat. Vagyis az eredeti álmok palástját sok helyen nem takarja a valóság köntöse. Vitatkozó partnereimmel jó egyetértésre jutottunk, tekintse hát az Olvasó ennek az eszmecserének a summázatat úgy, mint szegedi közvéleményt, amit száz más beszélgetés is megerősített. Volt egyszer egy hétéves korszak a harmincas években. Közvetlen tapasztalásból erről már igen keveset tudnak. Akkor gyökeresedett meg az intézmény, akkor alakultak ki fő formái és lehetőségei — egy még békés Európában. Nevek és művek fémjelzik, s szüntelen izgalom: megmarad-e, megél-e? A háború rendelkezett erről is. Egy bizonyosság megmaradt: folytatni kell? Szeretettel idézgetjük erről Balázs Béla cikkét, aki nagy foglalatba, az új Európába helyezte az intézményt álmodozva. Ide álmodta a kontinens kultúrájának jeleseit, mint valamely nagy fesztiválra, mint a népek ismerkedésének és egymásra találásának kontinens-léptékű deszkáira. Ez a gyönyörű álom annyira megragadta a fantáziát, hogy senkinek sem volt szíve megvámolni. Már tanúként emlékszem a_ felújítás körüli indulatokra: bizony, nagyon nagyra képzeltük ennek a nyári színháznak a jövőjét! Csak illendő szerénységből mondtuk, hogy „nem magyar Salzburgot akarunk" — valójában annál magasabbra törtünk. Népszínház-eszményünkkel ez nem is kárhoztatható. Végül is már meghaladta a nézőszám a kétmilliót! És akkoriban Szeged vállalkozása magán érezte az ország figyelmét, rokonszenvét és teljes támogatását, amihez a helyi lakosság áldozatos, mindig mozdulni kész tettereje társult. Ne felejtsük el; ötvenkilencet írtunk, s nagyön forítos volt számunkra, hogy az ország kinyissa az ablakáít a világra, s fölmutassa igazj arcát egy nagy megrázkódtatás és annyi hamis propaganda után. Enyhülés ... gazdasági emelkedés . .. nagyarányú iparosítás és városfejlesztés ... — mennyi jó és erős szél a vitorlában. Gondol-e ezekre, aki a hatvanas évek játékainak nagy emlékű előadásait emlegeti? Mindennapi mértékrendszerünkben ma komoly szorongatások érik az intézményekét, különösen ha kultúrával foglalkoznak. A takarékosság, a szintentartás, az elvonás ... — ezek leghamarabb itt fészkelődnek. Az állampolgár is hamarabb mond le egy szegedi szabadtéri kirándulásról, mint a vasárnapi ebédről. És már évek óta szaporodnak a visszatartó mozzanatok: drágább szállás, drágább vendéglátás, drága benzin, vonat, autóbusz, drágább belépők ... Jó volna azt mondani, hogy csupán az „objektív körülmények" ... Valójában maga az álom is túl szivárványos volt különösen az 1958—1959-es Szegeden, annak idegenforgalmi bázisrendszerében. De vajon, szerényebb fantáziával, a lehetőségek akkori mértékrendjének szigorú ismeretében, lehetett volna-e akkora lendületet adni a vállalkozásnak, amely az elért magasságba segítette? Magam példáján érzem, magam tapasztalatából tudom, mennyire ráhangolódtunk a lelkes nyilatkozatokra, mennyire beleéltük magunkat itt Szegeden, hogy ezzel az intézménnyel tényleg európai (mit európai?), még tán világhírre is kapaszkodhatunk. Magam ástam ki a harmincas évek újságjainak geológiai rétegeiből Mascagni elragadtatott nyilatkozatát: „...A Dóm tér akusztikája és helyzete oly pompás, hogy Szeged egész jövőjét innen fogja nyern*." Pár év múlva magam „korrigáltam" a maestrót: a játékok sorsa és jövője egy ösvényen. kézen fogva jár Szeged általános gazdasági és kulturális fejlődésével. Az e tárgyról a jubileumra írt könyvben pedig magam is szigorúbban szembenéztem a valósággal. Ez most mentesít az újrafogalmazás gondjától. Nem teljesedett be Balázs Béla szép jóslata, miszerint „Hellasz óta ilyen kulturális ünnepet nem látott a világ!" Bizonyára azért, mert túl sokáig tartott az álom. Igaz, szemérmesen volt ez öltöztetve, hiszen mindig mondogattuk, hogy ez itt nem Salzburg, nem Bayreuth. nem Verona — s nem is akar az lenni. Lám, milyen jó, hogy nem ringattuk bele magunkat! így sikeredett eddig ismeretlen, sajátos, egyedi — ami jobban is illik hozzánk. Nem tudok róla, hogy Salzburgba zarándokolnának nyaranta száz meg százezren olyan osztálybeliek, azt sem gondolom, hogy a Wagner-ünnepre kisemberek tolonganak ... S mindezzel nem vigasztalni akarom magam — inkább az álmot kell levetkőztetni. Hiszen nem is volt, nem is lehet létjogosultsága ilyen gazdagságban. A szegedi nyár arculatát a társadalmi szükséglet formálta s formálja, ebbe pedig az a tartalom és megjelenés illik éppen, amit az élet köszörült: népszínház és a kultúra más tömegünnepei a nyárban, az utazás, a pihenés, az évi szabadságolások kellemes hónapjaiban. Olyan méretben és kivitelben, amit még elbír a tüdő, ha akár gyakrabban is kell mély lélegzetet venni; s ami azért a nemzeti önbecsülést is tisztességgel szolgálja, meg a nemzetközi jóhírt is. S ami egyúttal magában hordja a változás, az alakítás, a társadalmi szükségletekhez igazítás képességeit. Ha jól értelmezzük: ez tán több is a képzeletben festett világnál — tehát el serri kell szomorodni miatta. SZ. SIMON ISTVÁN (Részlet a Szegedi Fesztivál Magazin '84-bői) GALAMBOS TAMÁS: TOMI KARACSONYA SZABÖ TAMAS: BALOG ZITA RÉK ASST CSABA: A MEGFIGYELŐ X MÉI ,S §HÉ ÍR KOVÁCS P£TEB: CELLA