Délmagyarország, 1984. április (74. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-04 / 80. szám

Szerda, 1984. április 4. 54 Találkozások jS/y. párttitkár" A munkakört, a címet kissé rendhagyónak tartom, hiszen a pártmunkásaiknak aligha lehet „nyugalmuk". Nagygyörgy Imrét régóta ismerem, ezért nehéz is újságírói föladatom. A jutagyár pártszervezetének volt titkára tvegyedszázadon át Nővérét. Máriát, az egész országban ismerték és szerették, mint a szegedi kenderfonógyár első munkás igazgatója:!. Senki nem szólította igazgatónőnek, csak Mária voit a főmérnöknek is. meg a segédmunkásnak és a szövőnőnek. Szerették, tiszteltek. Ma szobra áll Szegeden. Joggal. Imrével olykor összetalálkozunk az újszeged! partfürdőn, vagv a klubban, lejátszunk egy sakkuartit Nehéz ellenfél. Hetvenéves elmúlt. Kérdem tőle. hogyan is kezdődött? — Apóm kovácsmester volt a Bercsényi utca és a Csongrádi sogárút sarkánál. Hárman voltunk testvérek: Mária. Béla és én. Elvégeztem a négy elemit, majd a négy polgárit és kereskedő inasnak adtak a szüleim. Hegedús Nándornál tanultam. Nem éltünk valami jőL Nővérem tagja volt a szociáldemokrata pártnak. Mindannyian tudtuk, hol a helyünk. Zsigmond Rózsi. Nagy Feri. Maschánkszkl Mison Guszti és a többiek vittek magukkal. Természetjáró szakosztályba, kultúrcsooortbn. Hegedülni tanultam. másodhegedűs lettem. 1933-ban nagy lebukások voltak a szervezetben. Én később mentem a találkozóra. szóltak, ne menj. elkapták a többieket. — S azután hogyan alakult a helyzet? — Sokszor behívtak katonának. Harminchéttől negyvennégyig ötvenegy hónapot, voltam ..angyalbőrben". A frontra is elvittek. — A fölszabadulást hol érte meg? — Ez érdekes volt. Gépkocsiosztaggal voltam Visszajöttünk Budapestre, de akkor körülzárták a fővárost a szovjet csapatok. Éppen a Stühmer csokoládégyárból vittem népaszeleteket. amikor egv ágyúlövedék eltalálta a kocsit. Ott elvesztettem az eszméletemet. és csak másnap reggel tudtam igazában magamhoz témi. Reggel elindultam, s látom, hogy a sarkon egv orosz katona les felém. Intettem neki. hogy ..gyere pajtás". Jött ós azt kérdezte. „Nyemci teszt?" Mondtam. hogy nincs nyemszki. Átkutattak engem is. mentek tovább. így ott maradtam a fölszabadult területen. — Fogságba se kerütt? — Nem. Az első vonalat, a harcolókat akkor nem érdekelte a .gyűltés". Pesten is maradtam negyvenöt május 5-ig Egv íróeépiavítónál dolgoztam a kenyeremért. Azután indultam haza Szegedre. — Itt müven állapotok fogadtak? — Azonnal egy lgazolőblzottsag elé vittek. Még veszekedtünk is. Az elnök, aki százados volt a hadseregben, azt kérdezte tőlem, hogy miért voltam katona. Mondtam, hogy azért, mert elvittek. — S aztán? — Sofőr lettem a pártvezetőségnél. Gombkötő Péter volt a szegedi titkár. Jártuk a várost és környékét, akkor az idős Komócsin Mihálv és a fiai. meg Mison és a többiek álltak az élre. Gvűléseket tartottak a fölszabadulásról. az úi lehetőségekről. földosztásról beszéltek. — Később? — Egy gumtjavftőban lettem '„csendestárs", de 1949-ben a íutaárugvárba mentem dolgozni. Akkor államosították, s egv hétre rá megválasztottak pártvezetőségi tagnák. maid titkárnak. — Meddig volt párttitkár? — Amíg 1974-ben nyugdíjba nem mentem, vagyis huszonöt esztendeig. Éppen egv negyedszázad. A pártok egyesülése, majd a „Rákosi korszak", az ellenforradalom. a konszolidáció, a termelőszövetkezetek létrejötte az izmosodás korszaka, a gazdasági reform ideie. Talán száz esztendőre is elég lett volna ennvi. — Hogyan lehetett egyáltalan megmaradni párttitkárnak ilyen körülménvek között? — Lehetett. Én mindig megér*áDbeOBket. riwro » megértettek. Az elvem igen egyszerű volt akkor is. s ma is ugyanaz. A kommunistákat az emberség jellemzi. Aki nem igy vélekedik az nem kommunista, s vezető se lehet. — Hogy érezte magát? — Nagyon jól. Szép célokat tűztek ki. volt miért harcolni, küzdeni. Tiszta szívvel csináltunk mindent. A mai ifjak talán nem is értik meg a mi akkori életünket. Más volt a pártmunka is. — Ezt hogyan érti? — Ügy. hogy mindenki lelkesen végezte a föladatait. Ha Alsótanyára indultunk, akkor ötvenen is fölsorakoztak a teherautó mögött. — Később konfliktusok keletkeztek. Jött az ellenforradalom, milyen volt a helyzet a jutoárugvárban? Mi lett a sorsa a párttitkárnak? — Munkástanácsot alakítottak, engem leváltottak, kőműves segédmunkás lettem. Megjegyzem, hogy a jutában viszonylag csendesen éltük át azokat a napokat. S amikor rendeződött a helyzet, egyetlen cél volt: induljon meg a termelés. A pártot is újjászerveztük. Decemberben alakult meg az MSZMP ideiglenes intézőbizottsága. Megint megválasztottak titkárnak. A verkli ment a maga kitaposott útján, persze nehéz volt a konszolidációt megteremteni. Az igazgatót, akit korábban ugyancsak leváltottak. visszahelyezték, ötvenhétben a munkásőrség is megalakult. természetesen tagja lettem. — Az ötvenhatos események tanulságokkal is szolgáltak. Mit tartott ön fontosnak az ezután kővetkező időszakban? — Azt. hogy az emberek megnyugodjanak. ez volt a döntő kérdés. Sokan kapacitáltak, hogy „üssünk vissza". Erre nem voltam hajlandó. Minden embert az minősít, hogy milyen hasznosan tevékenykedik, hogyan él. — A nővérének pályafutása, magas tisztsége — ma már szobra idézi —. nem zavarta önt, nem volt ..árnyék" ez munkájában, tisztségében.? — Nehéz erre válaszolni. Elképzelhető. hogy az „árnyéka" rám esett, ezt nem tudom se tagadni, se igenleni. De a magam lábán igyekeztem mindig megállni. Egy kis családi körképet kértem: fia tanár a győri közlekedési egyetemen, leánva könyvelő a faiparban. — Hogyan látja és értékeli a mai társadalmi és politikai életet? — Ez is nehéz kérdés. Őszintén mondva úgy érzem, mintha ..elszaladt volna a ló" velünk. .Sok ember többet akar. többet követel, mint amennyit megérdemelne. Sokan harácsolnak. De az a legnagyobb baj. hogy valóságos életformának kívánják ezt. Jó lenne, ha megértenék: mindenki annvit tegyen zsebre, amennvit a társadalomnak is adott. Sajna sokan jogtalanul elégedetlenkednek. Mint öreg pártmunkás, tisz•a szívből mondom ezeket. S minden embernek a fiatalabbaknak meg különösképpen csak ió életet szeretnék remélni és ezérl ma is teszem dolgomat. GAZUAÜU ISXVAN Simon István Zeng a fűrész Nini, a bakról sárga vér folyt — pedig csak a lenge fűrészport muzsikálja ki a rönk. Szorítom sajgó tenyeremmel a fűrésznyelet, míg december szele az öklömre süvölt. Egymással szemben. — apám és én a csipkés acél egy-egy végén állunk és húzzuk módosan. Rövidül a konok, havas fa, társaihoz minden darabja tompán a föld felé zuhan. Ránézek a gyűrött kalapra, s visszanéz fiára az apja — és talán egyre gondolunk: volt egy világ, ami a vállát nyomta, kegyetlen, nagy hasábfák, ezer félelmetes dorong. Az már a földön! Földre döntve hever a múlt rémisztő rönkje, de fel kell még aprítani. Vidám újesztendőt kiáltva hansog a kakas trombitája, itt szól közel, jól hallani. É6 — húzzuk, húzzuk mind a ketten a két végén, egymással szemben, egy célért, ebben egyetért: 6 is valahogy így akarja, essen szét az a kiszáradt fa, mely elszívta az erejét. De öreg már, nehezen bírja, fárad a kéz, gyorsan sípolva dolgozik aj. ernyedt tüdő. És közbe-közbe meg-megállva rámnéz, míg a fejét csóválja: milyen idő, nehéz idő... Én ném állhatok meg nyugodni! És, hogy menjen a munka, húzni. húzni kell tehát neki is. Száll az idő, mint a fűrészpor, amit a füttyentgető szél oly kapzsin elkap és messze visz. Tudom, nem ért meg, nem is tudja. Pedig velem, itt szemben húzza. Nem érti meg dacos fiát, aki már milliók szemén át nézi, mit a földkerekén lát. mert nagyobb neki a világ. . . Húzzuk a .kemény nagy-fűrésszel, rózsaként virít a két kézfej, fáradt apa és a fia. Szemem drága arcára téved, és fáj, hogy neki már az élet csak látvány, csak komédia. Ki másnak cipelt nagy erdőket! ma a sajátján is meggörnyed: megöregült, — mennyire fáj! Ki velünk jönne most a harcba, holnap talán e lucskos bakra buktatja arccal a halál. Én majd küzdök! Melegség önt el. Bundás, megriadt hófelhőkkel vonul a téli, árnyas ég, s míg a szemem fölvetem rája, mintha az ég, a felhő állna, és mintha csak én szállanék... Katonák békében — avagy... Volt egyszer egy hóvihar E

szembe sem jutott volna talán a következő télig sem, ha a hivatalos tavasz beköszönte után nem látom a kübekházi íaluszélen a házudvarban álló méteres havat. Körben a lassan éledező természet apró üzenetei, árokparton zöldülő fű, elnyílott hóvirág, levelet bontó tulipánok, nárciszok, s a távolban a földeken dolgozó emberek félreérthetetlenné teszik a látványt: ez az igazi. Emez, a piszkosfehéren kásásodó, koromszemcséktől szeplős, szélíúvástól áramvonalas, jeges leheletű tömeg csupán egy rosszul sikerült emlékmű. Azokra a kegyetlen hideg napokra emlékeztet, amelyek idején falvak váltak megközelíthetetlenné, fagyba veszett embertársainkkal lettünk szegényebbek. Felejteni könnyebb, emlékeink gyonsan kopnak, s csupán ott élnek tovább, ahol a hétköznapok „tárgyi bizonyítékai" erőszakolják az emlékezést. Mint például Kübekházán — s mint például a laktanyában. A minap a legbékésebb hétköznapokon még dolgoztak a katonák azokon a sokat emlegetett lánctalpas masinákon, amelyek a hócsata idején utat nyitottak, élelmiszert vittek a hómezőkön, embert mentettek, vajúdó kismamát szállítottak. Karbantartás-konzerválás. Ha békésebb is, mindenesetre nem kevésbé felelősségteljes foglalatosság. Biztosítani a bármikor rajtrakész állapotot — katonanyelven harckészültséget —, hogy a rendkívüli helyzetben ismét számíthassunk rájuk. S

miközben a fő harceszközük drótkefe és benzines rongy, csavarkulcs és zsirzópuska, a csatát nyert gépmonstrumok mellett könynyebben felidéződnek az emlékek. Esetek, arcok, érzések... A műbútorasztalos sorkatona, aki a hótoló BATT nyergében a román határ felé elsőnek gázolt végig az imitt-amott látható úton, a pokrócba burkolózó kamionsofőrre emlékezik — aki akkor már két napja nem evett, s szemei könnyel teltek a katonáktól kapott kenyér láttán. A tiszthelyettes a hóekét makacsul előző Wartburgosra, akit. kétszer kellett kiásni a hóból, mire egyszer felfogta a helyzetét. „Uram, nem látja, hogy milyen az út?" „Látom én, kérem, értek is hozzá egy keveset, ugyanis huszonöt éve vagyok sofőr!" „Hát akkor kell magának magyaráznom?" „Nekem nem, törzsőrmester elvtárs. De a feleségemnek !..." A fiatal tiszt a leszerelésre váró beosztottjáról mesél. Arról, aki a szülőfalujukon át ment az utat felszabadítani a hó alól, s beüzent a feleségének, ne várja, nerti szerel — majd csak „ha a bulina-k vége van". S ezt akkor kiáltotta a dübörgő gépről, amikor senki nem említette, hogy meghiúsulhat a centivágásos visszaszámlálással be. üsailoise tett aaofcjjaqa sapoEfeMi a kitartást erősítendő, „no, akkor gyűrődünk még egy kicsit". És gyűrődtek — s gyűrkőztek. Volt. hogy bent ülő utasokkal együtt tettek arrébb hóbarekedt autót, mert senki nem volt hajlandó kiszállni; s volt, hogy egymást támogatták. Hófalba fúródott UAZ kisbuszt csakúgy, mint az árkon-bokron átmenő BATT-ot — egy másik BATT. Gyűrődünk, mondták — és 'arcukon is megszaporodtak a ráncok. Nem kellene, hogy törvényszerűnek erezzük, de a békeidők csatáiról nincs tudósítás álmatlanságtól kivörösödött szemek, ébrenlétrekordok, fáradtságot nem ismerő hősök nélkül. A gépet pedig leállítják, karbantartják közben is — hiába, az ember nem gép! Ellesett beszélgetés a harmadik nap estéjén. Az egyik őrnagy a vele hazafelé tartó törzsőrmesternek az étterem előtt: — Gyere, beülünk egy kicsit. Egy sör mellett kiengedhetsz. — Köszönöm. Nem merek. Ha leülök, el is alszom. összefutok egy tiszttel. Azokban a napokban, amikor tudósítóként a lánctalpas terepjáróval nekiindultunk, éppen akkor érkezett a határból kékre fagyott képpel. Felkiabált a parancsnoknak, hová indulnak? Az mondta, merre, s még be sem fejezte, amaz már fent volt a nyitott platón. Érdekelte, mit lát, ha velünk jön. Mehetett volna haza, senki nem kötelezte semmire, nem is saját katonái voltak ott, ahová tartottunk, mégis jött. Nem értettem, miért, most, hogy összefutok vele, felemlegetem. Ráncolja a homlokát, nem is emlékszik. Aztán eszébe jut, s csak néz rám, nem tudja, mit mondjon. Nem érti. hogy én nem értem . •, Lapozgatok a noteszomban. Kihull egy tépett papírfoszlány. Sebtében kivágott, cakkozottszélű újságlap egy hírrel „A Dél-Alföldön helytállt katonák kitüntetése..." H

ozzá kéne tenni, ami benne van. de sehol nem volt olvasható: a szegedi helyőrségben szolgáló katonákat is kitüntette a honvédelmi miniszter. Jutalmat kapott Hídvégi István alezredes, Juhász János alezredes, Borsi János hadnagy, Farkas István főtörzsőrmester. A Haza Szolgálatáért Érdemérem ezüst fokozatát kapta Bánáti Sándor tartalékos őrmester és Paksi József tartalékos szakaszvezető, a bronz fokozatát Juhász Zoltán törzsőrmester, Kiss Ferenc őrmester. Karai János szakaszvezető és Tóth András tizedes. Soron kívül előléptették századossá Péter József főhadnagyot. Emlékszem rá. két nap után leváltották a szolgálatból. Hazaküldték, elindult — aztán visszafordult. Amúgy vidám ember, de akkor el nem nevette volna magát. A metsző széltől cserepes lett a xZffnF' i n >- T-PWW TTlH.il CW A