Délmagyarország, 1984. április (74. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-30 / 101. szám
Hétfő, 1984, április 30. M Lendítőerők és fékhatások Jegyzetek a város képzőművészeti életéről FONTOS SÁNDOR KÉPE Az érdeklődő ember A z ember érdeklődő lény. Legfényesebb bizonyítéka ennek, hogy egyszer, valaha lejött a fáról (vagy tán sosem is volt ott!), járni kezdett a földön, és kétlábon. hogy közelebbről is, kézbe véve is szemügyre vehessen dolgokat. És miután szemügyre vette őket, hát megpróbálta használni is, főként azután, hogy a két lábon járás következtében megváltozott koponyaalkata, fejlődésnek indulhatott az agya, s eltöprenghetett a világ dolgain. S rájött, hogy a világ, úgy, ahogyan van, nem szolgálja legjobban az ő céljait. Hát íekilátott megváltoztatni a világot. Olyannyira sikerrel, hogy néhány évmillió múltán Friedrich Engels nekiülhetett megírni tanulmányát arról, hogy milyen szerepet is töltött be a munka a majom emberré válásában. Nem tudom, ki hogyan van vele, számomra a történet fő vonalaiban is roppantul tanulságos. Sokkal inkább, mintha csak a munka önmagában is fölemelő nagyszerűségéről beszélnek nekem, amolyan angolszász-puritán és több száz éve fogant, lényegében nem túl korszerű leegyszerűsítéssel. Tanulságos, mert világossá teszi, hogy a munka maga csak eszköz, az egyedüli, amit fölhasználhatunk a cél, ember és világ átalakítása érdekében. Kulcspontja történetünknek: az ember érdeklődő lény — volt és maradt. És remélhetőleg az is marad, mindörökre. Mert ugyanis csak addig marad ember. És mert érdeklődő, megváltoztathatta maga körül a világot és megváltozhatott közben ő, maga is. Az érdeklődés volt az indíték, a világ megváltoztatása az elsőrendű cél (hogy később egyre inkább tudatosodó céllá válhasson önmaga megváltoztatásának szándéka is!), a munka pedig az egyetlen célszerű eszköz volt ebben a folyamatban. Hogy mindig izomszaggató és verejték es-e? Nem tudom. A faekével szántó paraszt szíve — ha ő maga kínlódott is. sokat — nyilván megdobbant a májusi esőre, a cséphadaró dobbanásaira a gazdag búzakévéken. A bognár alighanem mindig is öt-öfnrttél sBfVta bé a friss faforgács illatát, és a csizmadia is elbűvölten nézte, hogy simul új terméke puhán a vevő lábára. Azt hiszem, maga a munka is öröm volt mindig. Legalábbis azoknak, akik maguknak dolgoztak, maguk döntötték el, mit szeretnének csinálni. Legföljebb a földesúr földjén robotban görnyedő jobbágy, vagy a rabszolga, ha gyűlölte a munkát, ami csakis kötelező, eredményt nem hozó teher lehetett számára, nem eredményt szülő örömforrás. M i is kell hát akkor a munkához, hogy örömforrássá válhassék? Érdeklődés, célképzet, várható eredmény és — szabadság. Negyvenedik szabad május elsejénken ezt is illik bekalkulálnunk. Akkor hát minden rendben is volna. Ha van bennünk érdeklődés, célképzet, eredménytudat, s szabadok is vagyunk, a munka biztos örömforrás valamennyiünknek .. . Minden bizonnyal sokunknak az, ha nem is mindannyiunknak. Mert vajon mindenki, aki csavarokat készít, rendelkezik-e célképzettel, hogy miért is csinálja? Vagy legalábbis eredmény tudattal, hogy amit csinál, ha jobban végzi, bizonyosan inkább a hasznára válik? Nem mindenki és nem mindig. Mert a társadalmi munkamegosztás folyamatában milliók váltak fogaskerékké egy nagyobb egészben, mert a csavar készítője sokszor nem tudhatja, hogy az autóbuszba vagy szerszámgépbe kerül-e s arról sem lehet mindig meggyőződve, hogy több vagy jobb munkája révén előrébb lép a világ, vagy legalábbis ő a világban a vaskosabb fizetési boríték révén. Minduntalan változott a világ, s mi most újabb változások előtt állunk. Alig néhány hete látott napvilágot az MSZMP KB határozata .gazdaságirányítási rendszerünk továbbfejlesztéséről, amely új erőltet szabadíthat föl gyorsabb fejlődésünk érdekében. Éppen azért, mert minden korábbinál nagyobb érdekeltséget kíván teremteni a munka számára, határozottabb célképzetet, eredménytudalot és döntési-választási szabadságot kivan adni valamennyiünknek munkánkban. hogy az hatványozottabban válhassék örömforrássá mindennapjainkban. A megnövelt döntési-választási szabadság pedig érdekeink mellett érdeklődésünket is intenzívebben fölkeltheti. Lám, munka — mégho/.zá a javából — a politika is. Például a gazdaságpolitikai mechanizmusok kialakítása, formálása, olyanná, hogy munkánkat az örömet egyedül szerző teljesség jellemezhesse mindinkább. Hogy a tudás, a tehetség, az akarás, az ptlet anyagi és erkölcsi elismerést és tekintélyt egyaránt többet hozzon, hogy a nagyvilág bizonytalanságai közepette legalább a mi kisebb világunkban legyenek biztonságosabb fogódzóink. Önmagunk, emberségünk szamára. I gen, sok szempontból bizonytalanná lett a világ. Egyre újabb és újabb fegyvereket feszítenek egymásnak társadalmi, politikai ellentétek, gazdasági ellentmondások, a szegénység és gazdagság égető különbözőségei. Olyan világban élünk, amelynek előbb-utóbb meg kell változnia, hogy ne eméssze el önmagát. Meg kell változnia, hogy a népek az olyannyira szükséges százmilliárdokat végre ne fegyverkezésre, hanem az élelmezési gondok megoldáár« a betegségek, az analfabetizmus leküzdésére, az emberiség naiy< ' bik, elmaradott felének fölemelésére fordíthassák. Mindez nekünk is létérdekünk, hiszen munkánk gyümölcseit sakis békében élvezhetjük, munkálkodásunkat csakis békében tervezhetjük — jövőnkkel együtt. Szolidaritásunk az elnyomottakkal, a kizsákmányoltakkal a mi jövőnket is szolgálja. Mert békés jövőt, vagyis egyáltalán — jövőt a megosztott nem, csak az egységessé vál5 emberiség hozhat. É rdeklődő lény az ember, szerencsére. Különben nem válhatott volna emberré. S ma is sok, tán túlontúl is sok minden van, ami érdekeljen bennünket munkánkban és jovőnkben. Munkánkat pedig csakis érdeklődő lényként végezhetjük eredményesen. Ame'y eredmény alapján — és csakis az alapján — majdan megméretünk. SZAVAY ISTVÁN öf esztendő múltával az MSZMP Szeged városi bizottsága propagandaés művelődési osztálya a közelmúltban jelentést készített a város képzőművészetének helyzetéről és feladatairól. A mindenre kiterjedő, pontos, a problémákat sem kendőző látlelet nemcsak fölméri az elmúlt fél évtized tendenciáit, eredményeit és gondjait, de meghatározza a továbblépés elengedhetetlen feladatait is. A jelentés természetesen objektív képet igyekszik rajzolni: a feltételrendszereket vizsnálja. a mozgásirányokat elemzi, a statisztikák mögötti hátteret festi föl. s óvakodik az értékítélettől, a minősítéstől. Miután a sokak bevonásával elkészült jelentést megvitatta a párt végrehajtó bizottsága, ismertették azt a Szegeden élő képzőművészekkel, meahallaatták véleményüket is. A jelentés megállapításai és az alkotók hozzászólásai késztettek e jegyzetsor megfogalmazására. S okszor hivatkozunk mostanában a világ bonyolultságára, az emberiséget fenyegető katasztrófaveszélyekre, ennek számtalan hullámverésére, köztük az emberi kapcsolatok lazulására, a környezet pusztulására, az értékek devalválódására és sorolhatnám. Minden művészet — lényegéből adódóan —az átlagosnál érzékenyebben reagál ezekre a XX. századi injekciókra. S míg az elmúlt évtizedek a tudomány robbanásszerű előretörését hozták, addig az utóbbi években mind több jelét tapasztalhatjuk a humánum előretörésének, a művészeti státuszok erősödésének. A hatások forgószele alól egyetlen felelősen gondolkodó művész sem vonhatja ki magát. S ugyanakkor egy város képzőművészete nem szakíthatja el tápláló gyökereit, inspiráló hagyományait és n^m vonulhat ki tágabb horizontok előteréből sem. Helyi érték, országos mérce és abszolút színvonal (?) hármasának szorításában kénytelen dolgozni, ami nem jelenthet kalodát, sokkal inkább méltó próbát. O rszágunk egyik legjelentősebb vidéki képzőművészeti központja Szeged. Mindjárt szögezzük is le, hogy ezt nem egységes műhelyjellegének, hanem az itt élő művészek számának, képzőművészeti rendezvényeinek, intézményeinek köszönheti. (Jelenleg 4fi művészeti alaptagsággal rendelkező alkotót tartunk számon — tizenkilenccel többet, mint 1979-ben. Ez rendkívüli, bár inkább véletlenszerű, mint tervezett fölfutás, s e mennyiségi növekedés nincs arányban a minőség emelkedésével még akkor sem. ha e téren is jelentős előrelépés tanúi lehettünk.) A hagyományosan táblaképcentrikus művészeti életben fölzárkózott a grafika és a szobrászat, s ma ez utóbbi viszi a prírnszerepet. Az is elgondolkodtató, hogy míg öt évvel ezelőtt a művészek túlnyomó többségének polgári foglalkozása is volt — szinte valamennyien tanítottak —, ma harminc százalékuk tartozik a szellemi szabadfoglalkozásúak közé. H a az itteni képzőművészet műfaji, tartalmi, tematikai és stiláris színképét igyekszünk fölvázolni, elengedhetetlen szólni az örökségről, mely meghatározza a kibontakozást, és formálta mai arculatát. A város kulturális életéből hiányzott a forradalmiság permanenciája. az úttörők lendülete. Talán ebből is következik, hogy az utóbbi száz esztendőben jellemzőbb volt az itt élő művészekre az elvont humánum, a szelídség és befeléfordulás. a magányos ellenzékiség. a múveltségélménv interpretálása a klasszikus kultúrák felé való forduiás még akkor is. ha néhány lángnyelv fölcsapott átmeneti és rövid időre. Gondoljunk csak Tömörkény paraszttörténeteire, Móra szelíd humorú mesélő kedvére, Juhász Gyula kozmikus magányára. Kerényi Károly mitológiai iránytűire, Bálint Sándor tájékozódási pontjaira, de hogy képzőművészeti példákat is említsek, Heller Ödön életképeire. Nyilassy Sándor vasárnapi ¡dilijeire. Károlyi Lajos önportréira. Szeged inkább kiröppentő helye volt azoknak, akik a társadalom és művészet gvúitogatói lettek: Moholy Nagy Lászlónak, Csáki Józsefnek, Gergely Sándornak. József Attilának, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma tagjainak. A hagyományt fölvállalni és ahhoz makacsul ragaszkodni ma tulajdonképpen egyet jelentene a rezignált középszerrel, elismerése volna a kreativitás másodlagosságának. Sajnos, e tendenciát erősítette a felszabadulást követő esztendők mesterséges szélcsendje. Hibás és merev kultúrpolitikai fölosztás szerint Vásárhelyen erősítették a képzőművészetet, Szegeden foltozták az irodalom bástyáit. Ennek következtében az itt élő festők és szobrászok nem futhatták ki formájukat, csak az 1957-től kezdődő friss léghuzatban szárnyalhatott fel egy új raj, mely szélesebb társadalmi és esztétikai körzőnyílásban vizsgálta a világot. Alapvető realizmusának holdudvarában helyet kapott az intellektus, a szellemi gazdagság, a dinamikusan fejlődő város életének tükröztetése és új, nálunk még avantgardnak számító törekvések adaptálása. S bár a hetvenes évek közepén a szétesés, megtorpanás és kifáradás jelei mutatkoztak, az elmúlt négyöt évben újabb lendületet kapott a művészeti élet. Ma igen gazdag és sokrétű a paletta — a szélsőségestől mentes nyitottság jellemzi. Alapvető a realizmusból táplálkozó látásmód és kifejezési forma. Az alkotók egy része a szélesebb topográfiai körben meghonosodott alföldi piktúrához kapcsolódva a környező táj élményeit örökíti meg, mások érdeklődésének középpontjában az ember áll hol lírai megfogalmazásban, hol a dokumentáció hitelességével, hol bonyolult társadalmi, emberi viszonylatokban, ismét mások a dekorativitást helyezik előtérbe, s vannak, akik jelképszerúen fogalmaznak vagy a népművészet hagyománykincséből építkeznek. Hiányos az iparművészet jelenléte annak ellenére, hogy országosan is figyelemre méltó belsőépítészeti munkák születtek. A művészi alkotások tarfalmiesztétikai minőségére, értékalakulására több eredő hat. Ilyen például a gvakrpn rosszul értelmezett hagyománytisztelet, a félreértelmezett közönségigény, az esztétikai problémátlanság, a piac konjunkturális helyzete, az állami mecenatúra orientáló szerepének esetenkénti fogyatékossága. Mindezek következtében az értékrend billenősének veszélyei több helyen érezhetők. Az esztétikai színvonal tekintetében a képforgalmi piac jelenleg is működő, lefelé nivelláló hatása alól csak a művészi értékek iránt legelkötelezettebbek vonhatják ki magukat. Pedig soha olyan lehetősége nem volt képzőművésznek a társadalmi hatás kifejtésére, mint napjainkban. Soha ennyi érdeklődő, tárlatlátogató és műtárgy vásárló! S épp ez fogalmazza meg at alkotók felelősségét, azt ugyanis, hogy műveiket ne csupán hasznot hozó piaci árunak tekintsék, hanem személyiségük kiteljesítésének, az ismeretterjesztés, az ízlésformálás, a közmúvelés, a művészi élményteremtés, az esztétikai és erkölcsi színvonal emelésének — egyszóval a tudat társadalmi méretű formálásának — lehetőségeiként is. Ezért is érzem rendkívüli fontosságúnak a képzőművészet decentralizálását, a köztéri munkák gyarapítását, a falusi házasságkötő termek díszítését, az üzemekkel kötött szocialista szerződések gyarapítását Az elmúlt időszakban néhány országosan is példamutató mű született építészek és képzőművészek együttműködésével. Ám a különböző művészeti ágakkal megteremthető együttműködés még rengeteg tartalékot rejt A társművészeti kapcsolatokat jól szolgálná egy közös múvészklub létrejötte. Átalakulóban a város kiállítási struktúrája, néhány országos jelentőségű tárlat mellett karakteres kiállítóhelyek születtek. A jelentésben is és a művészekkei folytatott vitában is egyértelműen fogalmazódott meg, hogy a lehetőségek és feladatok összebékítésével és sokak közös munkájával folyamatosan újabb előrelépések történhetnek. Persze csak akkor, ha önámítás helyett a kritikus szembenézést vá-' lasztjuk, ha az egymásra mutogatást felváltja a közösen végzett munka. TANDI LAJOS