Délmagyarország, 1984. március (74. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-10 / 59. szám

79 Szombat, 1984. március T0.' MAGAZIN Olvasónapló Nép — Nyelv — Művészet — Idő Igen, így, mindegyiket nagybetűvel. Mert ezek a fogalmak jelképes értelmet és szimbolikus tartalmat nyernek abban a három könyvben, amelyet a könyvkiadás szeszélye és a vásárlás véletlensége rakott asztalomra, s melyeket párhuzamosan olvasva korrespondenciákra, egymást tápláló búvópatakokra, egymást erősítő hatásokra. kapcsolatokra találtam. Tavaly decemberben ünnepeltük — •meglehetősen szerény körben és alig hallható visszhanggal — Kos Károly születésének centenáriumát. Erre az alkalomra jelent meg a Magvető emlékkötete, a Kányádi Sándor-verssorokat idéző „Köböl, fából házat... igékből várat" (In memóriám Kós Károly 1883— 1983) eimű könyv. Élményanyagát fölerősítette a kecskeméti Cifra palota szecessziós disztermében látott Kós Károly és köre című tanulságos bemutató és Szathmáry Gyöngyi szegedi szobrászművész karakteres dombormúvének nemrég lezajlott avatása a Dóm téri panteonban. A másik könyv — a Szépirodalmi újdonsága — gyökereivel és a benne foglalt gondolatok születésének légritka közegével kapcsolódik az előzőhöz. Sütő András Az Idö markában cimú esszé-, naplójegyzet-, cikk- és interjúgyűjteménye két régebbi kötet bővített, mégis új hatásaival meglepő, összefüggés-rendszereket fölerősítő, homályt oszlató válogatása. A harmadik régi adósságot törleszt. A Mai magyar népi iparművészet a Képzőművészeti Kiadó albuma, melyhez Domanovszky György etnográfus-művészettörténész írt bevezető tanulmányt, s melynek dokumentatív illusztrációja lehetett a Néprajzi Múzeum múlt év végén megrendezett hasonló című keresztmetszettárlata. Kapcsuk a négyágú gyökér: a nép, a nyelv, a művészet és az idő, mely ugyanakkor négyprofilú, szorító satu is. fontos a mit, de fontos a hogyan is" — írja egy helyütt a matuzsálemi kort megért Kós Károly. Egyszerre volt a huszadik század talán utolsó magyar polihisztora, e változó, folyton újat akaró korban az állandóság és tartás példája, a hűség mintaképe. Mindenekelőtt építész volt, aki. miután elvégezte a budapesti Műegyetemet, nyakába vette tarisznyáját, kezébe a vándorbotot, s végigjárta Kalotaszeg falvait, gyűjtötte a táj motívumait, rajzolta a népépítette templomokat, házakat, temetői kopjafákat, haranglábakat. Mint Bartók és Kodály, mentette az erdélyi nép építészeti kincseit, felfedezvén a nép építkezésének lelki motivációit, indulati kifejeződéseit, díszítő elemeit, az életmódhoz alkalmazkodó és azt kifejező építészeti kultúrát „Házat, lakást: otthont kell adni az élettel tusakodó embernek" — vallotta, s tervezte házait, középületeit a fővárosban és szülőföldjén. Nemcsak Erdélyország népének építése érdekelte, az erdélyi nép élete, érzelmi világa, gondolati távlatai, történelmi folytonossága. a nemzetiségi lét megannyi próbája is. Irónádja nem csupán épületek kontúrjait álmodta meg, bútorok, tárgyak terveit rajzolta, hanem regények barázdáit is szantotta a Varjú nemzetségtől a Budai Nagy Antalon át a/. Országépilőig. S sorra születnek történelmi esszéi, néprajzi dolgozatai, politikai röpiratai. Mindemellett grafikai, folyóirat-szerkesztői, szervezői és gazdálkodói munkát is végzett. Az író feladata — olvashatjuk a kötetben sorait —: „a maga korát minden időkre érvényes nyers igazsággal és őszinteséggel kifejezze... az igazi író minden időben népének élő és ható lelkiismerete volt, és nem lehetett más. mint korszerű, ha becsületes volt, és őszinte és — művész". A centenáriumi tisztelgő kötet — Sas Péter válogatta, szerkesztette és az utószót írta — nem elemezhette az életmű minden szeletét, nem vállalkozhatott a teljes pályakép föltérképezésére. Talán még kellő rálátás sincs szellemi hagyatékának tudományos igényű feldolgozására. A figyelemfelhívás és tisztelgés szándékának maradéktalanul megfelel ez az elegáns kötet mely Kós Károly válogatott írásai — építészeti gondolatai, levelei, interjúi, vallomásai — mellett összegyűjtötte a róla, a hozzá szóló írásokat, verseket, kritikákat, vallomásokat, búcsúsorokat. Egy azonban bizonyos. Építészeti es irodalmi, gondolkodói, politikusi munkássága integráns része a 20. századi magyar kultúrának és kiemelkedő teljesítménye az erdélyi magyarság történelmi küldetésének. Már pályája elején fölismerte, hogy a „magyaros stílus" nem lehet azonos az általa „mézeskalács szeceszsziónak' nevezett divathullámmal. Mélyebbre ásott, s bár nem tudott olyan népművészetben gyökerező építészeti modellt teremteni. mint Bartókék a zenében, kísérlete figyelemre méltó m tanulsagűs teljerntnaenye építészetünknek. Alapelvként hirdette, hogy nem szabad idegen kultúrákat kritika nélkül átvenni, s azokat kész receptként alkalmazni, hanem népünk hagyományaira alapozva az örökséget anyanyelvként szükséges elsajátítani és megújítani. Csak ez lehet az alapja egy utánzástól mentes új stílusnak. A kisebbségi létforma szorító körülményei közepette is a feltétlen hűség határozta meg minden cselekedetét. Joggal írhatta kalotaszegi varjúvárában: „Az én lábamnyomát pedig eltemetheti a hó, de síromon sohasem lesz korhadt fejfa, de a felém bomló lomb virágos lesz mindig, tudom. És emlegetni fognak engem is és apáimat is az én véreim... Az én munkámat folytatják ők és az én életem örökkévaló lesz bennük. Mert én itthon maradtam." Szülőföldjén maradt a mai erdélyi szellemi élet kiemelkedő tehetségű képviselője, Sütő András is. Az Idő markában újabb hittétel a küldetés és sorsvállalás, a természeti és történelmi meghatározottság mellett S bizonyítéka, hogy ..a sors peremen, a történelmi let perifériáján méltó próbatételek és méltatlan megr próbaitatások mezsgyéjén, a Tér ekevasához tapadva, s csakugyan az Idő markában, áramütöttnek tetsző nyelvvel i6 lehet szépet, igazat, tisztát, fontosat, egyedülvalót, világközepit mondani. Épp csak őrizni kell az őrizendőt, megtartani a megtartandót, felmutatni a felmutatásra érdemest, kisajogni, fölvérezni a sajogtatót, érfeszítőt, szívszaggatót. Am sohasem szétkülönülésre, különbségre vagy — vélt — különbségre, távolodásra, szakításra, hanem mindig csak kézfogásra, kötésre és — ma is, most is —: testvériségre éretten. Az egyetemes közös szabadságra ebedül humánus érvényes szárnyas mozdulatával. Igen, így, csakis így". Sütőt olvasva két jelenség kikerülhetetlen. Az egyik a nyelv tiszta sodrása, képi gazdagsága, színes fordulatai, ősi ereje, meggyőző hatása. Kevés írónak adatik meg, hogy olyan birtokosa, ura és szolgálója legyen megtartó anyanyelvének, mint amilyen ő. Pedig számára ezek a forrástisztaságú és csermelycsobogású mondatok az élet lehető legtermészetesebb megnyilatkozásai. Sok epigonjának mondatfűzésén, képalkotásán kiütköznek az izzadságos munka rozsdafolt iai. Ezzel szemben Sütő András éltető közege, szárnyaló ege és világos mezeje a nyelv. Ezért egyedüli, ismételhetetlen és utánozhatatlan. Esszéit, drámáit, uti tűnődéseit, naplójegyzeteit novelláit és interjúit olvasva szinte fürdünk a nyelv friss, tiszta és üzeneteket hozó, gondolatokat serkentő, érzéseinket nevelő folyójában. A másik megkerülhetetlen kérdés Sütő státusából következik. Az erdélyi értelmiség azon vonulatának felelős képviselője, melyet Orbán Balázs, Mikes Kelemen, Kemény Zsigmond, majd a ^wiHKMUiiii aa-HP Tankart Áros, a festő zsögödí Nagy Imre, vagy a szobrász Szervatiuszok neve fémjelez. A történelmi örökséget felvállaló, a nemzetiségi lét által meghatározott körülmények között egy maroknyi kisebbség érdekeinek gazdasági és szellemi megmaradásának harcosa az aggódás és remény, a tanúságtétel és örök bizakodás „tűzfelelősi" terhével és szárnyalásával. Olyan író, akinek elkötelezettségét minden leirt szó és minden elhangzó mondat hitelesíti. Szóljon bár szellemi kopjafákat faragva az eltávozottakról, példákat keresve múltban és jelenben, vagy felemelve szavát az erőszakos aszszimilációs törekvések ellen és több ezer éves példával illusztrálva ennek nemcsak mindenkori kudarcát, de érvényes tanulságait is. Mindezt Az Idő markában, „Mert az idő szorításában mindannyian megítéltetünk, közelebb kerülünk egymáshoz, kénytelenek leszünk mi magunk is rokon, sót egyazon látószögbői megítélni közös sorsunkat, történelmi helyzetünket." A föntebb említett kötetek gondolatai, megfogalmazásai új fénytörésbe helyezik a Mai magyar népi iparművészet című kötet szöveg- és képanyagát is. Határozottabb kérdésfelvetést és szigorúbb megítélést követelve. E látványos album inkább népszerűsít, propagál, mint elemez és föltár. Pedig — a cím minden szava e megvilágításban külön tartalmat és felelősséget is jelent — kikerülhetetlen kérdések megfogalmazására késztet a könyv. Például: egy letűnt életformához kötődő művészetet (?!) mesterséges eszközökkel fönt lehet-e, s ha igen. meddig és milyen áron tartani ? Ha megszűnnek az éltető feltételek, sérülés nélkül átmenthető-e az élet egyik szférájából egy másikba a nép tárgyi kultúrája? Igaz lehet-e az éltető-tápláló talajából kiszakítottam „piacra kerülő", a népművészet formakincsét felszíneiben őrző és kézműves eszközökkel sorozatban gyártott termék? A múzeumokban összegyűjtött régi tárgyak és eszközök „hidegbe zárt világát" rekonstruálhatja, fölélesztheti-e néhány hivatásszerűen dolgozó mesterember? A hajdani nagyon demokratikus „művészet" demokratizálható-e mesterséges és üzleti szempontok által működtetett csatornákon? A közösségi ízlés, mely hosszú századokon át kialakította a népművészet formakincsét. mintakészletét, színes motívum világát, megtartó ereje lehet-e a kis műhelyekben készülő termékeknek ? A válaszok tudományos elemzést és búvárkodást igényelnek, és sajnos, e kötetben nem megnyugtatóak a következtetések. A népművészet elsősorban használati célra készült tárgyai és eszközei olyan óriási változáson mentek keresztül, amikor a születés alapindítéka más irányú. A népi iparművészek egy funkciót vesztett eszköz- és tárgykultúrát igyekeznek rekonstruálni, s a díszítő szándék a motívumok öncélú elburjánzásához, a színek ka valkádjához. sok esetben aránytévesztéshez vezetett. S bizonyos emberi nosztalgiák divathulláma és a fizetőképes kereslet konjunktúrája duzzasztotta föl. Pedig gyöngyszemek akadnak, szép számmal. A kötet legértékesebb része, amikor a legnépszerűbb műfajokat — faragás, szövés, hímzés, fazekasság, kismesterségek — történetiségükben, tájegységekhez kötődő kapcsolataikban és az alkotók portréján keresztül vázolja föl a szerző. A kötetet gazdag képanyag és 172 mester annálesze egészíti ki. közöttük öt Csongrád megyei is található, Sárosi Mihályné, Borsos Géza, Mónus Ferenc, Mónus Sándor és Vékony Sándor. 'Nem könnyű felnőni ahhoz a szerephez és teljesítményhez, amely minden művészetnek célja és ideája, és amit Benkő Samu mondott Kós Károly temetésén: „...hazug beszéd száját el nem hagyta, rútat le nem írt. felhúzott fala még soha le nem omlott." Hát ennyit arról a bizonyos Népről, Nyelvről, Művészetről és Időről. TAVm LAJOS PATA. tfríAZ KOS KAROLY RAJZAI Felnőttnek látszani K

amaszok csapata szállta meg a játszóteret, szétrebbentve « esetlenül totyogó apróságokat, s a békésen cseverésző kismamákat. Vad üvöltéssel foglalják el a nem rájuk méretezett hintákat, mászókákat, szájukból cigarettafüstöt és trágár szavakat eregetnek. Jöttükre riadtan menekül minden épérzékű lény a környékről, hisz a tapasztaltabbak tudják, ez még csak a kezdet: a padon üldögélő ifjak plasztikszatyrából előkerül egy szájról szájra járó pálinkásüveg is ... Fejletlen csenevész karok — erőszakos, durva hangok, önfeledt hintaröptetők — megrögzött dohányosok. Gyerekformájú felnőttek. Ilyenek lennénk? Saját, torz tükörképünkbe botlunk úton útfélen? Hisz ezek a kamaszok harsogva rázzák le magukról a gyerekkor minden nyűgét, és sietve öltik magukra mindazt ami szemükben a felnőttség szimbóluma A vad motorozást, a feltűnő öltözködést, a lányok öndíszítési mániáját, az ékszerek korai túlburjánzását, még a fület sértő beszédstílust is vélhetjük formai ficamnak, amely legföljebb a lelket öli, és a környezettől követel nagyobb tűrőképességet De hányadán állnak a szemünk fényeként világra hozott utódok a testet-szellemet egyaránt nyomorító ellenségekkel? Anélkül, hogy bárkit riogatni akarnék, hivatkozom egy fölmérésre. Kiderült, hogy a középiskolás korú fiataloknak csaknem 30 százaléka fogyaszt alkalmanként vagy rendszeresen kisebb-nagyobb mennyiségű szeszes italt. A tanulók bevallása, az egészségügyi intézmények és a pedagógusok tapasztalata szerint a diákok egyharmada valamilyen alkalommal már részegségig itta magát. Fölmérések is bizonyítják, hogy kiváló lehetőséget nyújtanak erre a házibulik, a klubösszejövetelek, a táncmulatságok, diszkórendezvények, a névnapok, a szakmunkásavatások és az érettségi bankettek, de az unaloműző, legénykedő versengések is. Az alkohol idegkárosító hatása már közismert, tudjuk, hány baleset, családi tragédia és bűncselekmény okozója. Mégis él még a köztudatban az a tévhit, hogy „gyógyszer", hogy „erőt ad", „megvigasztal", holott bénitja a gátlásokat, indokolatlan hangulatváltozást okoz, hirtelen kitörő indulatokat vált ki. Jóllehet, mindannyian tudjuk ezt, szülők, pedagógusok, az orvosok még inkább, mégis látnak gyerekeink részeg szülőt, uram bocsá' tanárt es orvost i6. Vizet csak az prédikálhat, aki azt is iszik . . . Ugyancsak így állunk a dohányzással: hogyan is várhatnánk, hogy gyerekeink ne kövessék a példát, ha környezetükben mindenki szívja, még az orvos is. aki pedig bárkinél jobban tisztában van veszélyeivel. Hatását — éppen mert oly nehéz leszokni erről a szenvedélyről — sokan el is bagatellizálják. Orvostól hallottam: nem antiszociális tett. ha cigarettázik az ember, csak magának árt vele. És a vele egy levegőt szívó nem dohányzóknak nem árt? És ha a gyermekét szíve alatt, hordó kismama gyújt rá, csak ő szívja be a füstöt? Serdülőkorban különösen veszélyes a dohányzás, elsősorban az idegrendszert károsítja. Csekély mértékben izgalmi tüneteket okoz, verejtékezést, nyáladzást, fokozott gyomornedv-elválasztást, hányingert, olykor mérgezési tüneteket vált ki. A kátrányszármazékok, amellett, hogy rákkeltő hatásuk bizonyított, csökkentik a szervezet ellenálló képességét.»Jóllehet, mindezt jelesre „fölmondja" már a diák is, hisz az utóbbi időben munkába lendültek az egészségnevelők, de azért ha teheti, csak rágyújt az iskola kijelölt sarkában, hisz megesik, hogy a szülő igazolja „beleegyezését". De miért is ne tenné, ha ugyanott — tudva a tudnivalókat — füstöl a tanár is. S

ajnos, új divatnak is hódolnak bódulatkereső fiaink. lányainkElőszeretettel élnek halucinációt okozó gyógyszerekkel. Budapesten 1968-ban észleték először, hogy a serdülők idegrendszerre ható orvosságokat, altatókat fogyasztanak, nemegyszer alkohollal kombinálva. S mivel a mámorkeresésnek ezt a módját csoportosan űzik, veszélyességét fokozza, hogy „fertőző" jellegű... A felnőtt társadalom felelőssége, ha szemet huny a személyiség fejlődést, a testi-lelki egészséget károsító, nemegyszer gyerekeket halálba sodró jelenség mellett Nem elég itt a tájékoztatás, a tudatformálás, a pedagógus, a szülő mellett minden lelkiismeretes ember éberségére szükség van, mert a mámor hatalmába került fiatal sorsát aligha bízhatjuk saját tudatára. Joggal keltheti föl a felnőtt gyanúját az a gyerek, aki már igen kis mennyiségű sör kortyolgatása után is a részegség állapotába kerül. Föltételezhető, hogy visszaélt a gyógyszerszedéssel. Ilyenkor természetesen azonnal orvoshoz kell vinni, mert élete is kockán foroghat. A további teendő ennél is bonyolultabb: közös erővel kell véget vetni az efféle örömszerzésnek, hisz ez az út csak a züllésbe vezet. A fiatalok szembe kerülnek családjukkal, hátat fordítanak mindenféle társadalmi normának, fittyet hánynak a törvényekre, ápolatlan külsővel tengődve csavargókká, bűnözőkké válnak. Ugyanez a sors vár a ,jszipósok"-ra, akik különböző ragasztóanyagok szippantásával, rágásával részegítik meg magukat. A feltűnő vidámságot, a gátlástalan viselkedést, a zavart beszédet, a nevetgélést sápadtság, rosszullét követi, nemegyszer halai... T

orokszorongató tények. Hallgatni róluk balgaság. A veszélyekről beszélni kell — szülőnek, pedagógusnak, orvosnak, egészségnevelőnek —, hogy megelőzzék a bajt. Máskor is meg kell rendeznie a Vöröskeresztnek, mint most februárban, a szenvedélybetegségek elleni küzdelem hónapját, rajzpályázatot kell hirdetni ezután is az iskolákban, kiállításokon kell bemutatni a legsikerültebb plakátokat. Mindent meg kell tennünk, hogy gyerekeink magukba szívják a veszedelmektől megmentő tudást. De mást is kell adnunk: példát és mintát. Modellt egy olyan, csábítóvá tett életmódra, amelyben az ember a tisztességes munkában, az értelmes szórakozásban és a tartalmas kapcsolatokban találja meg a boldogságát, nem pedig egy niestersegesen előidezett álomvilágban. CHIKAN ÁGNES