Délmagyarország, 1984. február (74. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-11 / 35. szám

81 Szombat, 1984. február 11. Város! — Hogyan tovább? Évtizedeken át csak olvastunk, 'hallottunk róla: megbolydult a világ megszokott rendie. legalábbis ami az iparosodott országok városait illeti. Szinte népvándorlás indult meg a város környéki villanegvedekbe. a nagyvárosok belterületeinek valaha hallatlanul drága lakásai egv re olcsóbbak lettek. mert pénzes, iól fizető bérlő már nem akadt. Azok már kihúzódtak, a városon kívülre. ígv hát szinte a városközpontokig kellett vezetni az autópálvákat. hogy reggelente bejuthassanak a munkába igyekvők, esténként pedig nagvobb dugók nélkül — haza. És gvorsvasutakat kellett építeni, amelvek összekötik a városközpontot a köré éoült villatelepülésekkel. Így ha Londonban sztrájkolnak a vasutasok, hát szinte megáll az élet. mert az emberek nem jutnak el munkahelyükre. New York ba.iba került. mert legtehetősebb polgárai költöztek ki a várost környező villatelepülésekre. A legtehetősebbek, vasvis a legtöbb adót fizetők. Így aztán egvre nehezebbé vált a rendőrség fönntartása, a köztisztasági. oktatási alkalmazottak fizetése. S mindezek következtében számottevően romlott a világváros amúgy sem túl jó közbiztonsági helyzete, egyes városrészek állapota... Évtizedeken át olvastuk, hallottuk a híreket, s legföljebb csodálkoztunk. hiszen nálunk akkoriban egyféle iránya volt a mozgásnak: a falvakból, tanyákról be a városokba, összhangban az iparosodással, az ország társadalm.gazdasági átalakulásával. Az iparosodott országokban végbemenő folyamatokból legföljebb építészeti-urbanisztikai elvek jutottak be még hozzánk, s az az általánosnak mondható elbizonytalanodás. amely mindinkább jellemezte a legfejlettebb országokat: vajon mi lesz a városokkall. Mi lesz a Jpyőjük? MTvel rengetegen települtek be időközben nálunk is a városokba, nagyobb, gyorsan fejlődő városaink egyre inkább kinőtték saját, történelmi kereteiket. Ezrével kellettek az új lakások, bővíteni kellett a városi területeket. Jött hát a paneles technológia, arra alkalmasan, hogy tömeges mennyiségi igényeket gyorsan kielégítsen, csak itt Szegeden tízezreknek adjon összkomfortos otthont. És jöttek országszerte az új lakótelepek, melyekből elfogytak az utcák, a kirakatok. a közösségi létesítmények (melyek ott korábban nem léteztek. újakra pedig neon futotta). Lakótelepek, amelvek föladták a város zártságát, valamiféle olyan elvből kiindulva, hogy lám. világszerte menekülnek az emberek a városokból, zöldövezetbe. Akkor hát illesszük házainkat is nyitott térbe és tömeges lakásépítkezéssel is tegyünk eleget az ilyen emberi igényeknek. Az elméletre azonban rácáfolni látszik a gyakorlat. Mégsem érzi magát mindenki iól zöldövezetekben, s a lakótelepek aligha kapnának előkelő helyezést, ha az egyes lakástípusok népszerűségéről szavazást rendeznének. Pedig hát szabad tereket, fákat, virágokat és ráadásul összkomfortot is nyújtanak lakóiknak. Embereknek. akik minden lehetséges fórumon követelik, hogy több fa. virág és nyitott tér legyen városunkban. És közben jönnek az újabb hírek. Az iparosodott országokban megállt a kivándorlás, amely a kertvárosok lélekszámát gyarapította sokáig a városközpontok kárára. Megfordult az áramlás iránya. Amíg régebben világvárosok, központjaiban meglehetősen könnyen lehetett lakást bérelni, mostaniban gondokkal küszködnek Párizsban és Bécsben: sokkal többen keresnek lakást a városközpon'ban. mint ahány !-' '' otthon van. Illet immá 'talán nincsenek kiadó , Mi történt vajon? Nem tudom, ki hogyan. milyennek képzeli a várost. A várost. ame'vben szívesen lakna, amelyben érezné magát Hogy ki hogyan voksolni nyilván sok mindentől függ: életmódjától. munkájától. családi körülménveitől. tapasztalásainak ezreitől... De lényegében alighanem arról a vitáról van szó. hogy milyen legyen a város: nyitott vagy zárt? Valaha egyértelműen zárt volt, évezredeken át. Falak közé zárt házak együttese, szűk területen, amely nem tűrte a fákat, a szabad tereket, mert — nem volt rá helv. A falak fölöslegessé válását köveiően sem vált nyitottá a város, legföljebb terjeszkedni, növekedni kezdett, de még sokáig megőrizte zártságát, amelv valaha biztonságot adott lakóinak, később viszont lehatárolt. egyértelmű és egynemű életteret, ahol viszonylag kis. átfogható és bejárható területen összpontosult a lakás, a munka, a társadalmi kapcsolatok, szolgáltatások öszszessége. amely végül is a sajátosan nyitott városi életmód szülője lehetett. Kétségtelen, hogy ez a zártság sokakat zavart, lakókat és építészeket egyaránt. Hiszen már az ókorban divattá vált. hogv a tehetősebbek villákat. nyaralókat építettek maguknak, ahová hetekre, hónapokra is kivonultak a város zsúfolt zártságából, parkok, nyitott tájak közepébe. És a divat évszázadokat átélve tartotta magát a reneszánsz ideién éppúgy, mint az új- vagv a legújabb korban. Hát ha ennyire igyekeznek kimenekülni az emberek a város zártságából, miért ne lehetne föllazítani a városok zárt szerkezetét, a városon belül megteremtve az emberek számára, a kevésbé tehetősek számára is az olvannyira vágyott nyitottságot, szabad tereket és zöldet? — tették föl a kérdést sokan, hogv aztán Le Corbusier elképzelései mind szélesebb körben elterjedve lassanként az utca halálához vezessenek. Csak egyről feledkeztünk meg. Arról, hogv a' valahai villa- és nyaralótulajdonos tehetősek azért mégis városi lakosok maradtak, s minduntalan visszatértek az életmódjuk igazi kereteit adó város zárt világába. Hogyan is írja Bemard Oudin A város védelmében című könyvében? „A régi idők városa: mágikus kör és zárt univerzum, a befelé forduló ember természetes környezete volt. A mai városok, és főképpen azok. amelyeket ez urbanisták többsége tervez, annak az eszményi embernek épülnek. aki tökéletesen jól érzi magát a nem lehatárolt térben, amelyben akadálytalanul bon'akozik ki a külvilág felé forduló szelleme. Végső soron ez a félreértés magva. Az építész urbanisztikai elképzeléseivel új embert szeretne teremteni: s beleütközik az örök emberbe, akinek komplexusai, tudat alatti félelmei vannak, s akit az ilyen urbanisztika inkább sért. mint gyógyít." Szerepel az idézetben egv szó — „félreértés" —. amit tán újra és újra hangsúlyozni kellene. Mei-t valószínűleg erről van szó. alapvető félreértésről. A várast alighanem nagyon nagy hiba lenne végképp nyitottá tenni, szerkezetéről csak nagy vonalakban gondoskodni, s megszüntetni zártságát a mikroviszonvokban. Mert aki éppen nvitott környezetre vágyik, az költözhet villanegvedekbe. városkörnyéki községekbe De nekik is szükségük van a vároára. mint zárt közegre, amelyre tán túlontúl is sok feladat hárul, életünknek túlontúl is sokféle funkcióiát kell összetartania. s közeget szolgáltatnia számukra. E sokféle követelmény aztán nagyon is érzékeny szerkezetté teszi a várost, amelynek ha csak egyetlen jellemző sajátosságát is megvonjuk. nagyon keményen visszaüthet közérzetünkben. életmódunkban. produktivitásunkban, emberi kapcsolatainkban. Mert a városnak mindehhez teret, szervező közeget kellene adnia, áttekinthető rendiével, bejárhatóságával, információkban gazdag közegével. Olyan közeggel, amelyben érdemes mozogni, amely emberi kapcsolatok szervező terévé válhat. Természetesen nyitott terekre is szüksége van egy városnak, zártságán belül. Nvitott zónákra, mint Szegeden például a Széchenyi tér. vagy a Tisza-part, vagy a környező kiskert- és üdülőövezetek. Mert zártság és nyitottság szervesen ötvöződhet a . térben, eltérő funkciókban. Sőt. a térbeli zártság időbeli nyitottsággal is jól megférhet, például úgv. hogv újonnan beépített területeinken is helyet adunk a jövő igénveinek. Alighanem zártság és nyitottság kell, hogy ötvöződjék, jó arányokban egv lakható városban, Amire Szeged talán a légjobb lehetőséget nyújtja Magyarország nagv városai közüL Sokan mondhatnánk, együtt Granasztói Pállal — aki éppen az időbeli nyitottság és a funkcionális-értelmes-szép városszerkezet fönntartása mellett voksolt: „Azt szeretném hinni, s hiszem is, hogy városaink nem esnek szét. egyben és városokként, az emberi közösség, a művelődés gócpontjai maradnak, tovább élnek, sőt harmonikusabbá válva, szépülnek is." SZAVAY ISTVÁN PATAKI FERENC: A SZÍNÉSZ Wallisch Kálmán és a brucki felkelés 1934. február 12-én, a linzi szociáldemokrata pártház ostroma után Bécsben és Ausztria több városában kezdetét vette a Republikanischer Schutzbund (Köztársasági Védszövetség, a szociáldemokrata párt félkatonai szervezetének négy napon át tartó fegyveres harca az ausztrofasiszta Dollfuss-rezsim ellen. A Schutzbundnak a stájerországi Bruck an der Murban folytatott küzdelmei kiemelkedő helyet foglalnak el e harcok történetében, és magyar szempontból is különleges jelentőséggel bírnak, mivel a harcok politikai vezetője a magyar származású Wallisch Kálmán volt. Wallisch Kálmán — három ország, Magyarország, Jugoszlávia, Ausztria — szocialista munkásmozgalmának kiemelkedő képviselője. 1919 augusztusáig a magyar (Lúgos, Szeged), rövid ideig a jugoszláv, majd 1920 őszétől az osztrák munkásmozgalomban tevékenykedett. Munkásvezér volt, s nem a mozgalom teoretikusa. Ausztriában, mint Ausztria Szociáldemokrata Munkáspártjának városi és járási titkára, a Mura menti Bruckban, majd mint Stájerország tartományi párttitkára a munkásság napi küzdelmeit vezetve a jobb életért, a szabadságjogokért, a szocialista jövőért harcolt. Az osztrák fasizmus nagy támadásainak éveiben Wallisch az első vonalban küzdött, megpróbálta radikalizálni a pártvezetést, a Schutzbund harcképessé tételét, a betokosodó defenzív politikával szemben a harc megszervezését sürgette. Stájerországban február 12-én az „Arbeiter Wille" című pártlap különkiadása adta meg a jelet az általános harcra. Grazban ugyanis sikerült kinyomtatni a szociáldemokrata párt vezetőségének és a szabad szakszervezetek szövetsége vezetőségének közös felhívását az általános sztrájkra. Míg Grazban és környékén a harcok kisebbnagyobb csetepaté jellegét öltötték, az összecsapások Bruck an der Mur-Kapfenberg térségében összehasonlíthatatlanul nagyobbak voltak: a leghevesebbek és legjelentősebbek közé tartoznak az egész polgárháborúban. A szövetségi honvédelmi minisztérium 1935-ben Bécsben csak szolgálati célra kiadott könyve „Der Február Aufruhr, 1934..." (A februári lázadás, 1934) a maga reakciós szóhasználatával ezt a következőképp fogalmazza meg: „A Mura menti Bruck városa a februári zavargások idején napokig a marxista lázadás középpontjában állott, amely itt különösen gonoszul tombolt, míg aztán, hála a szövetségi hadsereg bevetett osztagainak és a biztonsági szolgálat összes többi kötelességtudó tagjának, sikerült elfojtani." F

ebruár 12-én Wallisch, feleségével, Paulával Bruckba utazott Tudta, hogy a brucki párttitkár és Schutzbund vezető őrizetben van, és úgy érezte, kötelessége Bruckba menni, mivel a város nem állhat vezető nélkül. „Megígértem a munkásoknak, amikor Bruckbói Grazba mentem, és ők nehezményezték, hogy most, amikor komolyra fordul a dolog, nem maradok Bruckban, hogy én, ha komolyra válik a helyzet, ha bekövetkezik egy komoly szituáció, Bruckban leszek a munkásokkal" — vallotta február 19-én a leobeni statáriális bíróság előtt. Wallisch számolt azzal, hogy az általános sztrájk ellenállásba ütközik, ezenfelül ismeretes volt előtte Fey alkancellár fenyegetőzése, hogy február 12-e döntő nap lesz, hogy a Heimwehr (Honi Véderő) beveti osztagait és más alakulatokat, hogy . eltávolítsák a szociáldemokratákat. Wallisch értelmezése szerint ez fasiszta államcsínyt jelentett, és elszánta magát a védekezésre. A Schutzbund Bruckban kibontakozó harca messzemenően offenzív jellegű volt. Arra törekedett, hogy a Schutzbund antifasiszta harcát, amely Ausztriában a megtámadott alkotmány, és a munkásosztály szociális és politikai jogainak megvédéséért és helyreállításáért folyt, Bruckban sikerre vigye. További helyi sajátosság, hogy a harcok politikai vezetője, Wallisch személyében a szociáldemokrata párt magas beosztású funkcionáriusa volt Február 12-én este Bruckban az általános sztrájk teljessé vált, a Schutzbündlerek a végrehajtó hatalom alakulatait ostromgyűrűbe zárták és a munkások, bár csak rövid időre, de városszerte átvették a hatalmat. A tartományi rendőr-főkapitányság már a délutáni órákban erősítést kért a grazi dandárparancsnokságtól. Brucki jelentések alapján ugyanis világos volt, hogy az ottlevő erők nem elégségesek a Schutzbund leverésére. A dandárparancsnokság Moltini ezredes parancsnoksága alatt különítményt küldött Bruckba. Február 13-án éjjel, midőn a Schutzbund még folytatta elkeseredett harcát, Moltini újabb erősítéseket kapott. Hajnalban a Schutzbund vezetői, Walischsal az élen, megbeszélést tartottak és elhatározták, hogy a katonai túlerőben levő ellenséggel szemben feladják a harcot. A Schutzbund Bruckban elszenvedett vereséget a katonai erő azonnali bevetése okozta, amelyhez társult az a körülmény, hogy a vasúti közlekedésben, Ausztriában, sehol sem került sor nagyobb arányú sztrájkakciókra. „A brucki és kapfenbergí lázadás elfojtásának az lett a következménye — áll a csendőrség összefoglalójában —, hogy ebben a térségben feloszlott a Schutzbund és Wallisch Kálmán néhány száz emberrel megkezdte a visszavonulást a hegyekbe, délnyugatra Brucktól." A Wallisch-csapat az Utschgrabenen, az Eisenpasson és a Dreipfarrenen keresztül menetelt, és utóvédharcokat folytatott. Az volt a szándékuk, hogy Frohnleiten irányában áttörnek és megkísérlik fegyverrel a kézben, átlépni a jugoszláv határt. Órákon át meneteltek a hidegben, szélben, térdig süppedve a hóban. A mind zordabb magaslatokra érve Wallisch látta, hogy a hiányosan felszerelt Schutzbündlerektől a súlyos erőfeszítéseket nem lehet elvárni. A remény, hogy harcszerű egységben maradva átlépik a határt, szertefoszlott ö maga február 17-én Utschba érkezett Elvtársai meg akarták szervezni vezetőjük átmentését Jugoszláviába. Menekülés közben azonban a Wallisch házaspárt felismerte egy gépkocsivezető, aki nem tudott ellenállni az 5000 Sch. vérdíj csábításának és feladta őket a csendőrségen. Február 18-án Wallischt és feleségét letartóztatták, bekísérték Liezenbe, a csendőrparancsnokságra, ahol mindkettőjüket kihallgatták és még aznap Leobenbe szállították. Február 19-én 14 óra 15 perckor Wallisch Kálmánt a leobeni statáriális bíróság elé állították, majd 20 óra 40 perckor lázadás bűntette miatt kötél általi halálra és a bűnvádi eljárás költségeinek viselésére ítélték. Wallisch a tárgyalás során kifejtette: „Nem koldulok kegyelmet, nincs szükségem kegyelemre. Február 19-röl ítélni fog a világtörténelem, a munkásság. Persze, ezt a napot semmiképp sem jegyzik fel arany betűkkel a leobeni igazságszolgáltatás történetében." Az ítéletet 23 óra 40 perckor hajtották végre. Wallisch Kálmán a leobeni börtön fásudvarán felállított bitófán, a fényszórók fényében halt meg, utolsó szavaival a szociáldemokráciát, a szabadságot éltette. A

z 1934 februári Schutzbund-harcok, amelyeket az egész világ megcsodált, s amelyek annak idején úgy kerültek be a köztudatba, mint „az osztrák munkások felkelése", az osztrák és a nemzetközi munkásmozgalom maradandóan dicsőséges lapját képezik. Hitler hatalomraj utása után az első alkalom volt, hogy emberek egy csoportja, részben spontánul, fegyverrel a kézben szállt szembe a fasizmus előretörésével, SOÓS KATALIN