Délmagyarország, 1984. január (74. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-28 / 23. szám

A világ sorskérdésről New York-palota a budapesti Lenin körúton. Legtetején az Üj Írás Szerkesztősége. Itt találkozom a főszerkesztővel. Juhász Ferenccel, szobájába invitál. Percnyi hallgatásburokba zárva ülök mellette. A magnóval babrálok, úgy hiszem a csupajelzős versek költőjét csak így lehet majd pontosan visszaadni. Kávéval kínál. Cigarettára gyújt, nagyot szív belőle. Fáradtnak tűnik. A mesterekről, a régi barátságokról faggatom. Felidézi találkozását a költészettel, a La Fontaine-társaságot, az első befogadó közösséget a Central kávéházból, s mondja a nagyokat — Kassákot. Hatvanyt, Nagy Lajost, másokat — akik őt, az akkor még 18—19 évest magukhoz ölelték. Vállalt mestereit — az irodalomtörténészek nyomán — már én hozom szóba. Arany Jánost, Petőfit, József Attilát és Illyés Gyulát. Arany nevének hallatán úgy buggyan elő belőle a szó — „mérhetetlenül szeretem, mérhetetlenül, nem kevésbé, mint Petőfit, vagy mást, de mérhetetlenül szeretem" —, hogy érzem, ez a rajongás úgy vésődött sejtjeibe, ahogy tízezer évekkel ezelőtt a tengeri kagyló képződött bele a megkövesedett, megszenesedett múltba. Illyés az más, több volt, mint mester! — A Nagy Lászlót kivéve — mert vele testvéri viszonyom volt, tehát az egészen más dolog volt, hisz együtt nőttünk fel, egy lakásban laktunk — ember még úgy nem hiányzott nekem, mint a halála óta Illyés Gyula. Mérhetetlenül hiányzik. Hiányzik az emberi figyelme, emberi eleganciája, a kedvessége, a papai — nem tudom másként mondani, igen papai — csipkelődése, meg visszacsipkelődése. Nagyon hiányzik, mérhetetlenül. Sokszor vagyok úgy, hogy nyúlok a telefon után, ho'gv felhívjam. — Mit jelent hiánya a magyar költészetben? — Hogy most mi van nélküle? . H^t nélküle csak az van, mint ami minden nélkül. Mert mi törtéiít, ámikór A Vörösmarty meghalt, vagy amikor az Arany János meghalt? A továbbélöknek kell folytatni a munkát. Most is, többek közt annak szellemében is, ahogy az Illyés Gyula csinálta. Költészetének, tartásának lényegét kell megragadni. A modernséget például, azt, hogy ő nem azzal volt modern költő pusztán, hogy a modernizmus különböző vonásai költészetében fellelhetők. Azzal volt modern, hogy Párizsból hazajövet a feudális Magyarországnak azt a legalsó rétegét fedezte fel, amelyik ott élt ennek az akkori országnak az alján. Meglátta a feudális Magyarországot, amelyik már halott volt, és mégis élt még hosszú ideig. Elhatározta, hogy megénekli ezt az országot, és az alján élő népet. Ekkor születtek meg remekművei, a Három öreg, a Puszták népe. a Hősökről beszélek. az Ifjúság, és a gyönyörű lírai versek. Az ő modernsége, és az ő lírai forradalma tehát az volt, hogy fölfedezte ezt az országot, és ennek az országnak a szive mellé állt vallomást tenni és kérni, sőt követelni azt, hogy ez változzon meg. Másrészt meg egy olyan kohó volt, amelybe mindenféle dolgot beleöntött az ő költőagya, és ez egy megmásíthatatlan, kizárólagos illyési érccé forrt össze. Harmadrészt öszsze tudott egyeztetni dolgokat, és ez az ő legszebb hagyatéka. Egyszerre tudott lenni hazafi és internacionalista. A kettőt nem tartotta ellentmondásosnak vagy kizárólagosnak, és ennek a kettőnek az egységében tudott működni és dolgozni, körülbelül úgy, mint a Petőfi Sándor. Ha mi, valamennyien a mai költészetet gyakorlók meg tudjuk azt csinálni. hogy egyszerre figyelünk a világ dolgaira, meg a hazánkéra is, akkor talán nem fogunk haszontalanul élni és dolgozni. — Illyés nagysága, meg európaisága okán kérdem — mert hát keveset tud róla is a világ —. nem vagyunk-e kicsik, elszigetelt nép és nyelv, melynek bezáró burkát nehéz áttörni? — De, nagyon. Ez komisz, keserű tapasztalat, tudjuk mindannyian és nagyon. Azt szoktam mondani: a nyelvünk olyan, mint egy gyönyörű börtön, amelybe be vagyunk zárva, olyan mint egy gyémántsír, amibe be vagyunk temetve. Alig lehet belőle kikapaszkodni. Aztán vannak itt rej-_ télyek is, hogy például egy nyelvben megteremtett szellemi produktum mikor válik a világ számára érdekessé? Talán akkor, ha egy másik nyelvnek az irodalma, vagy akár egy másik ország, ugyanolyan történelmi vagy szellemi szituációba kerül, mint mi. Sajnos tény, hogy borzasztóan kevés a világon a magyarból fordítás. Ha pedig megjelenik valami. általában furcsa csönd veszi körül, amelynek nem a mű minősége az oka. Egy különös csöndburokban van ez az egész magyar nyelvünk és a magyar irodalom. Nagyon nehéz elviselni! Ha az ember belegondol, akkor tényleg ebbe a gyémántsírba temetve érzi magát, ha nem is halottnak, de legalább is tetszhalottnak. Ki fogja ezt kibányászni. lehet-e kibányászni valaha? Juhász Ferenc széttárja karjait. Magyar sorskérdés — mondom félhangosan, szinte magamnak. — Én azt hiszem, hogy világsorskérdés van! Ez most a fönnmaradás vagy nem-fönnmaradás sorskérdése. Ezen belül a nemzetnek vannak sorskérdései. Magyarországnak éppen a különös történelme folyamán történetileg adottak, meg történetileg hozottak. Most amit tehet az ember, író meg nem író. költő meg más, hogy tűnődik ezeknek a sorskérdéseknek a megoldási módján, vagy megoldási lehetőségén. Van itt egy csomó olyan kérdés, amely bele van szőve a világ történetébe. Közép-Európa történetébe, és amelynek én csak valami közös megoldási lehetőségét látom józanul. Hát mik ezek? A II. világháború értelmezése, a koalíció, esztendeinek, a Rákosikorszaknak és a koncepciós pereknek az értelmezése, a határainkon kívül élő nagyon nagy számú magyarság kérdése. 56 értelmezése, aztán, hogy volt-e magyar ellenállás a második világháború alatt vagy sem, reális volt-e a. kiugrási kísérlet, hagy volt ez, mint volt ez? Erről rengeteg dolog szól, kimondva, kimondatlanul, filmeken és másutt. Ismétlém, ezeknek nem látom megoldhatóságát egyszemélyileg, kizárólag a mi részünkről, mert egy szövedéknek a részei vagyunk. Ezért nem hiszem, hogy ha reálisan tudomásul veszszük, hogy ezek a problémák vannak és élnek, akkor kevesebbet teszünk, mint hogy ha csak kiabálunk vagy hangoskodunk. A kiabálástól mi fog változni? Semmi. A baj az. hogy ha a maga sokszor nem is olyan édes realitásaiban veszi, meg értelmezi az ember ezeket a dolgokat, akkor nem azt mondják, hogy józanul jár a feje, hanem azt hiszik, hogy önvédő módon belenyugszik a dolgokba. — Két éve azt nyilatkozta: ..József Attilával tartok, a szocializmushoz vagyok hűséges." Miben gyökerezik ez a költői programban is vállalt hitvallás? — Egyszer azt írtam, hogy hiszek a szocializmusban. Ezt kérdések tömegének foltolulása, és a múltam mondatta velem. Bennem ez eredendő hit, amely kora ifjúságomtól, vagy késő gyerekségemtől kezdve alakult ki, épült ki, és amely — bátran merem mondani — éltet a mai napig. Ezt a hitet nem a mai tudati fokon, de tudatosan hozta létre, táplálta bennem származásom, táplálta az, hogy honnan jöttem, táplálta az, hogy hogyan nevelkedtem, táplálta sok minden, már a gyermekkoromban. Az is táplálta, hogy láttam, felismertem, Magyarország történetében annak a struktúrának, amely struktúrában én még a gyermekkoromat és a kamaszkorom jó részét töltöttem, meg kell változnia, össze kell törnie, és helyette egv másik szerkezetet kell létrehozni. Ez jelentette a hatalmi viszonyok megváltoztatását, de jelentette például új birtokviszonyok létrehozását is. Hát ezeket nem tudta megváltoztatni az ember szívében semmi, még az sem, hogy katasztrófát előidéző politikusok is voltak ennek a 35 évnek a történetében. Ez legfeljebb nagyon keserűvé tette az embernek a gyakorlati, és sokszor a szellemi életét is. Én hiszek abban, hogy ennek az új struktúrának a létrejötte szükségszerű volt, történelmileg szükségszerű. Hiszek abban, hogy ezt visszacsinálni nem szabad, nem lehet, még hogyha a létét vagy létjogosultságát különböző okok miatt különböző csoportok itt, meg másutt részlegesen vagy törmelékesen kétségbe is vonják. Erre még az sem lehet ok, hogy naponta problémákat hordoz magában.' meg újratermeli azokat. Legföljebb az ember fiatal korában vagy kamaszként áhítatosan náív volt, és azt gondolta, hogy minden olyan rendesen fog történni, minden olyan szépen fog történni, hogy aki többet dolgozik, az többet keres, meg a szabadságnak ilyen és ilyen kategóriáit építette ki a szívében, hogy ez nem úgy történt, az más kérdés, de ez az én életemen, az én felfogásomon semmit nem változtat. ARPASI ZOLTÁN SONKODI ISTVÁN: PORTRÉ Nem küldtem, hívtam az embereket E

zerkilencszázötvenháromban alakult itt az első téesz — emlé-' kezik Vőneki János rúzsai nyugdíjas párttitkár. — Felszabadulás volt a neve. összeadtuk a földeket, munkaeszközöket. Sosem felejtem el, március hetedikén az én volt földemen vetettünk először közösen borsót. Nem sokáig élt. az a téesz, jött a Nagy Imreféle ingadozás, még abban az évben szétugrott belőle a nép. 1960-ban újból szervezték a téeszeket. Hat gazdaság alakult Rúzsán: az Aranykalász, a Győztes, a Napsugár, a Szivárvány, a Haladás és a Kiss Imre. Ügy ítélték meg a pártban is, a téeszben is, hogy én össze tudom fogni az embereket. Brigádvezető lettem. A többség még hátrafelé, a maszek világba tekintgetett akkor. Sohasem küldtem senkit, mindig úgy hívtam az embereket a munkába. Mindig nagyon szerettem olvasni, tájékozottabb voltam az itteni emberek többségénél. Julcsa néni, Piros néni jöhetett hozzám a gondjával, ha tudtam, elintéztem ügyüket-bajukat a tanácsnál. Mint vezető, már akkor is mindig azt tartottam: soha ne ígérjünk olyat az embereknek, amit aztán nem tudunk teljesíteni. A hadifogságban, az antifasiszta iskolán ismerkedtem meg a munkásmozgalommal. Az ötvenes években voltam népi ülnök is a járásbíróságon. A pártba 1961-ben vettek föl. Kijöttek utánam Faragó Jánosék a járástól, megkérdezték, nem mennék-e el páptiskolára. Sajnáltam otthagyni a családomat arra az időre, de végül, nem nagy kedvvel ugyan, de igent mondtam. Amikor hazajöttem, volt státus a járási pártbizottságon, utána Öttömösre kerültem politikai munkatársnak. 1963 végén jöttem vissza, amikor családi prob-' lémák miatt leváltották az akkori rúzsai párttitkárt. Akkor megbíztak, hogy lássam el az egységes községi pártvezetőség titkári tisztet, 64 januárjában szabály szerint megválasztottak. A téeszek megalakulása után 3—4 évig még a hagyományos eszközökkel dolgoztunk. Mentünk csapatostól kapálni, aratni, mikor milyen munka volt soron, kivonultunk aratni a 8—9 holdas táblám Az egyéniek kinevettek, hogy mikorra vágjuk ezt le. Mondtam, még ma. Ügy is lett Este tízre föl is gereblyéztük a tarlót B

e volt leltározva kocsi, ló, szerszám. Ahol egy ló volt, 8szszepárosítottuk. A brigádvezető járt szervezni, ki hová menjen dolgozni. Az is példamutató volt talán, hogy nemcsak én, hanem a feleségem is mindig jött velünk a közösbe dolgozni. Szerették errefelé az ünnepeket megtartani, Boldogasszony napján vagy mindenszentekkor nem akaródzott dolgozni menni az embereknek. Megegyeztünk szépen: elmehetnek délelőtt a temetőbe, délután pedig megyünk együtt kukoricát szedni. 1963-ban voltak az első egyesülések: az Aranykalász a Győztessel, a Kiss Imre a Haladással olvadt össze. Kevés volt a szakember, például Tóth Géza Mórahalomról jött hozzánk. Eleinte rovatos könyvelést folytattunk. Az első években a gépállomásokról kaptuk a gépeket. 1963-ban az első K—25-ös traktort. Szereztünk hozzá egy kévekötős aratógépet. Föl voltak háborodva az emberek, hogy elveszi tőlük a munkát: olyan jól haladt. Jártunk csépelni, én is mentem, munkacsapatvezető voltam a gépnél. Nem nézték jó szemmel, de a háztájiban is termeltek gabonát az emberek. Négy-öt háztól összehordtak egy helyre, kimentünk, elcsépeltük. Először nem volt havi fizetés, hanem munkaegység. Nyolcszáz négyszögöl aratásáért kaszásnak három munkaegység járt. A munkacsapatvezető fölírta, ki mennyit teljesített, év végén, mikor öszszegyűlt az összes munkaegység, kiszámították, hogy miből mennyit lehet rá osztani. Kukoricát, búzát persze adtak előbb is. Hogy miből éltek akkor az emberek? Gyengén álltak, mondogatták is sokszor, csak legalább ötszáz forintot kapnának egy hónapra, mindjárt jobb szívvel jönnének dolgozni. A Rákosi-időkben is dolgoztak, csak éppen alig volt látszata. Az volt a nóta: kopaszd meg a verebet, akkor összebújik. Még a hatvanas években is szörnyen örültek mindenfélének az emberek, amit a munkájuk után kaptak. Nem úgy kell azt elképzelni, hogy abból a kevés pénzből mire telne a mai világban. Mások voltak az igények: az ennivaló megtermett, ami kevés kellett a boltból, arra is jutott valamicske pénz. Mi megbíztunk a felsőbb szervek ígéretében: hogy majd villanyt vezetnek, megváltozik az élet, de az emberek többsége csak akkor hitte el, amikor a saját szemével is látta. 1965-től kezdődtek az ültetvénytelepítések. Ezek már célcsoportos beruházásban mentek. A megbízhatóbb embereket küldték oda dolgozni. ök voltak az elsők, akik havi fizetést kaptak a munkájukért A gépekre a gépállomásoktól jöttek át zetorosok. Kevés él mái közülük, a Hofíer-traktorok sokuknak kikészítették a szervezetét. Csongrádra, a szakmunkásképzőbe is jártak fiatalok tanfolyamra, az én fiam is ott végzett. Volt itt a faluban is kihelyezett, gyorstalpaló tanfolyam. A vezetést csak nagyjából tanulták meg — so! gépnek ez is lett a veszte, a KRESZ még nem volt olyan fontos, alig volt forgalom az utakon. A mostani téesznek akkora a gépparkja, hogy a mérgesi meg a mórahalmi gépállomás együttvéve sem volt tán akkora. A vezetéssel is voltak gondok abban az első évtizedben. A Szivárvány Téesznél korrupciót fedeztek föl. Elkezdtek ott vizsgálódni, az elnök meg kikergette a revizorokat. Azt kiabálta, ne revizorokat küldjön ide az állam, hanem több pénzt. Kiderültek a dolgai, kizártuk a pártból, úgy emlékszem, börtönbe is került. A Népszabadságban meg részeges volt az elnök. Az emberek szerették, mert lehetett nála lazítani. Kijöttek a járási elvtársai-, keresték az irodában, de nem találták. Benéztek a kocsmába, hái ott aludt az elnök az asztalon, ök is látták, ez igy nem meh< tovább. Volt egy góc, egy tanyacsoport, ahol különösen pártoltál. Kimentünk oda az elvtársakkal. Jó kályhája, meg harcias feleség volt a házigazdának. Befűtöttek, hogy csorgott rólunk a víz, de mé egy pohár vízzel sem kínáltak meg. Azt mondták a hátunk mögöt vagy a Vőneki, vagy a Fülöp Laci akar sz elnök lenni. Azzal védtéi szereti az embereket, köszön nekik, beszélget velük. Egyesült a Nép szabadság -meg a Szivárvány, csak őt választották elnöknek. M ezen a közgyűlésen berúgott, az asztalba kellett megkapaszkodni Azt mondta: na emberek, a szentségit! Teljesen elzüllött nemsokár le kellett váltani, őutána jött aztán Ábrahám Vince, aki nagyo kézbevette a dolgokat, talpra állította a téeszt. Amikor elhívták TESZÖV-höz, azok sajnálták a legjobban, akik legjobban ellenezte mikor idejött. M

ég egy nagy szervezés volt párttitkárságom idején. Az iskola körzetesítése. A régi tanítók nyugdíjba mentek, a fiatalc már nem akartak tanyákra kimenni. Próbáltuk meggyőzni szülőket, jobb lesz, ha bejárnak a gyerekek. Amelyik nem érte egyet, annak is muszáj volt bejáratni a gyerekét. Benne is hagyta akkor kicsit a megyei elvtársak a pácban. Azt ígérték, lesz Puszta mérgesről összekötő út, mi is ezt mondtuk az embereknek, de idái sem épült meg. Hatvanhét éves vagyok, ma is tagja a községi tanács vb-ne' a téeszvezetőségnek, a népfront vezetőségének, évente most is 60—7 gyűlést ülök végig. Sok kitüntetést kaptam a munkámért, legnagyobb közülük a Munka Érdemrend ezüst fokozata. Mondták sokszor az emberek: nem vagy te egy kicsit meghúzatva, hogy pénznélkül ennyit dolgozol? Én most is úgy vagyok vele: ha újra kezdhetném, ugyanezt csinálnám. TANÁCS ISTXAN