Délmagyarország, 1984. január (74. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-21 / 17. szám

12 Szombat, 1984. január 21. Kihívások — változó világban Ahogyan a mindennapok sodrában kontúrokat ölt előttünk a jelen, mind jellemzőbben kirajzolódik a tegnap is. Furcsa libikóka. Ollója nyitottabb, ha nagy a váltás, a zártabb, ha egymáshoz simul a tegnap és a ma, ha a mérlegelő számbavételnél napjaink és éveink a folytonosság közös nevezőjén számlálódnak. Az új évtized elején váratlanul szélesre nyílt a folytonosság és változás ollója, s mind kontrasztosabban elhatárolódnak a hetvenes és nyolcvanas évek. Vannak, akik a vélekedések megváltozott divatján, mások a nemzetközi politika légköri zavaraiban és most már igen nyomasztó lehűlésében, a nehezebbé vált külgazdasági körülményekben, a hazai gazdálkodási feltételek szigorodásában, a csaíádi-egyéni életfeltételek átalakulásában éreznek rá ezekre a változásokra. Ki-ki elemzési Készsége, információi, látóköre szerint tudatosítja a kibontakozó változásokat. Mind nyilvánvalóbb, hogy a 70-es évek végétől hazánkban új történelmi-társadalmi periódushoz érkeztünk. Mégis, hogyan körvonalazható ez a váltás? Milyen kihívások alakjában jelentkeznek a változások? Mindnyájunk közös élménye, hogy a magyar társadalom körül az utóbbi évtizedben kinyílt a világ — a magánemberi és a hivatalos kapcsolatok számára egyaránt. A legújabbkori népvándorlás nemzetközi politikai hátterének fontos összetevőjévé vált a gazdasági kapcsolatok ezerszálú rendszere, amelyben napi munkahelyi, családi, de személyes szükségletstruktúránk is nemzetközivé vált. Munkafeltételeink, fogyasztási javaink, de az ezekre irányuló megújuló szükségleteink egyaránt sürgetik képességeink, termék- és termelési szerkezetünk átalakítását is. A magyar termelőtevékenység korábbi, szűk, zömében helyi vagy regionális sziikségletkielégítő funkciója helyett, az exportkötelezettségek nagymérvű kiterjesztésével és általánosabbá válásával — szinte máról-holnapra — sokkal szélesebb és többrétűbb nemzetközi szükségletrendszeren méretett és méretik meg. A helyi szükségletek kielégítésében a mennyiségi követelmények domináltak jó ideig. Kielégítésükre kellett fokozatosan megteremteni a termelési feltételeket, korrigálni a hazai iparszerkezet hiányterületeit és jókora aránytalanságait, ösztönözni az importpótló törekvéseket, illetve a jobb megfelelést a nemzetközi munkamegosztás követelményeinek; sürgetni új beruházásainkat, rekonstrukcióinkat, exportbővítő fejlesztéseinket. Nem túl szerencsés számunkra, hogy szélesebb beépüléseinket a nemzetközi munkamegosztás rendszerébe a hetvenes évek válságfolyamatai közben, igen kiélezett értékesítési versenyben kellett és kell máig végrehajtanunk, bővítenünk. A jövőt illetően sem rózsásak a kilátásaink. A hiányok csökkentését-megszüntetését mennyiségi normák uralták, „kerül amibe kerül, de legyen!" A fejlettebb technikai, technológiai szintű, magasabb munkakultúrájú nemzetközi munkamegosztás és a kiélezett értékesítési verseny azonban alapvetően új normákat szab. A nemzetközi termelési-fogyasztásipiaci szint által meghatározott „funkció- és ráfordításarány" lett a mérték, azaz, hogy minél kevesebb anyag, energia és munka ráfordításával azonos vagy magasabb használati értékű terméket állítsunk elő. Szigorú minőségi mérték, amelyet még nehezebben elérhetővé tettek szánvnkra a nyersanyag- és energiaárak robbanásszerű változásai, illetve ezt követően a fejlett technikák, technológiák, „know aow"-k magasodó árai. Fokozottabb bekapcsolódásunk a nemzetközi gazdasági vérkeringésbe felgyorsította és kötelezővé tette az új mértékviszonyok általánosabbá tételét és közvetlenebb áthárítását az egyes gazdálkodási egységekre, Az új mértékek alapján lelepleződnek termelési struktúránk gyenge pontjai, kiéleződnek azok az ellentmondások, amelyek a termelés különböző történeti fejlettségi szintjeit képviselő egységek egymás melletti működéséből, tehát termelési bázisunk többgenerációs, extenzív jellegű szerkezetéből fakadnak. A hiányon mért termelésben nem jelentkezett közvetlen korrekciós gondként, ha egymás mellett működtek ezek a különböző hatékonyságú, gazdaságosságú technikai, technológiai, munkakuitúráiú generációk. Termelésű. »en nem a legalább átlagos hatékonyság, gazdaságosság és minőség volt a döntő mérce, hanem a mennyiségi követelmény parancsolt. A hiány mohón elragadta az átlagosnál nagyobb ráfordítással készült termékeket is. A kifejezetten rossz hatékonyságú és gazdaságtalan termelési egységek termékei is nélkülözhetetlenek voltak, hiszen helyettesítésükhöz jókora befektetésre lett volna szükség. Napjainkra, az effektív — tehát fizetőképes és célzott — szükségletként megjeflenő menvnviségi követelmények nagyjából megközelítő teljesítésekor, az új az eddig háttérbe sorolt szükségletek kielégítéséhez felszabadítandó munkaidőalap megteremtéséhez. külső hatások nélkül is lehetővé és szükségessé vált a hatékonyság szerinti mérlegelés. A tegnapi eredményekből mára így lett küszöb. Az úi mértékviszonyok általánosabbá válása a magyar gazdaságfejlődés extenzív korszakának végén, az intenzív szakaszra való áttérés nehézségei közötti következett be. Az extenzív korszak határaira figyelmeztet, hogy 1975-től nem nőtt. hanem évente tízezres léptékkel csökkent az az ipari aktív keresők száma. 1981-től a népesség létszáma, ililletve a foglalkoztatottak száma is kevesebb lett. Hazánkban immár nem a nagy nemzeti beruházási programokkal mozgósítható-bekapcsolható úi munkaerő tömeg a nemzeti jövedelem növelésének feltétele: egyáltalán, a beruházási lehetőségek is összezsugorodtak 1978 után. Napjainkra az összegyűlt adósságtömeg terhei felhalmozási hányadunkat, tehát a bővített újratermelés feltételeinek kiszélesítését is veszélyeztetik. A nemzetközi politikai viszonyok erős lehűlése, a nyugati fegyverkezési kihívás, a nemzetközi aazdasági körülmények roszszabbodása olyan fázisban találta tehát az átalakuló magyar társadalmi termelést, amikor belső feltételeink és ebből eredően feladataink változásai alapján is lépték- és mértékváltásra kényszerültünk. A súlyosbodó külgazdasági feltételek azonban nemcsak a régi folytatásához változtak kedvezőtlenre. hanem a kényszerű új feladatok megvalósítását is fékezik. Mind lehetetlenebbé teszik e külső változások a réfi termelési struktúra megőrzését, nehezítik. de egyszersmind szinte kihívásszerűen sürgetik is a változást. az úi mértékviszonyok alkalmazását. A korszakváltáshoz aktuális gazdasági kihívások kapcsolódtak. Fizetőképességünk megőrzése. külső egyensúlyi helyzetünk _ biztosítása, a kiáramló vásárlóerő és a belföldi piacon forgalmazható árualap kényes egyensúlyának napi újratermelése, az állami költségvetés lehetséges egyensúlyának felelős gondozása meg-megúiuló napi gondként jelentkeznek. de nem feledtethetik velünk történelmi céljainkat, nem homályosíthatják el távlatainkat. Társadalmi fejlődésünk folytonosságának biztosításához megújulásra. a változó feltételeknek és távlati céljainknak megfelelő reformtörekvések kibontakoztatására van szükség. A bérkalodák feloldására napjainkban megjelent rendelkezés, a teljesítmény szerinti mérlegelés és értékelés sürgető parancsa, az érdekeltségi rendszer finomításának feladatai, a vállalatok kapun belüli munkaerő-tartalékainak feltárására ösztönző szabályozók — összességében tehát a munkaerő hatékonyabb hasznosításának követelménye — beláthatóan megélénkítik maid a vállalatok belső közéletét. A reform lépésváltást sürget mostmár a munkahelyek kapuin belül is. Sőt azok között is. hisz munkaerőnk eloszlása az egyes gazdasági egységeit között igen egyenlőtlen. A iövőben társadalmi méretekben számolnunk kell a munkaerő vállalaton belüli és vállalatok közötti mozgásának megélénkülésével. A megszokott életszínvonal biztosításának növekvő terhei, a jövedelmi és anyagi differenciálódás. a régit konzerválni kívánók és a szükséges változásokat sürgetők közötti viták a belpolitikai érzékenység fokozódását hozhatják. Politikai kihívások is kísérik tehát a történeti-gazdasáai változásokat. Az eddigi társadalmi. gazdasági, kulturális és politikai eredményeink alapján létrejött közmegegyezésünk, a névi-nemzeti konszenzus m mai-holnapi újrateremtéséhez nem elég a csak védekező jellegű magatartás. Mert tapasztaltuk, tapasztaljuk. hogy privatizálásra és politikai passzivitásra késztet olyan társadalmi csoportokat és egyéneket. akik pedig a céltudatos offenzív politikai törekvések mellé szíves-örömest felzárkóznának. Területi és munkahelyi szinten is politikai cselekvéssé kell szervezni — a konkrét helyzetelemzés nyomán — a társadalmi-gazdasági reformfolyamataink kibontakoztatására. s velük kölcsönhatásban a szocialista demokrácia hatékonyabb érvényesítésére megfogalmazott politikai célkitűzéseket és a növekvő cselekvési készséaet. ,....,« A körülmények változásaiból következő társadalmi-gazdasági- • politikai kihívások a változásokka/l felelősen és elkötelezetten számoló kezdeményezéseket. az úi cselekvési formákat és módokat sürgetik. BESENYI SÁNDOR Petri Csathó Ferenc Rögök Ebédre marharépát hoznak Kezünkben pléhtányérral sorbaállunk. báva kis csorda, apró gyerekek, mert tudjuk már jól: enni kell, hogy felnőttek legyünk mi is, mint ott azok az emberek, akik a tábor határának közelében állnak most néma koszorúban. Rögöket dobnak egy gödörbe. Egy férfi sír, nincsennek könnyei. Asszonya megszabadult innét. Medárd ideje virrasztalak virradatig magas ég alatt éjszakázom aztán a madarak megébrednek lebegnek napraforgók sárga tükreiben búfelejtő borom elfogy nincs ellened más orvosságom a negyvenegyedik napon eláll az eső a negyvenkettediken mégsem érkezem meg a szemhéjad mögötti tájra Ideológiai egyetértés és elkülönülés Alig egy évtizede szinte divat volt nálunk a konvergenciaelmélet megcáfolása. Konvergenciát hirdetett a maga részéről Zbigniew Brzezinski éppen úgy, mint ahogy Galbraith, tehát ennek híve volt mind a politológus, mind pedig a közgazdász. Mit jelent a konvergencia fogalma? Lényegileg azt, hogy a szocializmus és a kapitalizmus ugyan ténylegesen különböző társadalmi rendszerek, de szükségképpen egy irányba fejlődnek, össze fognak nőni, s a jövőben úgy hasonlítanak majd egymásra, hogy a lényeges különbségek csaknem, vagy teljesen eltűnnek köztük. Tehát nem arról van szó, hogy a szocialista publicisztikában tíz évvel ezelőtt divat volt fellépni a konvergenciaelmélet ellen, majd pedig kiment a divatból. Tudniillik maga az elmélet nem aktuális immár, hiszen mindenki látja azt, togy a két társadalmi rendszer egy irányba fejlődése semmiképpen nem történhet meg, sőt a különbségek bizonyos értelemben élesebbek, mint bái-mikor voltak. Tehát lehetetlen úgy elképzelni a szituációt, mint ahogyan régebben elképzelték: egy szög két szára ugyan meglehetősen nagy távolságban lehet egymástól bizonyos ponton, de végül is a szög csúcsában a két szár mindig találkozik. Az utóbbi idők ideológiai fejleményei — de nem csak az ideológiaiak — azt mutatták, hogy ha ez bizonyos értelemben igaz lett volna, akkor egy időn túl már a szög átfejlődik szögpárrá, csúcsszögek alakulnak, és a szárak ismét eltávolodnak egymástól. Nem létezett — és nem is létezhet — olyan időpont, ahol a két rendszer közötti differenciák a minimumra csökkennének. Ügy vélem, hogy az eddigi fejlődés azt bizonyította, hogy a konvergenciaelmélet legfeljebb polgári tudósok fejében hozta létre a két társadalom lényegi közeledését, és egyáltalán nem valószínű, hogy ez az elmélet valaha is többet fog jelenteni, mint egyfajta érdekes ideológiai képződményt. Azóta azonban nagyot változott a világ. Részben azért, mert többé-kevésbé átfogó mértékben lezajlott a kapitalizmusban — s az egész világon is — egy válságos korszak, részben azért, mert ennek a válságos korszaknak az eredménye a legfejlettebb tőkés államok technikai és technológiai megerősödése volt. De azért is, mert ez a technikai megerősödés egyúttal olyan kísérőjelenségek összefüggésében ment végbe, melyek az enyhülési folyamatot megszüntették, és e folyamat megszüntetése egyúttal a nemzetközi feszültség újabb kiélezését jelentette. A békésebb, az enyhülési periódus egyik ideológiai tünete volt az, hogy a polgári ideológia mind a maga szamára, mind pedig a szocialista társadalomban élők számára megfogalmazta a két társadalom sgy irányba fejlődésének, konvergenciájának elméletét. Ebben a korszakban a konvergencia azt jelentette, hogy a szocializmusban nem kell különösen törődni a társadalmi viszonyokkal, mert azok automatikusan szükségképpen a gazdasági fejlődés magasabb stádiuma felé vezetnek, s így az egy irányba fejlődés a kapitalizmussal szükségszerű. A feszültségnek más gondolatkör felel meg: a konvergencia helyére a divergencia elmélete lépett. Nem fejlődik össze a két társadalom, nem lehetséges a szocializmusban a fejlődést olyan értelemben fokozni, hogy a szocializmus valaha is megközelíthesse azt a konzumszintet, melyet a kapitalizmus már elért. Ez a polgári elmélet új variációja. Ha tehát az enyhülés időszaka annyit jelentett ideológiailag a polgárság számára, hogy azért jöhetett létre egyáltalán a politikai közeledés, mert a két társadalmi rendszer a maga alapjait tekintve és fejlődési tendenciáiban hasonló, addig a feszültség korszakában ennek pontosan az ellenkezőjét hirdetik. A feszültség azért feszültség, mert létezik egy fejlődésképtelen, önmagát alapjaiban meghaladni nem tudó szocialista társadalmi rend. Ez a korszak tehát részben új ideológiát teremtett, részben azonban régebbi reakciós ideológiákat élesztett fel. Elég arra utalnunk, hogy például a régi, már a felszabadulás utáni években is nemzetközileg reakciós Raymond Aron éppen úgy bekapcsolódott ebbe az ideológiai hullámba, mint ahogy a különböző konzervatív gondolkodók világszerte. Álláspontjuk, mely napjainkban a divergenciát hangsúlyozza, egyfelől persze reálisabb, mint az egy irányba fejlődés elmélete. Valóban, mindig lesz különbség polgári és szocialista fejlődés között. A különbség lényege azonban nem az, hogy a polgári fejlődés képes egy modern ipari bázis kiépítésére, s a szocializmus pedig elvileg nem. A különbség abban áll, hogy az utóbbi más úton jár, de ugyancsak eléri minden emberileg fontos tekintetben a legmagasabb fejlettséget, anélkül, hogy a konzumtársadalmak negatívumait kénytelen lenne vállalni és elszenvedni. Vagyis a divergencia fennálL De nem ott, ahol a polgári ideológusok hiszik. HERMANN LSTYÁN •