Délmagyarország, 1983. december (73. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-24 / 303. szám

/ MAGAZIN Szombat, 1983. december 24: Asszonysors L eheletvékonyra nyújtott levíltészta aranylik az ágyra terített abroszon, a fotelban cérnametélt, az aszta­lon eperlevél szárad. Margit asszony ruhaujja élire vasalva, előtte kötény, keze még lisztes a tésztagyúrástól. — Kell egy kis mellékes — mondja, míg helyet szabadít föl a váratlan vendégnek. Ve­lem szemben a falon egy ke­retben két fénykép — Magdi és Joli — mutatja be őket. saj­nos, egyikőjükkel sem sikerült találkoznom. Leülünk a sárgál­ló tésztabirodalom kellős köze­pébe, ő mesél, én hallgatom. — Fiatalon férjhez mentem. Mindketten vágytunk gyerekre, de közbeszólt a sors: beteg let­tem. Minek tagadjam, megmon­dom, úgy, ahogy volt: kétszer estem át tüdő- és mellhártya­gyulladáson, aztán kezeltek i'BC-vel, állítólag ráment a mé­hemre. A férjem veszekedett velem, azt mondta, én vagyok az oka. hogy nem maradok ter­hes. Elmentem a klinikára, s ott megmondták, soha nem szülhetek. Bánatos voltam, sír­tam éjjel-nappal, akkor elhatá­roztam, megamhoz veszek egy intézeti gyereket. Akkor a fér­jem is beleegyezett. A gyerek­kórházba hívattak be. Bevezet­tek egy kórterembe, több kis­gyerek is volt ott. Hanem az egyik ágy sarkában ott állt egy kislány, nagy, bánatos szemek­kel kukucskált ki a rácsok kö­zül. Kínálták az egyiket, a má­, sikat, de nekem egy se kellett, csak az ott a sarokban. No, hát így lett az enyém Magdi. Mit mondjak? Nagyon szerettem... A férjem azonban nem tudott megbarátkozni se vele, se a gondolattal, hogy ő más gyere­két nevelje. Egyszer hazajövök este, hát nincs Magdi sehol. A férjem visszavitte az intézet­be... Alig vártam, hogy meg­virradjon, rohantam érte. Vá­lasztanom kellett: vagy férj, vagy a gyerek. Magdiról nem tudtam lemondani. Az intézettől negyedévenként kaptam 600 forintot, meg — 52 óta — három műszakban dol­goztam a Textilművekben. Ügy, ahogy kijöttünk anyagilag, ra­kosgattam félre a pénzt kislány­ruhákra. Szívesen költöttem Magdira, az iskolában is meg voltak elégedve, rendesen járat­tam, ne lógjon ki a többi kö­zül. Emlékszem, amikor divat let . a bőrkabát, venni akartunk egyet, az utolsó az üzletben, hát \tt derült ki, hogy nincs elég pénz nálam. Rohantam haza, Mpedit ott hagytam „foglaló­nak"... Azt az örömet! Sose felejtem el. Másodszor is férjhez mentem, de ez a férfi se tűrte más gye­rekét a közelében. A harmadik férjem meg olyan életet élt, hogy Magdit el akarták venni tőlem.Tulajdonképpen nem is csodálom. Húsvétkor berúgott, elment az öcsémékhez, és meg­fenyegetett. Ijedtünkben elmen­tünk otthonról, az egyik rokon­hoz. Később verekedés miatt bí­róság elé került. Megint attól rettegtem, megfosztanak Magdi­tól. Jöttek is az intézetből, ve­szélyeztetett a gyerek, elveszik tőlem. Mentem fűhöz-fához, rendőrségre, bíróságra, az inté­zetbe. Végül 6 hónap börtönre ítélték a férjemet: alkalom volt a válóperre. Csakhogy közben majdnem elvették a lakást, a volt férjem meg csak hazajárt, Magdit féltettem, a húgomék­nál helyeztem biztonságba. Min­denhol kerestem én védelmet, de sehol nem kaptam. Elcserél­tem hát a lakást. Kisebb is volt mint a régi, vizes is volt. de végre ott békességben éltünk Magdival kettesben. Mondtam . Is. a sors ajándéka, hogy aztán megkaptam helyette ezt a szép, egészséges, összkomfortos lakást. Férhez menésre többet nem gondoltam. Békében, szeretet­ben éltünk. Magdit a gyors- és gépíróiskolába írattam. Hanem egyszer jön a felügyelőnő az in­tézetből: lenne egy kislány az egészségügyi gyerekotthonban, nem akarja elvinni senki. Két­hónaposán adta be az anyja, s hat évig beteg gyerekek között élt, úgy tűnik, tévedésből. de ezeknek az esztendőknek a ha­tását nem lehet kitörölni a lel­kéből. Délelőtt megnéztem Jolit, megsajnáltam, s azt mondtam, jöjjön. Délután dolgoztam, Mag­di ment el érte. Este izgalom­mal fordítottam el a kulcsot a zárban, vajon két lány vár-e rám, vagy csak egy? Lábujjhe­gyen odalopakodtam az akkor 16 éves Magdi ágyához: ott aludtak összeölelkezve. Na, van új lányom, sóhajtottam föl. Jolika nagyon félszeg, bátor­talan teremtés, még most is ... Képzelheti, 6 évesen én taní­tottam meg beszélni, de meg­győződésem, hogy nem fogyaté­kos. Nem mondom, nehezen ment neki az iskola, de a nyolc osztályt elvégezte. Segítőkészek, jóindulatúak voltak az iskola tanárai. Persze, voltak nehéz rapjaink, szegénykém annyira csöndes, magába forduló, hogy nem panaszkodott, amikor beteg lett. Fájtak az ízületei, egyszer úgy hozták haza. alig állt a lá­bán. Gyerekklinika, szanatóri­um ... Ezek után még nehezeb­ben találtam neki állást. Jár­tam a munkaközvetítőbe, az ajánlott munkahelyeken elmond­tam őszintén mindent — nem fogadták. Végül a fényképész­szövetkezetben elmondták a föl­tételeket, beszéltek a kislány­nyal: megegyeztünk. Tiszta, könnyű, kisegítő munka. igaz, kevés fizetéssel, de az ő adott­ságainak nagyon megfelel. Mondtam is neki; Jolika, fogadd el, s amíg én bírok dolgozni, semmi gondod ne legven. De nincs is szegénynek: olyan gát­lásos, hogy nem jár sehova, nincsenek barátai. férihez se szándékozik menni. Még isko­lás korában látta a Helga című filmet, egy életre elriasztotta a házasságnak még a gondolatától is. Egyre csak azt mondja: Anyu­kám, veled akarok maradni. Még nyolcadikos korában nyi­tottam neki ifjúsági takarékbe­tétkönyvet, öt évig én fizettem, a másik már az ő nevén van. Joli most 22 éves. Amíg élek, a mi sorsunk össze van kötve, de mit csináljak a pénzével? Igényeltem hát neki lakást. Ka­pott is értesítést az OTP-től, de hát 2400 forintos fizetéssel hogy merjen az ember ilyesmibe be­leugrani? Most 575. a tanácsi lakásra várók névsorában. Nem veszem el a pénzét, ő fizeti az ifjúsági takarékbetétet, az én fizetésemet meg föléljük. Hogy hányan? Hát nem mondtam? Magdi már kirepült: itt dolgo­zik a közelben, rendszeresen meglátogat bennünket. Jól férj­hez ment. s megajándékozott egy kis unokával is. Januárban lesz ötéves. Azt mondja a múltkor a piacon: „Mama. olyan szom­jas vagyok." Vettem neki egy márkát. ..Mama. vegyél fánkot." Vettem kettőt. „Mama, te olyan aranyos vagy" — hízelgett. Oda­haza meg összevesztünk. mert mint mondta, „a tészta véletle­nül lemászott az asztalról." És nem beszéltem még Eriká­ról. őt is a felügyelőnő ajánlot­ta... se apja, se anyja. Ötödi­kes volt, akkor magamhoz vet­tem, most elsős ipari tanuló: férfiszabó lesz. A nagymamája vidéken él, vele tartja a kap­csolatot. ő egészen más egyéni­ség, mint a másik kettő: vidám, barátkozó természetű, szeret öl­tözködni, színházba. hangver­senyre jár. Sasnos. ő itt fog hagy­ni, ha szakma lesz a kezében: apjától vidéken házat örökölt, s a nagymamától is rászáll min­den. Hogy van-e kedvenc a gyere­keim között? Nincs, ilyen meg­különböztetést nem tettem so­ha. De ha mindenképpen akarja tudni: Joli, igen, Joli lehetne az ő az. aki g.vámolításra szo­rul, akinek legjobban szüksége van rám. Lelkileg, meg talán anyagilag is. Nyugdíj mellett még járok dolgozni, amíg tu­dom. segítem, őszintén mondom, soha nem bántam meg. hogy a soi som ezzel a három gyerek­kel összekötöttem. Soha nem tudtam volna meg, mi az igazi öröm. Ügy látszik, furcsa sze­szélye a sorsnak — hogv én anyának születtem, és nem fe­leségnek. Látja, kis híján értel­metlen lett volna az életem. CHIKAN ÁGNES R eich Károly a felszabadulás utáni magyar grafi­kusművészet kiemelkedő egyénisége. Aligha van ennek az országnak olyan lakója, akinek ne került volna kezébe Reich Károly által illusztrált lapozó, gye­rekkönyv. szépirodalmi mű. verseskötet, művészeti al­bum. A klasszikus szépségeszmény jegyében, a legneme­sebb hagyományokhoz kapcsolódva építette sokszínű, gazdag életművét. A vonal fölényes kezű mestere, egy­szerre hajlékony, játékos, könnyed és súlyos emberi problémák művészi regisztrálója. Az élet fény- és árny­oldalaira egyforma hitelességgel reagál, meséljen bár Vackor kalandjairól, magyar mondákról, antik szerelmi történetekről, készítsen emblémát az új Nemzeti Színház támogatására szervezett gálaesthez, vagy rajzban tudó­sítson személves sorsa örömeiről, bánatairól. A termé­szet hű poétája, a gyermekek barátja, az áltatok jó is­merője. a tiszta emberi érzések szerelmese. Finom, hatás­vadászattólmentes. tiszta artisztikum minden vonása, mely emberszeretetet, örömvágyat és harmóniát sugároz. Ezen a mostani, rakéták árnyékolta karácsonyon azért illusztráltuk magazinunkat rajzaival, hogy erősít­sük a szépségbe vetett hitet, a harmónia iránti vágyat, az emberi kapcsolatok erősítésének szükségességét — hogy tápláljuk a reményt. Kényszermentes lehetőségek M eglehetősen jól ismerem a fiatal főmérnököt még technikus, később beosztott mérnök ko­rából. Kicsit néha el is dicsekszem vele (ve­lünk!). ha külföldi vendéggel hoz össze a sors. Öt is meginvitálom egy kis baráti beszélgetésre. Aztán, amikor a harmadik pohár bor után vállalatáról, az üzleti életről, piaci sikerekről és kudarcokról kezd regélni, nekipirulva, a kedves vendég nem győz lelkesedni másnap sem: hát ilyen is lehet, így is gondolkodhat egy gazdasági vezető? Vagy, ha máshonnan jött: hát nálatok is vannak ilyen emberek? Nálatok is lehet menedzsermódra dol­gozni és gondolkodni? Mindkét fajta rácsodálkozásban dicséretünket sejtem, és ez kétségtelenül jólesik. De mindkét fajta rácsodálkozásban érzem a bennünket vissza­húzó erőket is, amelyek, sajnos, bőségesen élnek és hatnak mifelénk. És a rácsodálkozó vendégnek többnyire nem árulom el később sem. hogy a fia­tal főmérnök legtöbbször saját szakállára és koc­kázatára cselekszik. Ügy, ahogyan azt az ország helyzete diktálja, de amit végül is nem követel meg tőle senki, amiért nem dicséri meg őt senki különösebben, hozzon bár dollárszázezreket, s te­gye bár — szerencsésen kijutott igazgatójával együtt — mind életképesebbé és nyereségesebbé Vállalatát. Üj, „lezser" módszereit éppencsak el­nézik neki lenn és fönn, és — jaj neki, ha hi­bázik ... Talán soha úgy meg nem oszlottak vélemé­nyek gazdasági berkekben az utóbbi évtizedben, mint most, ősz táján. Talán még soha nem várták oly nagy izgalommal az új gazdasági szabályzó­kat igazgatók, főkönyvelők, gazdasági szakembe­rek, mint az idén: sokféle várakozással. Volt, aki valami merőben újra számított; volt, aki remény­kedett: minden marad a régiben. Embere és szem­pontja válogatja. Sok emberrel beszélgetve azért nekem legalábbis úgy tűnt, a sokféle várakozás mikéntje szorosan összefügg az emberek korával, vezető beosztásban eltöltött éveinek számával. Többnyire a (legalább lélekben) fiatalabbak vár­tak valami merőben újat. Például azt. hogy ja­nuártól a szabályzórendszer egyértelműbben kite­szi a vállalatokat a piaci változások hatásainak, kényszerítve őket a rugalmasabb változásokra, s egyúttal náluk hagyják e nagyobb rugalmasság­ból származó többlethaszon nagyobb részét, s sza­badabb kezet adnak nekik arra, hogy e többle­tet saját belátásuk szerint hasznosíthassák. Az új szabályzók azóta megjelentek. Szóval: nem a fiatalabb (legalább lélekben az!/ generáció reményei teljesültek. De — a dolgok, mármint a kompromisszumos megoldások természetéből kö­vetkezően — az idősebbekéi sem. Az új szabály­zórendszer nem változtatott alapvetően a vállala­tok feltételein és esélyein. A világ, s benne a magyar népgazdaság nem túlságosan rózsás hely­zetét nem elsősorban minőségileg más cselekvés kényszereként közvetítik a vállalatoknak, hanem nagyobb terhek és elvonások formájában. (Legföl­jebb a terheket csoportosítják oly módon, hogy azok azért már jelzik a jövő lehetséges megoldá­sait!) A nagyobb terhek és elvonások így hát még jövőre is visszafogják az életerős cégeket, s még elegendő játékteret hagynak a kevésbé mozgéko­nyak és kezdeményezők tákolgatására is. (Majd 1985-től! — szólnak az űjabb mendemondák. Ak­kortól már a szabályzóktól támogatott, segített kényszer lesz, ami ma még csak kért és aján­lott cselekvés ...) Fiatal főmérnök ismerősöm, mikor szóba hoz­tam neki az új szabályzókat, megvonta a vállát: annvi időnk azért csak van ... (Mármint egy esz­tendő.) Végül is igaza van. ő és még sokan mások, mindig is azt tették, amit tenniük kellett és le­hetett, hiszen még nem volt- idejük, hogy elérjék azt a kort, amelyben az ember már hajlamos csakis a járt és bevált utakon járni. Mondják róla, hogy első nagy fegyverténye az volt, amikor felelős beosztásban levő, a marxizmus régebbi, pi­cit tendenciózusan értelmező kézikönyveit betű szerint felfogó atyai barátját 1970 táján meggyőzte arról: igenis szükség van a gazdasagi mechaniz­mus reformjára. Magam mai fegyvertényei közül alighanem azt tartom legtöbbre, hogy a vállala­tuknál képződő kicsinyke fejlesztési alapot nem­csak hogy nem kevesli, öt presztízsberuházásért futkosva-könyörögre, hanem arra is van bátor­sága, hogy e néhány millióból egy tetemes részt más cégeknél fektessen be, más beruházásokat segítve. Ö mondja és elhiszem neki: az általuk gyár­tott cikkekkel nagyjából telítve van a piac. Töb­bet eladni úgysem tudnának, minek kellene akkor többet gyártani? Egy-két millió minden évben elég, hogy a minőséget folyamatosan javítsák, azaz megtartsák piacaikat. Fölösleges kapacitásuk is akad. ha esetleg váratlan lehetőség adó­dik. Minek ruházzák be akkor a pénzt saját maguk vállalatába? Inkább olyan üzleteket keres­nek, olyan beruházási lehetőségeket, ahol a tőke egy-két év alatt garantáltan megtérül és dollárt hoz. A leányvállalat vagy a közös vállalkozás az­tán folyamatosan, éveken át hozza nekik is, nem­csak a népgazdaságnak a hasznot. Ha pedig így megnövelik tőkéjüket, akkor a nagyobb összegből tán másba is belevághatnak maguk is, nemcsak toldozásha . . . Hogy miért csinálja? Magam sem tudom. Alig­ha pénzért, mert fizetése egv fityinggel sem több, mintha békésen tenné a szokásos teendőket. De hát ő sikernek érzi, hogy néhányan két-három év le­forgása alatt egy-két millió dollárt hozhatnak ol­csón az országnak. Igaz, dolgozik, szervez és gon­dolkozik sokszor éjszaka is, fizetése pedig jó há­romezerrel kevesebb, miflt saját vállalata nem egy szakmunkásának. Dé hát' ő Így is jőlérzi magát. A tévében mondta nemrégiben egy mesterszak­munkás. akit többször is megkörnyékeztek, de semmiképpen nem vállalta háromezerre] keveseb­bért a mű vezetőséget: „vezető az lesz ma Magyar­országon, aki hajlandó kevesebb pénzért többet vállalni". Ügy látszik, mégis akadnak, akik haj­landók erre. Főként, ha szakemberből üzletem­berré is lehet, s megízlelheti a semmiből valamit létrehozás hasonlíthatatlan mámorát. Mert hát má­mor ez — a javából. Akkor is, ha nem a saját zsebre megy, de legalább a saját lehetőségeket gyarapítja, a saját (mármint vállalati) játékteret bővíti. De gyarapíthatja-e, bővítheti-e valóban? Ha lineárisnak fogjuk föl az utóbbi évek tendenciáit (vagyis az elvonások növekedését, gyakorlatilag nemigen változó játékszabályok mellett), akkor aligha. De a jövő útja alighanem csak az lehet, hogy az elvonás mértéke mind kevésbé függ majd a megtermelt haszontól, egyre inkább a lekötött eszközöktől (termelőeszközök, munkaerő, készletek stb.). Így aztán remélhetőleg mind nagyobb játék­teret kap majd az invenciózusság, a tudás, az öt­letesség. Azaz mindaz, amely kis befektetéssel so­kat képes hozni az országnak. Fiatal mérnök ismerősöm példája legalább még egy szempontból tanulságos. Millió példa bi­zonyítja a világban: úi. nagyszerű és sok hasz­not hozó dolgok (lásd a mikroelektronika szédüle­tes pályafutását és a mi lemaradásunkat!) csak szabad tőke létezésekor jöhetnek létre. Szabad anyagi és szellemi források szükségeltetnek hozzá. Nálunk ősi (majdnem negyvenéves!) reflex a meg­levőt toldozni-foltozni, mindenáron azt fejleszt­getni. Nagyvállalatok sokszor hát tíz-húsz éve avitt eszközöket gyártanak, kis kócerájok (szövetkeze­tecskék, leányvállalatocskák) pedig a világszínvo­nalat kerülgetik. Remélem, egyre több olyan igaz­gató, főmérnök és főkönyvelő lesz, akik úgy gon­dolkodnak majd. mint fiatal főmérnök ismerősöm: a tőkét úgv kell befektetni, hogv úidonságértéket. bizonyos extraprofitot hozzon az országnak és ter­mészetesen az adott vállalatnak is. Még saját te­vékenységük visszafogásával is, ha az mindezt nem tudja produkálni. Mindebből természetesen csak akkor lehet va­lami, ha a játékszabályok nemcsak lehetőségeket biztosítanak, de kényszereket is. Ha fokozatosan kilépünk a kényszermentes lehetőségek békésebb világáhól. Mert. a szubjektív, egvszerűen az öröm­érzésre építő érdekeltség aligha lendít ki bennün­ket igazán a holtpontról. Pedig ki kellene lendülnünk. Hogy kereslet­ben és kínálatban, gyártási és fogyasztási model­lekben, munka- és életmódban egyaránt közelít­sük azt, ami eredendően célunk volt. Amit vala­mennyi nagy, az emberiség történetét alapvetően befolyásoló ideológia javallt: a külsődleges és ex­tenzív helyett a világ minőségi, intenzív kiteljesí­tését az ember számára. Hogy az ember valóban elnyerhesse létének értelmét, eljuthasson arra a magaslatra, amit neve fémjelez. A név: homo sapiens. SZAVAY ISTVÁN

Next

/
Thumbnails
Contents