Délmagyarország, 1983. december (73. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-17 / 297. szám

Szeged évszázadai A Palánk 1697. évi telekkönyve Szeged — Reizner János. Bálint Sándor és mások szot-gos munkássága nyomán — hazánk legfeltártabb múltú tele•püléseinek sorába tartozik. A rendszeres és módszeres feltáró munka — vagy éppen ellenkezőleg: a vakszerencse — azonban még az ilyen, látszólag teljesen feldolgozott történetű városok esetében is szolgálhat meglepő, helyenként egyenest konsternációszámba menő felfedezésekkel. Hogy csak néhány, kiragadott példát említsünk: a Szeged történetével foglalkozók már régóta tudhatnának a szeged-alsóvárosi templomban 1663 ótc vezetett keresztelési anyakönyvről, megismertetésére és feldolgozására mégis csak a legutóbbi években történtek kísérletek. A Szeged-monográfia második kötetének írása során a véletlen adta e sorok írójának kezébe a hatalmas szegedi szabócéh magántulajdonban levő jegyzökönyvét, amelyet 1700tól a céhrendszer felszámolásáig (1872) vezettek a mesterek. S végül, de nem utolsósorban, most került elő a város egyik „negyedének" az Országos Levéltár egyébként sokat forgatott Urbaria et Conscriptiones gyűjteményében őrzött, 17. század végi telekkönyve is. (Itt kell megjegyeznünk, hogy a budai kamarai adminisztráció Berichte und Schreiben című állagában — Országos Levéltár — százával találhatók olyan szegedi jelentések, amelyekből a gót betűk olvasásában jártas egyetemi hallgató tollán remek szakdolgozat kerekedhetnék ki.) 1697. május 7-én megsemmisítő erejű tűzvész söpört végig Szegednek a várhoz csatlakozó — tömésfa'akkal és vásárokkal mintegy hozzáragasztott — részében, a Palánkban. Mivel a központi kormányszervek szegedi kirendeltségei mind itt kaptak helyet, a katonai és kamarai irányítás már korábban tervet dolgozott ki e városrész rendezésére; most a tűzvész „teremtette" tabula rasa jó lehetőséget kínált ennek megvalósítására. Első lépéseként 169 7. június 1-től kezdték fölfektetni azt a telekkönyvet, amelybe aztán egészen az 1710-es évek közepéig rendszeresen bevezették a tulajdonviszonyok változásait, s amely így a városnak a felszabadulása (1686) és a Rákóczi-szabadságharc (1703—1711) közti történetéhez az egyik legfontosabb. ha nem énnen a legfontosabb forrássá vált. A kamarai biztosok 12 tömbben 497 telket osztottak ki a lakosok között, s gondosan feljegyezték. hogv a telket ki kapta; milyen társadalmi rétesbe tartozik; ha a telekhez juttatott nem magyar "agy német, azt is. milyen nemzetiségű. A telkeket. néhánv kivétellel, túlontúl szűkre szabták; ez magyarázza. ho"v a követ'ao'"9 másfél évtizedben legkevesebb 337 adásvétel, csere, adományozás módosított az eredeti telekviszonyokon. Mivel a telekkönvv általában bőségesen elbeszéli a tulajdonosváltozás okait és körülményeit, belőle a városrész népességi, etnikai, gazdasági és társadalmi viszonyaira egyaránt következtethetünk, s rejt bizonyos politikatörténeti tanulságokat is. A telekkönyvben — részben helyraizi számmal jelölve, részben viszonyítási pontként említve — rendre-sorra megtalálhatók a település legfontosabb középületei: a városháza, a vármegyeháza. a kamaraház, a sóház, az uradalmi sörfőző és kocsma a Drófuntház és a katonai létesítmények stb. Az úiiáéoülés szakaszait Is tükröző későbbi bejegyzésekből azonban az is kitűnik, hogy a rendezéssel nem sikerült változtatni a városrész balkánias jelleaén. A Palánk továbbra is megmaradt a gvenge anyagokból épült egyszerű éoítménvek rendetlen, tűzveszélyes halmazának. Nem is csoda, hiszen' e városrészben — szemben a magyarok lakta Alsó- és 'Felsővárossal — már 1697-ben is némi többségben voltak a délszláv bevándorlók. (A Palánkban hosszú ideig csak görögkeleti templom és iskola működött.) Az itt öszszeírt szerbek többsége a környékbeli szvirb telepekről szivárgott be Szegedre; köztük lehettek olyanok, akik a Cserno. vics Arzén pátriárka vezette 1690. évi menekülőhullámmal vetődtek magyar földre, s olyanok is, akik már a hódoltság idején is itt éltek. A szerbek térnyerése a századforduló éveiben csak erősödött, kivált, hoev a palánki magvar katonaság 1704 augusztusában otthagvta Iakóheivét. és Rákóczihoz állt. A Palánkban 6zámbavett magvarok részben katonaként kerültek ide. részben pedig a másik két városnegyed polgárságának soraiból verbúválódtak. (A török korban a Palánkban nem tűrtek meg magyart.) A magyarok és szerbek mellett néhány német — számuk az idők folyamán jócskán megnövekedett —, cigány, horvát és görög élt itt. Mivel Szeged egészen Temesvár visszavételéig (1716) határerősségnek számított. 1702-től pedig az úgynevezett tiszai szerb határőrvidék része volt, lakosságának nagyobb részét a milicisták tették ki. akik fegyverforaatás mellett szántóföldi műveléssel, állattenyésztéssel, kézművességgel és kereskedéssel keresték kenyerüket. A huszároknál inkább a magyar, a hajdúknál pedig a szerb nemzetiségűek voltak többségben. A „polgárnak" minősítettek egyötöde kézműves, egyötöde pedig kereskedő volt, a többiek nyilván az .agrártermelésből éltek. Viszonvlav jelentős számú alkalmazottat foglalkoztatott a prófuntház. amelynek a Délvidéken megforduló császári ármádiát kellett kenyérrel ellátnia. Ami most már a politika- és hadtörténeti tanulságokat illeti: a telekkönyv bejegyzései segítségével mea tudjuk állapítani az eleddig is ismert, de datálatlan első szegedi kuruc rajtaütés időpontját (1704. április 18.); azokat a károkat, amelyeket ez, valamint az 1704. július-augusztusi ostrom a városban okozott. (A fenti sorokat mindössze figyelemfelkeltőnek és kedvcsinálónak szántuk, hiszen a telekkönyv teljes magyar fordítása terjedelmes magyarázó tanulmánnyal. csakhamar napvilágot lát majd a Csongrád megyei Levéltár évkönyvében.) SZAKALY FERENC Játék a millióval Fogalmam sincs róla, ki bölcselkedte ki azt az emberminősítést, hogy aki megért ötven évet, és nem gereblyézett össze két-narommilíiót — nos, az nemcsak tunya meg élhetetlen, hanem egyúttal nem is e világra való. Tudnék én erre valami igazságos gorombasággal is válaszolni, de minthogy már legalább három becsületes és küzdőképes embertől hallottam, s valami esetlen, szerénykedő pírt is láttam közben az arcukon — hiszen ők is lekéstek erről a szerelvényről —, mégsem dobtam el a gombolyagot. Nem dobhattam el, mert itt állok magam is, éppen e kritikus korhatáron, s ha e szerint kéne számadást csinálnom, bizony be kellene látni törpeségemet meg bambaságomat. Ám azért nem szedek rá nyugtatót, mert hogy nekem a mai magyar társadalomról egészen más információim vannak; s jaj de sok ötvenen túlit ismerek — kétkezit éppúgy, mint tudóst, művészt, közéleti vezetőt —, aki messze nem felel meg ennek az újmódi követelménynek. Legtöbben nem hogy millió(k)ban, százezrekben sem leltározzák a „sikert". Azt akarom ezzel mondani — s talán nem lesz nehéz vele meggyőzni senkit —: a mi országunk mintha nem a milliomosok földje lenne. S valami rettenetes torzulás volna elhinni, hogy a boldogulásnak ez a faita modellie akárcsak az álmokban is megkapaszkodhat. Mondom, persze, mondom, pedig tudom, hogy látszatra mi a „menő". Igen. a pénznek, az üzleti érzéknek, az anyagi sikerességnek úira ázsiója van. Az egykor rokonszenves anyagi puritánságot lemosolyogiuk (Krisztus koporsóiát sem őrizték ingyen — mondták régen: ma inkább úgy szól a vers: Mindenki a piac-ól él) méricskéliük-hasonliteatiuk a különböző egyéni pályatveket és talán a vektorok szerint alkalmasint úgv fogalmazzuk meg az eredőt: az „ügyes" ember lett máig a társadalmi elismerés irigyeltje („Csináld utána, ha tudod!"): s egyúttal mindenki gyanússá válik számunkra, aki az anyagi szférában sikeres („Ne mondja senki, hogy becsületes úton annyit lehet szerezni!") — ám mind „mafla", aki csóró. Ekkora gubancot szálára szedni? Ügy lehet, senki el nem hiszi nekem, hogy nem sikítok föl a pénzintézetben, ahová beszerénvkedek egy ezressel, ha félmilliót számolnak le az előttem sorban állónak. Meg sem tudom igazán ítélni, mennyi az a pénz, s mit érhet máma, de arra gondolok: bizonyára egy család kapargatta össze, és ház vagy lakás lesz belőle, esetleg egy nagyobb rezsivel dolgozó iparos ember kapott tetemesebb anyagkiutalást: netalántán valamely örökség megforgatása zajlik előttem. Hogv úgv lopták-csalták-harácsolták volna össze, eszembe sem jut. Nem mintha példát ilyesmire sosem adott volna ez a szocialista élet — de ennek azért igen rövid a kötele. Ha pedig a másik oldalán ragadom meg a dolgot: mennyi is ez a pénz, és mit Is adnak érte? — kicsit nekiszomorodok: egy fél lakást, egy gangosabb autót, egy szerényebb családi üdülőt. Csupa olyat, aihi társadalmunkban már nem számít elérhetetlennek vagy célként irreálisnak. Sose tudom magamnak megmagyarázni, miként eshetett, hogy családunk legbiztosabb anyagi bázisa mindig a szegény, öreg, kisnyugdíjas szülő volt. Hozzá mentünk kezességért, gyorssegélyért, kölcsönért. Egvszer egy ilyen kölcsönfolyamodvány alkalmával szegény anyám megkérdezte: mennyi a te fizetésed, édes fiam? Szégyelltem megmondani, mert az ő kis nyugdíjának háromszorpsa lehetett, ezért jó harmadát letagadtam. „Pedig abból már nagyon szépen míg lehetne élni!" — mosta felemet, hiszen ő annak a morzsáiból is igen szépen összerakosgatta kis fedezetét. De komolyan: mennyi is az a pénz? Kell egy lakás ... mire befizetjük és letörlesztjük. benne lesz ötszáz-kilencszázezerben. Ha kicsit flancosabb, meghágja az egymilliót. Bútor kell, berendezés, valami dekoráció... Ez is fölfal két-háromszázezret . .. Egv autó, egy garázs, ezen sem ütközik már meg senki .. . Lám. máris milliomosok vagyunk? Igaz lesz lassanként, hogy aki ötvenéves koráig nem szedeget össze egv-kétmilliót, az.. .? Ha ígv vesszük, maidnem jó a kalkuláció, akkor is, ha éppen még mindez nem tipikus, inkább csak irányszerű. Hiszen ennyit már igencsak ígér a mi társadalmunk minden szorgos polgárának az élet délutánjára vagv estefelére. Akkor meg? Kezembe került egy közvéleménykutatás (felmérés?) néhány adata. Kábelgyári fiatalokat faggatott meg egy intézet: milyen jövedelemre lenne szükségük arra, hogy úgymond „jól megéljenek"? Nehéz lesz a nyolcvan megkérdezett válaszaiból „térképet" rajzolni, mert igen vegyesek voltak a válaszok. Ketten 2—3 ezer forintra becsülték ezt az összeget; tízen 3—3 és fél ezerre; tizennégyen 3 és fél —4 ezerre; kilencen 4—5 ezerre; tizennyolcan 5—5 és fél ezerre; tizenhármán 6 ezerre; tizenegyen 7—8 ezerre; ketten 10 ezerre; egy személy 12 ezerre. A nyolcvanegyedik válaszoló vicces kedvében csak egy lottó ötössel érte volna be. Ha iól számolom, a többség (46) szerint a ,,.ió élethez" ötezer forint fölötti havi jövedelem szükségeltetik, egy keresőre számítva. Legyen 6 ezerl — hogy tovább kalkuláljunk vele. Ebből egv házaspár esetében jó öt és fél millió számítható, mint életkeresmény. Ha egynegyed részét tudják megtakarítani — pontosabban szólva lakásvagyonban. -tartós fogyasztási cikkekben. tartalékalapban, egvéb értékekben fölhalmozni — összeiön „délutánra", „estefelére" másfél millió körüli összeg. A „jó élet", ahol gyan a kérdezettek minősítették. De ha nem 6 ezerrel számolgatunk, hanem csak a statisztikai magyar átlagkeresettel, kerekített 4 ezer forinttal, s az így adódó életkereset 25 százalékával, akkor is öszszejön egy kövér millió a végefelé. A számokkal tehát föl lehet kicsit sülni. Hát még ha takarékos szüleink kezén fordult (fordulna) meg ez az életkereset! S hiába kezdtem értétlenül — saját gondolatmenetem visz el végül odáig, hogy ilyen értelemben nincs mit berzenkedni, a millió(k) ellen. Ma már tényleg ilyen nagy számmal keli kalkulálni anyagi életünk ívét. Ezenbelül aztán inkább életvitel dolga, hogy lakásvagyonban, berendezésekben, valamilyen gyűjtőmániánkban (lehet az éppen bankó) is jön össze az életkereslet tartalékolt része. Mennyi pénz hát akkor egy-két-hárommillió? Nem is olyan mellbevágó nagy összeg. Nem kell tőle félni! Semmiképpen sem akkora vagyon, hogy rendőrért, ügyészért kellene sikítozni. Dolgos csaldU egy dolgos életen át valóban „összegereblyézheti". S el ne felejtsük, ez általában nem bankbetét, nem felhalmozott arany, hanem a tisztes élet mai korszerű kerete: ház. lakás, kert, üdülő, gépkocsi, valami tartalék ... Sok helyen álom, tudom én. de összességében nem hamis illúzió mégsem. Elérhető. És nem szolgál rá gyanakvásra vagy irigykedésre. Nem a társadalom valamely rétegének kivételes lehetősége, hanem az össznépi anyagi boldogulás bizonyos „menetrendje" inkább. Számolok azzal, hogy a kis nyugdíjas és a kis keresetű ember ezt a számolási logikát még talán csúfolódásnak is veszi. Ezért előre elnézést kérek. Ez a fajta kalkuláció nem érvényes visszafelé, így csak induló emberek esélyeit lehet mérlegelni. A mai ötvenesek mérlege általában mind fölbillenne ezekkel a számokkal. De tudjuk, sejtjük mindnyájan, hogy a mi prognózisaink — bár jóval szerényebbek voltak, hiszen a lehetőségek is lényegesen kevesebbre jogosítottak — ugyancsak bejöttek nagyjából és általában. Ha ma a „jó élethez" — amiből a végefelé még akár egymilliót !s össze lehet számolni — hatezer forint kell havonta, jól teszi, aki azt szorgalmazza. Nehéz a gazdasági élet, sok az anyagi megpróbáltatásunk, miért ne esne jól közben az a vigasztalás, hogy azért eközben is lehet rendesen élni, s valami anyagi sikerre törekedni. Az értelmes és kényelmesebb élet rekvizitumai között még a nagy summák hangulata is mindennapivá szelídül. Mindenesetre jó néven venném, ha valaki a fülembe súgná a jövő heti öt számot... SZ. SIMON ISTVÁN i