Délmagyarország, 1983. szeptember (73. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-03 / 208. szám

Szombat, 1983. szeptember 3.' ESga A kilencvenhetedik ... mmmv Cj város, új szobor — ni. Béla alakját Gömbös László mintázta meg E lmúlt a városavató. A vá­sárosok fölszedték sát­raikat, forgóikat, céllö­völdéiket, s rohanvást elmentek valami havibúcsúba. A Várker­tet ellepte a szemét — ami biz­tos jele a városiasodásnak. A városi ember másként szemetel, mint a falusi. Sikkel és élvezet­tel, mert lesz. aki majd össze­szedi utána örömei piszkát. A drapériákat és a zászlókat gon­dosan leszedték, összehajtogat­ták és eltették, november 7-re. S ünnep utan ment minden, mint rendesen; reggel hatkor fölzuhogtak a gépkalapácsok a kas/agyarban; sustorgó zúgásba lendültek a selyemgyári orsók; jeleket kopogtatott a meteoroló­giai állomás; nyúlátvétel volt az áfésznél. es begyújtották a tüzet az apátlstvánfalvi domb­oldalon a pálinkafőző üstök alatt... A mezőn így heccel'.e társál egy szénagyűjtő asszony: — No, mit szól Bicsákné, falu­si vénasszonyokból városi nacs­cságák lettünk! Ennyi volna a karikatúrája annak a közigazgatási aktusnak, hogy augusztus huszadika óta immár kilencvenhét városa van országunknak — s a szóban for­gó kilencvenhetedik éppen Szentgotthárd. S amint a szép városnév elhangzik, s még in­kább amint az ember belemerít a tájékoztató forrásaikba, elmú­lik heccelődő kedve. Rá kell ugyanis jönnie, hogy noha úgy tetszik, mintha futószalagon gyártanák újabban a városokat — Gotthárd esetében még vala­mi történelmi adósságból is törlesztettünk. Hogy-hogy, Szentgotthárd nem volt város? — kérdezi, aki hallott s olva­sott már ennek a kis városká­nak a történetéről, iparáról, idegenforgalmi vonzásairol. Most lett az? — csodálkozik, aki már járt arra, és az Örsig magaslatairól leautózott a Rába és a Lapincs összefutásához. a kedves alpesaljai településhez. Volt járási székhely, volt nagy­község — városéletének mégis első napjait eli. Már az okmá­nyok szerint. Mert. hogy városi lénnyel világolt már korábban is az bizonyos., De a fényt én sem úgy értem, mini higanygőz­lámpák erdejét és villogó neon­csodákat. hanem miként a köl­tő. Cs. Nagy István, aki vers­sel tisztelte meg a várossá emelkedett üottharciot; ..boldog téglarakó, aki állassz a Városi Fényben, / általad és bennea, künnJbenn kiragyogjon a va­ros, / ostorlámpafüzéred a lelKi sugárúton égjen, / Diogenésznek visszafelelj, ha feléd kiabál­ja ./fényben fényt keresek, fényár belső ragyogását, / emuei i belső fényt, nekem itt kezdő­dik a Város!" Ott voltam az ünnepségen, ahol a költőnek tényleg egy Város volt a közönsége; ahol mindenki meg akarta szorítani a zeneszerző kezét, aki kórjs­művel köszöntötte az ünnepet. „Nyolcszáz éves ősi fészek ..."; ahol ma is mindennap friss vi­rág dekorálja a Béke téren 111. Béla király, az alapító szobrát, ö hozott ide cisztercita baráto­kat a francia rokonság révén 1183-ban, 6 bár korábban fész­ket kínált s adott már ez a táj az embernek, oklevelekben s más iratokban innen anyaköny­vezik Szentgotthárdot. Szóval: ott voltam az ünnepségen, meg­lestem az emberek megillelett­ségét, friss örömét afölött, hogy tudatos, előre tervezett és elha­tározott akarattal, roppant nagy önzetlenséggel és fáradhatatlan társadalmi szorgalommal való­ban várost építettek. A z ünnep előtt és alatt a ma­gyar sajtó igencsak „meg­fircangolta" a gotthárdi ve­zetőket. Nyilatkozataik szerények és egybevágók. Magam a Vas Né­pe című laptársunkból böngész­tem össze néhány fontos mozza­natot. A városi pártbizottság titkára, dr. Máthé Endre: .... a város fogalmán olyan települést kell érteni, amely nagyobb lé­lekszámmal, jelentős iparral, kereskedelemmel, kulturális és szociális intézményekkel ren­delkezik. és valamely tájon belül a lakosság társadalmi, gazdasági, kulturális életében központi szerepet tölt be." Ezek a kritériumok bizony má"- elég régen megvannak Szentgotthárd életében, de ehhez — ahogyan Szabó László tanácselnök fogal­mazott: szükséges, hogy a település lakói arra tudatosan készüljenek . .. Immár két éve. a megyei társadalmi munkaver­senyt Szentgotthárd magasan megnyerte ..." S voltaképpen ez az. amiért annyi cikk • után. s kissé megkésve is. szólni kötelező. Egy hetet töltöttem olt, éppen az ünnepbe csöppen­ve — nem hivatalos nyilatko­zóktól tudom hát. hogy ott, ab­ban a messzi kis országszög lot­ben valóban naggyá tette ma­gát egy közösség — magyarok, vendek, németek együtt —. hogy városuk fénye és alkotó örömük messzeragyog ion. Most egy kicsit megpihenhetnének, gyönyörködhetnének a díszps oklevélben. De nem. Az ünnep utáni mulatságokon csak kicsit kifújták magukat, s máris szervezik az új társadalmi ak­ciókat. Augusztus 20-án elhe­lyezték a Rába új gyáranaK alapkövét — a régi kaszagyár helyett épül modern mezőgaz­dasági gépüzem —, tizenhat tantermes, a nemzetiségi o.tia­tást is megoldó új általános is­kola a másik nagy program, s egy tornacsarnok. Különösen az utóbbiért kell majd feszülni, mert ehhez tud legkeveseóDet adni az állam. Kapóra jött és a lelkekbe kapaszkodott az aktuá­lis jelszó: „Nyolcszáz percet a nyolcszáz éves Szentgotthár­dért!" Gyárak, brigádok (meit hiszen Gotthárd munkástelepü­lés, a foglalkoztatottaknak kö­zel 60 százaléka ipari, építőipari dolgozó), téeszek, magánembe­rek állják a jelszó követelmé­nyét. Egy Zalából ideszárma­zott és ide gyökeresedett ember, Trifusz Ferenc szavai ezek: „Nálunk könnyű társadalmi munkát szervezni. Megnézhetjük például az új telep tisztaságát. Szemét sehol, mindenütt virág, pedig utcaseprő sincs azon a környéken." Ha forintra szá­moljuk, két esztendő alatt húsz­millióval gazdagodott ez a kis­város lakóinak, dolgozóinak buzgalmából. Különösen rokonszenvesnek találtam, hogy ebben a város­építő folyamatban semmi hamis szél nem ragadta vagy ragad­tatta el a városka vezetőit és polgárait. Világos helyzetisme­ret, realitás jellemzi őket, és nem kilincselésre, kijárásra ala­pozzák terveiket sem. hanem felismert lehetőségekre és föl­becsült emberi és gazdasági tartalékaikra. A további város­építésben éppúgy tetten érhető ez, mint a közigazgatás átszer­vezésében. Néhány földrajzilag is Gotthárdhoz közelítő és von­záskörébe tartozó egyesült köz­séggel is csak pór ezres lett a lélekszám (talán 6400), s egy kisvárosi közigazgatási modell megteremtésén fáradoznak. Bebarangoltam a környéket. Gyönyörű házak magasodnak, s az építési kedv ma is csillapít­hatatlan. Nincs vetetlen kert, kaszólatlan rét, ápolatlan erdo. Es nincs leszaggatott gyermek­hinta, kigázolt virágoskert, ösz­szezúzott szemétgyűjtő, szétlör­dösött pihenőpad... A főtér kis szökőkútjában nem ferec'o­zik sem turista, sem bennszü­lött, az ablakpárkányokra elöl­hető magasságban kirakott mus­kátlikát nem borogatja le sen­ki. és nem emeli el. A kisváros természetes eleme ez a maga­tartás vagy polgárainak külön fegyelme és tisztessége táplál­ja? — ezt kinyomozni nem si­került. Legfeljebb annyit tud­tam belőle megérteni, hogy ahol mindenki épít. szépít, alkot — ott a rombolásnak nincs elég levegője. Tanúja voltam azutan annak is, hogy egy ilyen város­kában gazda tud lenni a polgár. Járdaépítők dolgoztak, csinálták terv szerint a rájuk bízott man­kót. Valaki szóvá tette nekik: nem lesz jó olyan magasra emelni a szintet. Nem küldték el a... — hanem hívták a munkavezetőt. És a munkaveze­tőt meg lehetett győzni arról, hogy a víznek rég az a szokása: lefelé folyik... Hogy mit kell ezen csodálkozni? Igen... ez a természetes reakció. Különösen ott, ahol még valóban közel van egymáshoz a cselekeder, a belebeszélés lehetősége meg a felelősség. K is karikatúrával kerdtem — legyen az a befejezés is. Szegeden megszoktam és megszerettem a piacokat, azok kavargását és hangulata' Egy reggel kimentem a gott­hárdi piacra is. Könnyű volt bejárni. Hely még csak van hozzá — piac nincsen. Így az­tán a piactér nem is volt olyan masnapra, mint a Várkert SZ. SIMON ISTVAN Kultúra, közösség, cselekvés A kultúra kifejezést folyton folyvást forgatjuk, használjuk, al­kalmazzuk, de ha pontos jelentéstartalmát kellene meghatároznunk — zavarba jönnénk. Műveltség? Művelődés? Valami olyasféle, még­sem csupán az. Mert a fogalomba beletartozik az érzelmek kultú­rája is, meg a viselkedésé, s a szőlőművelése nemkülönben isme­rünk rendkívül kultúráltan viselkedő, finom érzésű félanalfabétá­kat. és láttunk már részegen árokban hev-irm magas képzettségű értelmiségit. Kultúrateremtő volt a díszes faragvónyokat megalkotó pásztor, de kérdés, hogy bármit is meg tudna-e teremteni mai utódja, aki zsebrádión tánczenét hallgat, miköben a gulya után jár. Falun nyitva hagyhatunk ajtót-kaput. s a buszmegállóban ha­gyott csomagot órák múlva is ugyanott leljük, pedig az általános iskolázottsága alacsonyabb fokú, mint városon ... Mi hát a kultúra?. Vannak, akik méréssel közelítenek hozzá. „Egy nép kultúrfoka szappanfogyasztásával mérhető". Valóban? Dehát ki tudja, használtak-e az antik görögök szappant, s Nausi­kaa azzal mosta-e kelengyéjét, mikor Odüsszeuszt partra vetette a tenger? „Ne tévesszük össze a civilizációt a kultúrával!" — há­ríthatjuk el a kérdést, összefüggés azonban mégiscsak van a kettő között. „A kultúra az értelmiség arányszámával mérhető." Bizo­nyos-e ez? Vagy talán inkább azzal, hogy mennyire kicsik a viselkedés és életmódbeli különbségek egy nép különböző rétegei között? A kérdésről Németh László sokszor idézett gondolata így szól: „A kultúra nem tudáshalmaz, nem művészi produkció, hanem egy közösség belső vezérlő elve. mely az adott csoport minden érzését és cselekvését szabályozza." A kultúra tehát több mint iskolázottság, több mint a termelési szokások és ismeretek együttese, több mint a könyv és a szinház­jegy-vásárlás mértéke, több mint illemszabályok elfogadasa es be­tartása; minden beletartozik, de mindezeknél tágasabb összefoglaló fogalom, mely valahol mélyen etikai indíttatású, és tükrözi egy nép egész gondolkodásmódját, szokásrendjét, életfelfogását. A kultúrát mindig a nép teremti, belőle sarjad: legnagyobbjai is csupán pompás virágai a termő agaknak, a fa nélkül nem lé­tezhettek volna. Egy időben olyan elmélet is volt. mely szerint a népi kultúra a „magas kultúra" lesüllyedt változata. Mintha a földszint az eme­let süllyedése folytán jönne létre! Fordítva lehetséges inkább: a népiből sarjadt a magasbatörő. Ezért hordja magán a „magas kul­túra" (bár tulajdonképpen eleve helytelen a merev szétválasztás) a népi, nemzeti jegyeket; Tolsztoj, Goethe, Shakespeare, Ady — népük jellegzetes képviselői, összetéveszthetetlenül. Még a legnem­zetközibb korszak, a latin irodalomé sem rejti el, melyik him­nuszt írta francia, s melyiket angol szerző. Nemcsak az irodalomban, a festészetben is így van ez, ki tudja, miért, de impresszionista festők közül is rögtön felismerjük, ki a magyar, nem kell hozzá se tulipán, se alföldi táj. A kultúra mindig egy adott nép alkotó erejéből fakad, a mű­vész csupán szája, keze feldajkáló közösségének, kifejezi azt, és természetesen vissza is hat ró, egy vele, és naggyá általa lesz. Ehhez a szerves összetartozáshoz azonban nem elég a befogadás, a kultúra javainak „fogyasztása". Annak tudomásul vétele, hogy vannak emberek, akiket azért tart el a többi, hogy írjanak, alkos­sanak, előadjanak — elvégre magas fokú munkamegosztásban élünk! — s a millióknak nincs más dolguk, mint karosszékben ülve fo­gyasztaniuk, amit mások •lőállitanak. Elmagányosodott emberek magánfogyasztásából nem lesz kulturális áramkör, sem pedig olyan műveltség, mely a viselkedést is szabályozná, ilyen esetben a dip­loma sem óvja meg az egvént attól, hogy cipőjét levesse a vonaton, vagy hogy elfordított fejjel haladjon el a földön fekvő mellett, mert nem érzi maga mögött a közösséget, amelyet puszta megjelenésével is képviselnie kellene, bármerre jár. A növény is elsorvad, ha éltető nedveket nem kap. Ha a kultúra vágott virágként kerül az egyéni kedvtelés vázájába, ott hervad el anélkül, hogy visszajuthatna az adott közösség gondolatáramába, és hatni tudna rá. Közösség — talán ez a kulcsszava az egész kérdéskörnek. A népi kultúra közösségekben született, olyannyira, hogy egyéni alkotóit nem is ismerjük. „A népi kultúra lezárult, muzeális kincs lett, az egykori paraszti élet eltűnésével" — halljuk gyakorta. Dehát mi nem va­gyunk-e nép? A görög polis, a város mesteremberei nem voltak parasztok. És maga a görögség mégis nép volt. A népet nem a foglalkozás teszi... Városi életformában, ipari munkában Is nép a nép, kultúrát teremtő közösség. A mi korunk atomizáló, közösség­bomlasztó hatásával fenyegeti a kultúra áramkörét, de e hatással ellentétben új közösségformáló erők fakadnak, új csoportosulások születnek; emberek tömege keresi a valamilyen szempontból hason­lók társaságát (klubokban, szakkörökben, olvasókörökben, táncházak­ban. pávakörökben, énekkarokban stb.), és ha meglelik, ez tüstént meg is látszik rajtuk, magabiztosabbak, kiegyensúlyozottabbak s fegyelmezettebbek lesznek. Ezeket a kisebb-nagyobb közösségeket oly­kor csak néhány ember akarata és aktivitása — és sokak árvasá :a! — tartja életben. Biztonságossá akkor válhatnának, ha termé­szetes közösségekre alapozódnának. Természetes közösség elsősorban a család, s — ha van kötőereje — a település és a munkahely. Napjainkban sajnos, szélfútta sátor lett a család is. Pedig ha kultúrát (s ezen belül érvényes norma-, érték- és szokásrendet) tudna közvetíteni, az visszahatna rá és összetartaná. Hol kellene elkezdeni? Talán az iskolában, a családi életre nevelés keretében, azzal az Irányítással: „Olvass, énekelj, alkoss, hogy mindezt továb­bíthasd majd a gyerekednek!" A nép kulturális örökségét közvetítő család mindenkeppen cselekvő, tevékenysége tartalmat hordoz, és sikeresen^ nevel, mert esztétikum és etika egymásba kapcsolódó fo­galmak. A kultúrát hordozó és közvetítő családok természetes kö­zösségként kapcsolódnak a tágabb csoportosulásokba, erősítik kötő­erejét. színesítik, dúsítjuk cselekvéseiket. A kultúra népi jellegének megőrzése, új korban új tartalommal való megtöltése csakis közösségi cselekvés útján jöhet szóba. Ehhez azonban elengedhetetlen a kultúra tekintélye: hogy ne csak azt ta­nuljuk. ne csak azt tartsuk fontosnak, ami hasznot hoz. amiből élünk, hanem azt is. ami szebbé, értékesebbé, emberibbé teszi az életünket. Mert hiszen ebből is élünk, kultúra nélkül sivárrá válik a lét. elsorvadnak az emberi kapcsolatok, és az ürességet nem töl­tik be a megszerzett javak. Elni tanítani, igazi, gazdag és színes életet élni: ez ma elsőrendű feladata mindenkinek, aki embereket nevel. BOZOKV ÉVA

Next

/
Thumbnails
Contents