Délmagyarország, 1983. szeptember (73. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-24 / 226. szám

SzomEat, 1983. szeptember 24. A Szeged-monográfia műhelyében Az ellenforradalmi korszak látlelete Az elmúlt esztendők során több írásban számoltunk be arról a nagyszabású tudományos kutató- és feldolgozó munkáról, amely-.ek célja Szeged históriájának minden eddiginél teljesebb föltérk• ~ése. Az öikötetes munka szerzői arra vállalkoztak, hogy marxist szemlélettel, tudományos igénnyel és hitelesen dolgozzák fel Szec.d törtenetét, beleagyazva az itteni eseményeket az ország históriájába. A hatalmas munka periodizációját történelmi sorsfordulók határozzák meg A negyedik kötet 1919 augusztusától 1944 októbereig kíséri végig az eseményeket. A munkálatok irányítóját, a kötet szerkesztőjét, dr. Serfőző Lajos egyetemi tanárt arra kértem, összegezze az eddigi eredményeket. szóljon a kutatómunka elméleti és gyakorlati kérdéseiről — A Szeged-monográfia kel kötete foglalkozik a kapitalizmus időszakával. A harmadik, vaskosabb anyag a város történetének 1849 és 1919 közötti szakaszát, a negyedik — mintegy 47 ívnyi terjedelemben — a 19 és 44 közötti negyedszázadot teszi nagyító alá. Ez utóbbi időszakot a hazai történetírás terminológiája ellenforradalmi korszakként jellemzi. Ellentétben az előző kötetekkel a mi munkánk meglehetősen homogén, elkülöníthető időszakot vizsgál, így nem szükséges kronológiailag tárgyalni az eseményeket, felesleges új szakaszhatárokat keresni. Magyarország történetében éppúgy, mint Szeged városéban ez a 25 esztendő egységesnek tekinthető és az „ellenforradalmi" jelzővel pontosan jellemezhető. Am itt mindjárt azt is meg kell jegyeznem, hogy a „szegedi gondolat" bölcsőjeként éppen ezt a várost és éppen ezt az időszakot hosszú időn keresztül szinte kizárólag pejoratív jelzőkkel illették. Kötetünknek az is feladata, hogy a történettudomány mai állásának megfelelően, marxista szemlélettel, tudomá-' nyos alapossággal, a lehető legtöbb forrásanyagot szintetizálva, egészében és részleteiben is. hű képet adjunk a vizsgált időszakról. Olyan látleletet, mely cáfolja és igazolja, mindenesetre differenciálja a jórészt mesterségesen kialakított korszak-képet. — Ahogy a Szeged-monográfia történeti vizsgálódásai közelednek a jelenhez, úgy szűkül az időszak, és gazdagodik a forrásanyag. Az előző kötetek tanulmányai évszázadokat fogtak át, a negyedik mindössze 25 évet vizsgál. Milyen tematika szerint dolgozzak föl e korszak gazdasági. társadalmi, politikai, művelődési és művészeti viszonyait? — Munkánk, mely a Szeged az ellenforradalmi korszakban (1919—1944) címet viseli, három nagy téma köré csoportosítja mondandóját. Mindenekelőtt fölvázolja a város gazdasági életének tendenciáit és társadalmi jellemzőit; ezt követően föltérképezi a hatalmi és politikai viszonyokat, a politikai küzdelmeket és a munkásmozgalom helyzetét; végezetül külön fejezetben vizsgálja a művelődés és kultúra jellegzetességeit. Az első fejezetben szólunk a népesedési viszonyokról, a kor .demográfiai sajátosságairól; mint az Alföld egyik legjelentősebb agrárközpontjának megrajzoljuk helyét, szerepét és jelentőségét a város és az ország mezőgazdaságának szempontjából; szólunk az ipar kibontakozásáról, lehetőségeiről és perspektíváiról; érintjük a gazdaság egyéb területeit (pénzügy, kereskedelem, közlekedés); vizsgáljuk a társadalmi szerkezet jellemzőit és változásait; a városkép alakulását; a szociális és egészségügyi" helyzetet. Kiemelem. hogy a társadalmi szerkezet sajátosságainak vizsgalatai tulajdonképpen töretlen utat jelentenek a monografikus történeti feldolgozásokban. Ami ez előző kötetekben pontosan körülirt. behatárolt és elemzett lezárt néprajzi anyag volt, az az általunk vizsgált korban életmódelemzéseé, a társadalmi struktúra sajátosságainak vizsgálatává vált, tehát tulajdonképpen történeti szociográfia lett. Olyan kérdésekre keresünk választ, mint Szeged társadalmi struktúrájának összetétele — polgárság, a „hivatalnokváros"' középrétegei, az „iskolaváros" értelmisége es annak megoszlása, a kispolgárság, a paraszti tarsadalom aránya, súlya és szerepe, a város es a tanyalilág kapcsolata, a munkásság frányának növekedése, összetételének egyedisege — s, mindezeknek egymással való kapcsolata, életmódjaik jellegzetességei. Egyszóval a kutató számára is úttörő jelentőségű és szemléletformáló munka ez. A második nagy fejezetben szólunk a politikatörténetről. Ez az a terület, ahol az elmúlt évtizedekben a legtöbb tanulmány, elemzés, részfeldolgozás született. A fejezetben — terjedelmi és műfaji korlátainkhoz igazodva — a leglényegesebb folyamatok feltárására, a mozgatórugók és következményeik szintetizálására törekszünk, ám szeretnénk fölrajzolni az események kronológiáját, a politikatörténetet. s nem csupán személytelenül, hanem felidézve az időszak meghatározó személyiségeinek arcélét, tevékenységük legfontosabb jellemzőit. A harmadik nagy fejezetben — Művelődés és kultúra — számba vesszük az oktatási rendszert és intézményeit. Szegedet, mint tudományos központot is nagyító alá te66zük, s feldolgozzuk az irodalom és a művészetek itt virágzó ágait. Hogy másról ne is szóljak, Móra Ferenc és Juhász Gyula munkássága, a napi sajtó felvirágzása, a képzőművészeti élet szárba szökkenése, vagy a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának tevékenysége mind erre az időszakra esik. — Hogyan kezdtek munkához, milyen módszereket választottak? — A Szeged-monográfia negyedik kötetének tanulmányai 14 szerző tollából látnak majd napvilágot. Valamennyien ennek a korszaknak jeles kutatói, akik eddigi tevékenységük során több fontos tanulmányt, cikket publikáltak. Azt mindannyian tudjuk, hogy napjainkhoz közeledve a törteneti kutatók mind hatalmasabb forrásanyaggal találják magukat szemben. Ezek az írásos dokumentumok, sajtóanyagok, helyi és országos kiadványhalmazok szinte áthághatatlan kásahegyhez hasonlíthatnak. De nem olyan megoldhatatlan a feladat, ha tudjuk, hogy történész kutatóink eddig is e korszak egy-egy részterületének feltárásával és annak elemzésével foglalkoztak, hogy jó néhány témában előtanulmányok készültek és a források feltárásában, rendszerezésében intézmények sora segíti munkánkat, így máris áttekinthetőbbé válik a cél. könnyebbé az eligazodás, biztosabbá a rendszerezés és súlypontozás, alaposabbá az elemző munka. Azt is el kell mondani, hogy immár nem szűzföldek feltöréséről van szó, hiszen harminc éve zajlik sok-sok részterületen ennek az időszaknak fölkutatása, eredményei elsősorban a munkásmozgalom-történeti dolgozatokban, az irodalom- és iskolatörténetben érhetők tetten. Maguk a szerzők mondották el nem egyszer, hogy ez a komplex megközelítés eddigi ismereteiket új, lényeges tartalmi és szemléleti mozzanatokkal gazdagította, s munkájukhoz új lendületet adott. Ez lehet munkánk záloga: minden eddiginél árnyaltabb, gazdagabb és hitelesebb képet adni a városunk e negyedszázadának históriájáról. Munkánkat egy indító vitával kezdtük, ennek nyomán született meg a tematikai vázlat, az a munkahipotézis, mely tükrözi törekvéseinket, szemléletünk azonosságának alapjait. — A város történetét feldolgozó könyvsorozatnak ez lesz az első olyan kötete, amelynek eseményeit még élő tanúk igazolhatják vagy kérdőjelezhetik meg. — Ez a tény még fokozottabb felelősséggel ruházza fel a szerzőket. Az olvasók várakozása, az érdeklődés fokozása és a kritikai szellem bizonyára élesebb lesz, mint más köteteknél, hiszen a megélt élet, a személyes tapasztalás, az események sodrában való részvétel éppúgy lehet hitelesítő pecsét munkánkon, mint felelősségrevonó kérdőjel. Jól tudjuk, hogy a tudómányos általánosítás nem mindig találkozik egy-egy ember sorsával, tapasztalataival. De az is nyilván mindenki számára világos, hogy az egyes ember az események sodrában kevésbé képes átlátni a nagy összefüggéseket, mint évtizedek távlatából, sok-sok fonásanyag ismeretében a tudományos kutató. Bízunk abban, hogy a tervek szerint 1986-ban megjelenő negyedik kötet anyagát a kor tanúi igazolják és sokakat rádöbbentenek a korszak történetének mozgatórugóira, a történelmi igazságokra. TANDt LAJOS Ablaknál Valójában, ha utána gondolunk, jól jártunk. Lassan megszokjuk már; a szomszédok rendesek, csendesek, mi kell más? Itt úgy van, behúzod az ajtót, s alászolgája! Senkivel semmi közöd. Kifizeted rendesen, amit kell, ha közmunkára hívnak, mész, s el van intézve. A lépcsőházban én mindenkinek köszönök, akivel találkozom, ne mondja senki: „na, ez is egy bunkó!" De ennyi. Ha éppen akkor lépek ki az ajtón, amikor a szomszéd, hát szólunk két mondatot az időről, s megy ki-ki a maga útjára. Apám azonban nem tudta megszokni. Külön szobája volt pedig, ne legyen az, hogy a gyermekek, vagy mi zavarjuk. Akkor kelt, amikor akart, akkor feküdt, amikor akart De többnyire nem feküdt, ült az ablak mellett, s nézett maga elé. Sokszor hirtelen nyitottam rá, mert azt, hittem, egyébként kinézdegél: mi történik az utcán, jönnek-mennek az emberek; de nem, apám ült, s nézte a szőnyeget. — Jöjjön legalább a tévéhez, apám. Magyar nótát húznak. Szerette a magyar nótát, fiatalabb korában, amikor anyám még élt, gyakran maga is énekelt. összejártak néhányan magakorabeliek, komák, ahogy mondták, s eszegettek, iszogattak, nótázgattak. Meg a piacot osztották: ezt kell csinálni, meg azt kell csinálni. Vagy a földeket: ez ilyen, az olyan; ide ezt teszek, oda azt. Még csak föl sem emelte a fejét a hívásra. — Nem megyek. Makacs ember volt, amit egyszer kiszólt a száján, ha tudton tudta aztán, hogy rosszat szólt, abból többet nem engedett. Rossz is volt ez, meg jó is. Legalább tudtuk, hogy mihez tartsuk magunkat. Vita aztán nem is volt a mi családunkban. Nem volt kivel. Iskolába jártam még, színházba ment az osztály. Mentem volna én is. Kérdem apámtól: elenged? Nem — mondta kurtán. Azzal én mentem is a dolgomra. Karóztuk a paradicsomot, egy kicsit még meg is késtünk vele, ami ritka volt nálunk, hát nem vitatkoztam, beláttam én rögtön, hogy ez tényleg iontosabb. Volt egy kisebb fajta fejszénk, én azzal hegyeztem a karókat; szabtam hát, de belül békétlenkedtem magamban. Na. beesteledett, anyám hátrajött utánunk: „gyertek vacsorázni". Mentünk, ahogy máskor, kétoldalt álltunk a lavórnak, mostuk a kezünk. Anyám ott állt, tartotta a törülközőt. Leültünk enni, apám előbb megitta a maga pohárkáját, széttörölte kezefejével a bajuszát. kenyeret szelt, s szokásához híven elkezdett mártogatni. Ügy a közepetáján lehettünk az evésnek, azt mondja apám: „Te, Zsuzsi, adj aztán pénzt a gyermeknek, színházba megy az osztály, menjen ő is." Ekkor egyszer volt, hogy apám megváltoztatta a kimondott szót. Igaz, a kollektívbe se akart belépni, de az más. Aztán ez a bontás ... Én inkább anyámra ütöttem, könnyebben hajlok, könnyebben alkalmazkodom. A bontás . .. így kell legyen, hát így kell legyen, épül a város, terjeszkedik. Apám nem. Pedig nem a szónak rossz értelmében volt konok ember. Olyan szépen tudta például anyámnak mondani, hogy „te, Zsuzsi, te", hogy csak ámultam mindig. És érdekes, nem emlékszem. hogy anyámnak bár egyszer is azt mondta volna: nem. „Jól van, Zsuzsi, legyen ahogy te akarod." Számomra ez még ma is megfoghatatlan. Apám akkora volt, mint egy hegy, döngött a hely alatta, anyám meg akkorka mint egy gyermeklány. Igaz, az esze úgy szaladt, hogy ember kellett hozzá, hogy a nyomába érjen! Apám még csak töprenkedett, anyám már tudta is. mit kell tenni. De sohasem parancsolgatott. Nem volt abban semmi ravaszság, legalább is szándékolt ravaszság nem — apám azt észrevette volna! —. amikor jóval apam döntése előtt így szólt: „nem gondolod. Dénes, hogy így meg úgy kellene csinálni 7" Bontáskor anyám már nem élt. Anvam halala nem rázta meg apamaL annyira, ahogy aztim> tott.uk. Látszólag nem változott semmit, csak egyszer-egyszer vevödött észre, hogy elbizonytalanodik. Ekkor fedeztem fel egy mindig-volt mozdulatat: kérdő arccal fordult a konyhai kályha felé. Egy pillanatnyit tartott ez a megtorpanás, idegen az arcán átlibbenő árnyékot sem vehette volna észre. Apám ugyanúgy lépett ki az ajtón, mint azelőtt, ugyanúgy hajladozott az ágyások között. Csak vasárnap nem ment többet a templomba. Felöltözött ugyan, ahogy kell, s kiballagott a temetőbe, anyámhoz. Mindig. Amikor jöttek, hogy ki kell költözni, mert bontják az utcát, az egész negyedet, apám elsápadt: én már soha! Olyan hangon mondta, hogy megijedtem tőle. Azok nem sokat vitatkoztak, mentek a dolguk után; sok házat kellett még bejárniuk. Én toporogtam csak tehetetlenül, hogyhát mit tudjak csinálni, mert ha apám megkutyálja magát . ..! Hirtelen az jutott eszembe: ha most itt lenne anyám...! De hát anyám már nem élt. Akkor apám. mintha vasarnap lenne, ünneplőbe öltözött. „Hová megy, apám?" „A temetőbe." Kiment anyámhoz. Este, amikor hazajött, megállt előttem: „Tudd meg, mikor van fogadónapja az elnöknek. És írass fel. hadd lám ..'.?" Sohasem volt bőbeszédű, de most hangját sem -tudtuk venni. Ha hívtuk enni, jött, ha megvetette a feleségem az ágyát, lefeküdt. A kihallgatás sápján egyszer a temetőbe ment, aztán a neptanácshoz. Mondtam: „jövök magával, apám, nem tud maga olyan jól románul..." Legyintett. Sohasem mondta el. hogy volt az elnöknél. Aztán megkaptuk a lakást, valamelyikünk mindig ott volt apám nyomában, nehogy valami bolondságot tegyen. De az ember kiismerhetetlen, kiszámíthatatlan. Éppen csak szavát nem lehetett hallani, de nem ellenkezett, kihordtunk mindent a házból, pontosan úgy dolgozott, mint én, vagy a kollégáim Fölhurcoltunk mindent a hetedik emeletre. — Na, apám, ez a maga szobája. — Jól van. Ügy tűnt, minden rendben. Pontosan két hétig ült az ablak előtt, s nézte a szőnyeget. Akkor azt mondta: — Fiam, én nem tudom megszokni. Ez a tétlenség...! — Ó. apám. ne féljen, mert megszokja, majd az idő . . . — Én most már csak útban vagyok... — Hogy mondhat ilyent, apám! — Ott a helyem anyád mellett Megint ünneplőbe öltözött, a temetővel kezdte, majd végiglátogatott minden ismerőst a városban. Utána tudtam meg: az időjárásról beszéltek, meg a régi szüreti mulatságokról. Nem tapasztaltak semmi különöset csak amikor elbúcsúzott, azt mondta: ne haragudjanak, mennie kell; ha valamivel valakit megbántott, bocsássák meg. Este jött haza, éppen izgalmas film volt a tévében, leoltva a villany, nem láttuk az arcát. Alit egy darabig, mintha a filmet néíné. — Békességes ió éjszakát — mondta egy idő után. Bement |a szobájába, de nekem csak a film utan esett le a tantusz: „te jó isten, mi ütött apamba. sohasem köszönt nekünk így!" Reggel aztán megtudtuk; űrába költötte a feiesegem. KJSfi JAJKOh