Délmagyarország, 1983. szeptember (73. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-24 / 226. szám

Szombat, 1983,: szeptember 17 3 Variációk öregségre Barátnők Két tündér kis üregasszonyról támadt kedvem nótázni egyet. Régóta ismerem őket, s hogy miért csak most jutottak így eszembe, meg nem mondhatom. Pédig mennyi örömmel megáldottak már! Birsa'maszagÜ kis házaikban micsoda befőttek, savanyuságok, sütemények mosolyogtak rám! Kedves régi ízeket varázsolnak ma is az ínyemre, ha rájuk kopogtatok. Meg a revük is messziről való: Emerencia és Amalia. Kinek jutna eszebe manapság így keresztelni? Es meg csak nem is díszítik, sót inkább egyszerűsítik a megszólítást. Emer és Amál — csak így szólítják egymást, pedig már hatvanéves a baratsaguk. Emer néni édesanyja grófi házban szolgált, a férje is ptt volt kocsis, s nagy kegy érte őket. mikor a grófné vállalta, hogy keresztvíz alá tartja a gyermeküket, ö Választotta az Emerenciát... Amália pedig a nagynénjétől örökölte a nevét, ugyancsak a keresztanyai választás szeszélyéből. Ettől persze közönséges kis parasztlányként cseperedtek fel. s adlak férfit a hazának, magyart a világnak; emeltek síremléket a férjnek. Kedves, régi barátnők lévén, nemigen esik közöttük görbe szó — de ha mégis, hát annak egyesegyedül az a kis bor és pálinka az oka. Mert Emer néni még a szagát se viseli — Amál néni ped:g pálinkagózzel szuszogja be a szobáját. — Meglásd, Amál. téged a szesz öl meg! Egyszer ügy felbuksz tőle, hogy ki sem egyenesedsz többé! — ijesztgeti barátnífjét Emerencia, amire Amalia csak mosolyog fogatlan-lágyan. — Mondhatsz Emer, amit csak akarsz, de én tudom egyedül, hogy pont az a kis szesz tartja bennem a lelket! — felesel vissza, s ki lehetne más ebben autentikus. A tény mindenesetre az, hogy egyformán közel vannak a nyolcvanhoz, s amenynylre igaz, hogy Amál sosem vetette meg a jobbféle itókát, legalább annyira szent, hogy Emeranynyit sem ivott életében, amennyi egy kismacskát beteggé tenne. És bár semmi remény nincs arra, hogy ez a vita valaha eldől közöttük, mindennap meuyjvják. Ebben a diskurzusban aztán minden igaz — meg annak az ellenkezője is. A hosszú emlékezetű emberek nem maradnak beszédes példa nélkül, akármiről legyen szó. Mert igaz ugyan, hoigy Pótyi Molnárt a pálinka ölte meg huszonnyolc évesen, hiszen meggyulladott benne, és a Csőri Pösze Margit pisije sem tudta eloltani — de az is igaz. hogy Görcsös Balog Menyhért kilencvenkét éves korában is megitta a napi két liter borát, s ha azt számoljuk, hogy már tizenhat éves korától... Meg az is bizonyított tény, miszerint a Sánta Varga Péter gyógyszeren élt legutolsó harminc évében, s végül nyolcvankettőt véstek mégis a fejfájára — de éppúgy megfelel a valóságnak, hogy Tubák Kósa ugyan le nem nyelt teljes életében egy tablettát sem, mégis elaraszolt a nyolcvanhatig... Mit lehessen akkor most tudni, hogy a barátnők közül ki kíséri majd el a másikat? Emer néni még akkor is mondja a magáét, amikor Amál már elmegy. Hogy azért az a ronda szesz. . . Mondja, és közben szedegeti a fáról levert szilvát nagy és mély sóhajtásokkal. Beletesz félig éreltett éppúgy, mint amelyik már megoössent Mikor egy nagy vaidllnggal összejön, szépen megmossa kimagozza, átönti egy tágas műanyag hordóba, kiló cukrokkal megszórja, s élesztőt kever bele. — Ez meg mire lesz jó? — kérdem tóle; — Pszt! Ez tilos! De neked megmondom: pálinka. — Minek az. hiszen Emer néni nem issza..; — Nem én. még meg sem kóstolom. De Amál elhordja. Tudja, hogy tisztán csinálom. És neki száznegyvenért adom ... — De hát. milyen lehet az a házi pacsmag? — Hogy milyen? Van még. amit a ribizliből főztem. Kóstold meg! ízlelgetem, morzsolgatom a számban. Fogalmam nincs, milyennek keli lennie a jó ribizlipálinkának, de ez azért megteszi. Emer néni tényleg jó barátnő, nem ad akármit gyerekkori pajtásának. — Csak nem vetsz meg érte? — kérdezi aztán ijedten. S mindjárt meg is magyarázza a dolgot: — Nem ugyanezt teszi az állam is? Így káros az egészségre, úgy szétrombolja a családot, mégis minden héten nyitnak egy új kocsmát... Eközben Amál hazaér, kiteszi szatyrából a félliter ribizlipáUnkát. kiveszi az üzevgböl a dugót, gondosan önt magának egy kupicával, és nagy grandezzával becsókolgatja. Mikor cuppant rá egyet, azt mondja magában: — Isten bizony, de jól csinálja ez az Emer! És ha már csinálja, meg ha én már úgyis mezadom érte a pénzt, hát inkább neki legyen belőle haszna, mint a gebinesnek! Mert Emer még becsületesen is mér. Mindenkinek jó tehát a lelkiismerete. S ezzel a jó lelkiismerettel holnap ugyanilyen szelíden kezdik a témát, a legelejéről. A kert A kert, amelyről szó lesz, igaziból nem is az. A bérház udvarának elpécézett része inkább; a lakók osztották el maguk kőzött négy egyenlő ré:;zre. Körülbelül annyi jutott belőle egynek-egvnek. mint egy nagyobbfajta lakás: nyolcvan négyzetméter. De hogy mi megterem ekkorka földön, ha szívvel meg hozzáértéssel gondozzák! Hátul két magasra kapaszkodott szilvafa; ezekkel szomszédos sávban ribizkebokrok; utána karóra futtatott Juliska bab; majd sorban egy kalicka uborka, káposzta, sóska, salata. cékla, répa. gyökér, zeller arányosan. Körbe pedig gyönyörű rendben lécre kötözött paradicsomfák . .. Ha egy termés „kimegy" a kertből, más növény kerül a helyére. A tavaszi borsó után jött az uborka, annak a helyén pedig már bokrosodik a salátapalánta. Egy kis öregasszony mindennapi elfoglaltsága ez a kis kert. Közel van, csak ki kell lépnie az előszobából, s máris ott van. Naponta tesz-vesz benne valamit — ha többet nem, hát a vakond miatt zsörtölődik, mert föltúrta a salátamagot. És a testi kondícióját, annak fogyatkozását méri rajta, érezvén, hogy a hajlongás egyre nehezebb, olykor kis szédülések érik kapálgatás közben, vagy hőhullámok törnek rá, amelyeket hideg verejtékezés követ. — Már nem bírom úgy a kertet sem ... — panaszolja hazalátogató lányainak. Már nem bírja úgy tényleg — de egy szem gyümölcs, egy fia káposzta, egy bokor sóska nem ment még kertjéből a szemétbe. A kert ugyanis a konyhában meg a kamrában él tovább, öreganyó a befőzésnek, a téli eltevésnek utolérhetetlen mestere. Híres a savanyúkáposztája. a céklája, az uborkája, kismamák hordják tőle egész télen a sóskát. — De nem bírom már úgy ... — ejti ölébe a kezét. Lányai pedig bíztatják: kirhélje magát, hagyja a hajlongást, az öntözgetést! — Hogyan hagymám? .Fogalmatok sincs, menynyit beveszek én ebből! öt-hatezer forintot fial egy évben ez a kis kert, — És hiányzik a Mamának az a pénz... — mondja az egyik lánya. — Jól jön a kis nyugdíj mellé ..! — De ha tőlünk ezt megkapná? — így a másik leány. — Van annak helye nálajok is! Ám amikor komolyra fordul a szó. miszerint a családi tanács úgy határoz: a kertet pedig abba kell hagyni, mert az egészség a legfontosabb, s a veszteséget a család pótolja — a szelíd, megadó túrelem elpárolog. — A kertet pedig ném hagyom! Hát mit csináljak egész nap? Üldögéljek? Később aztán az is kiderül: a kert kapocs a világgal. Nyáron el lehet beszélgetni az ágyások között forgolódó szomszédasszonnyal; télen meg hoznak mindig valami hírt a házhoz a vásárlók, akik beugranak egy üveg paradicsomért, sóskáért, uborkáért, egy kiló savanyúkáposztáért. — Csak egy baj van — mondja szomorúan öreganyó. — Mondom nekik, hozom mindjárt, hozom, üljenek le csak egy kicsikét. De már nem ülnek le, sietnek, toporognak . . . Hogy van ez, hogy ma mindenki siet?... SZ. SIMON ISTVÁN Szarvasbőgés idején CSOHANY KALMAN RAJZAI A Napkirály udvaroncai várhatták csak úgy a Nap felkelését • királyi hálószoba előterében, mint ahogyan a vadászok várják minden ősszel a szarvasbőgés idejét. Ilyenkor, szeptember derekán, még zöldek a levelek, de már az öszi szél végigsimogatta őket, és érintésétől, csókjaitól itt is, ott is egy-egy pirosra vált. Az éjszakák hűvösebbek, harmatcsepp csillog az erdei rétek fonnyadó fűszálain, s a holdvilág aranyló fénnyel önt el mindent. Ez a szarvasbőgés ideje. Esténként, mikor kezd elhatalmasodni a homály, a tölgyes felől hűvös esti szellő leng végig a völgyön. Csend van. csak itt-ott csattog a bujkáló rigó. A hegytetők szürke fényben úsznak, de a völgyben még űr az árnyék, majd ott is a legmélyebb zugokba szorul. A nagy hegyi kaszálót szürke párák borítják, amelyek csillognak az ezüstös hold sugaraiban; felemelkednek s alászállnak. Valahol messze, nagyon messze, elbőgi magát egy bika. öblös, mély hangját szakadozva hozza el az esti fuvalom, kisvártatva újra megszólal, s rekedt ordítással bőgi bele haragját a holdvilágos éjszakába. A visszhang összevegyül a bőgéssel, s úgy hallatszik, mintha két bika szidalmazná, hívogatná egymást páros viadalra. A másik oldalban megsokallja a hivalkodást egy rossz kedvű agglegény, s mélyen kezdett, felfelé emelkedő, majd ismét leszálló cséplőgép bugásához hasonló, vontatott tutulással fenyegeti meg, és jelenti, hogy más legény is van a csárdában . .. .Messze, valahonnan a túlsó völgyből is felzúg olykor-olykor egy elvert bika panaszos bőgése, tompán, szaggatottan, mintha a föld alól jönne. Hol nyög. nyöszörög, hol meg átcsap egy búgó. panaszos bőgésbe, melynek hullámzó akkordjait egy távoli, mennydörgésszerű morgással fejezi be. Majd megint azt a küzdelemre hívó. rövid, érdes csataordítást hallatja, mikor a dühében toporzékoló szarvas agancsával a légbe szórja a felkapált hantot. Lassan hajnal van már. de a völgy mélyén még teljes az éjszaka. Fenn, a sötétkék ég is tele van ragyogó csillagokkal. Mégis hajnalodik. A fény lassan feliebb csúszik, a kelő Nap parázs fénye egyre fakul, fehéredik, a csillagok egymás után alusznak ki, s a sejtelmes derengés leszáll a harmatos völgyekig. Az erdei- rét szélén egy bika lomhán bolyong ide-oda a bokroscsenderesben. Ímmel-ámmal harap a fűből, majd bődül egyet, s a földet szaglászva ténfereg tovább. Hirtelen megáll, felkapja fejét, s táguló orrcimpákkal szimatol az erdő felé. Onnan mély, vontatott orgonahang kél szárnyra, mint a távoli mennydörgés. Lágyan indul, majd fenyegetően felzúg, hogy ismét elhaló nyögéssel fúljon bele a terpeszkedő ködbe. Aztán csörtetés, gallyropogás, s a tisztás szélén feltűnik fénylő, csillogó agancsával egv öreg bika. Égre meresztett nyakán vastag a szór. torkából, orrlyukaiból sugárban száll a pára. ahogy elbődül. A másik oldalról, a csenderesből előugrik a feleselő, a fiatal. Szembebőgnek néhányat, s méltóságteljesen megindulnak egymás felé. Mind gyorsabb és gyorsabb az iram. végül száguldva ugranak össze. Tompán koppannak a koponyák.' csattognak az agancsok szárai. Harc kezdődik, sokszor vérre menő harc, ha a gyengébbik nem látja be idejében az erőfölényt. A hajnali csendben nesztelen repüléssel egy bagoly is odavetődik a rétre, és a maga módja szerint rémséges hangon csodálkozik a látottakon. És arnit lát, az teljes mértékben leköti a figyelmét. Az agancsok csattognak, a paták nyomán szerteröpköd a felszántott gyöp. Lassan fáradnak a bajvívók, s aztán az öreg bika hirtelen taszításával el is dől a küzdelem. A fiatal megszégyenülten, csapzottan vágtat a sűiűbe... A győztes pedig nagyot fújva, hosszú, diadalmas bőgésb0 kezd. Az erdei vadJ.szháztóI a hajnal leple alatt emberek indulnak. Puska a vállukon. Nem célirányos ilyenkor a szóbeszéd, mert könnyen elriaszthatja a szerelmi lázban égő bikát az ember. Ilyenkor teszi meg a magáét a makrapipa. ha nem is ég. Nagy szolgálatot tesz, mert a pipás ember hallgatag. Míg mennek, az öreg bika csak bőg, hangjától visszhangoznak a hegyoldalak. Aztán a rét széléről valami villan, valami cjrreu, s az öreg győztes agancsával az ég felé vágva, összerogy. A lövés utáni hatalmas csendben csak az emberek bakancsainak surranása, a fűszálak roppanás hallatszik. Lassan felkél a Nap is. ezüstös sugarai már a hegycsúcsokat melengetik. A párák feiszá'lnak, a bikák nyugovóra térnek. S estére újra kezdődik minden. Bőgés, nász, viadal, puskalövés... VÁSÁRHELYI :STVÁ*<5