Délmagyarország, 1983. augusztus (73. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-20 / 197. szám

t Szombat, 1983, augusztus 20. \ 1 i pusztai milliomos A kocsi lassított. — De szép ez az emeletes ház — mondta Fazekas a/, agronómusnak, aki egész délelőtt a I; iserője volt. — Biztosan az orvosé, a kerület leggazdagabb emberéé. Az ngronómus mosolygott. — Valóban az orvosé, de nem a leggazdagabb emberé. A leggazdagabb. a milliomos, a puszta szelén lakik. Mármint a volt puszta szélén, mert a pusztát, a hajdani „grófi szérűt" ahogy mondani szoktuk, a város bekebelezte, a város kinyújtózott a puszta széléig. » Fazekas már nemigen figyelt a múlt és a jelen ecsetelésére, de még a presszóban is, amikor a búcsú feketét itták, azon töprengett, hogy biztosan csak amolvan mendemonda ez a pusztai milliomosról. És amikor elbúcsúzott az agronómustól, intett a sofőrnek, hogy tesznek egy kört, s meglátogatják a legendából szőtt embert. Alacsony, sovány, borostás arcú ember állt az udvaron, a vendégek láttán hátraparancsolta a kutyákat. Az új ház hatalmas, üveges verandáján egy öregaszszony üldögélt, s amikor a kutyák elhallgattak, odakiáltott emberének: — Gyertek a verandára, csak nem az udvaron fogtok ácsorogni. — Jó-jó — mondta az öreg. És elindultak. Fazekas arról dünnyögött közben, hogy a téeszben jártak, valamit irni akar róluk, és most azért jött ide, mert úgy hallotta, hogy itt a híres milliomos él. Az öreg arca meg se rebbent. Leültette vendégeit. Az asszony szó nélkül bort hozott. Ez nem nova — tette le a kancsót és a poharakat. — Apjuk, töltsék — Nem igaz a mendemonda? :— kérdezte Fazekas, amikor megkóstolták a bort. Az öreg letette a poharat, néhányszor körbe forgatta. Felemelte a fejét, Fazekasra nézett. — Bár ne lenne igaz — legyintett. — Anyjuk, hozzál mán pogácsát is. Megvárta, míg a felesége bemegy a szobába, aztán csendesen azt mondta: — Egy gyermekünk volt. ötvenhatban ő is ott volt a hangoskodók között, aztán a vihar után az egyik tekergővel kiment 'külföldre. Télen már levelet írt Ausztráliából. Meg küldött száz dollárt, tavaszon ötvenet, aztán még egyszer, vagy kétszer. A levelek is elmaradottak. Tizenöt éve nem tudunk róla. — Tegnapi sütés, kóstolják — csoszogott az asztalhoz az aszsiony. Leült, de már egyetlen szót sem szólt többet — Nem kerestették? — Kerestettük mi, én ífiagam mentein be a városba, a Vöröskereszthez, vittem a tőle jött levéleket is. de hiába. Talán egy; év múlva kaptuk az értesítést,' hogy valóban élt Ausztráliában egy ilyen nevű bevándorló, de eltűnt. Hová lett, hogy pusztult el. senki se tudja. — Lehet, hogy él valahol — mondta Fazekas, de maga se hitt szavainak. — Lehet. Azóta várjuk, várjuk, mert mi mást tehetünk. Itt minden az övé lenne, mpg a családjáé. ha volt neki. Gürcöltem én látástól vakulásig, hogv legyen neki, mire hazatér. Sokszor még magamtól is megvontam a jó falatokat ... Na, de igyunk is. Egv pillanatra rájuk szakadt a csend. Majd koccantak a poharak az asztalon. Fazekas az asztalkendőt bámulta. Nem volt ereje, hogy szokásához híven az öregember szemét, ráncait figyelje. — Mi úgy élünk most is, mint negyven évvel ezelőtt, egyszerűKOPASZ MARTA: BOSZORKÁNYOK MENETE A megalapításának 50., felújításának 25. évfordulóját ünneplő Szegedi Szabadtéri Játékok igazgatósága a kettős jubileumra több kiadványt jelentetett meg. Sz. Simon István írta meg a Játékok történetét, melynek egy fejezetéből Szabadtéri műhely címmel mini változat is készült. Vinklcr László rajzainak felhasználásával. A Névművelési Intezettel közösen kiadták az 1933-as Tragédia díszlettervezőjének, a ma Londonban élő. világhírű grafikusnak. rudey Györgynek -4z ember tragédiájához készített fametszeteit. S készül egy grc.fik-i mappa, melyben szegedi művészek lapiait gyűjtik egybe. Az alkotók között szerepel Kass János. Budi!/ Gi/örgy. Cs. Patai Mihály. Pataki Ferenc. Papp György. Kopasz Mátta. Varga Mátyás. A készülő mappából adunk ízelítőt lapunk 6—11. oldalain. en. majdnem szegényesen. Pedig megtehetnénk, hogy másképpen éljünk. De hiszi, nem hiszi, nem visz rá a lelkiismeret. Felépítettem ezt a házat, fürdőszobával, pincével, a nyári konyhát meg mellette, egy kis szobát magunknak. vénsé" "-nkre. Mert úgy gondoltuk. ez icsz az övék, mi meg olt húzzuk meg magunkat. Már félmilliónál is többet ígértek érte, de nem adom. Minek nekem a pénz? Van nekem, bár ne len- • ne annyi. — Mennyi? — röppentek fel váratlanul a szavak Fazekas ajkáról. — Sok, sók —, ismételte meg az öregember. — Különben ki szám'hatja. Amióta a fiam kiszédüit az országból, én mindennap. té'en, nyáron, esőben, líóban ötven lifer tejet viszek be a csarnokba. Az árá ment a bankba. A mai nhpig egv fillért se jiem vértem ki belőle. Elég volt az, amit a téesztől kaptam. De a bankba ment a hízott bikák ára, a borjúk ára, meg amikor még levgenyij /evtusenko Anyám és a neutronbomba (Ré&zlet) jobban bírtam erővel, a hízók ára. Tíz, tizenöt hízót adtam én le egyszerre az államiaknak mindig. — És nem irigyelték? Nem kértek kölcsönt maguktól? — Dehogynem. Csakhogy, én nem adtam. A fiaméból? Különben, amikor mi nagy szegénységben voltunk, senki sem .segített rajtunk. Senkitől sem kaptunk mi semmit, a magunk, erejéből lett itt minden. Hanem, rosszul mondom — nyúlt a kancsóért, hogy teletöltse a poharakat. — Egyszer mégis adtam. Talán öt ere ennek. Meghalt egy rendes ember. itt. a pusztán. Öt árvája maradt. Az amzony sírva • szaladt, hogy segítsek rajta. Mondtam, hogy nincs n§kem pénzem. E'.merít. Egész éjszaka nem tudtam aludni. Hátha az én fiam is meghalt hirtelen, és árvái maradták Ausztráliában, vagy másutt. Biztosan rajtuk is segítenek. Szóval, reggel felkeltem, elmentem az asszonyhoz, és mondtam neki. hogy jöjjön velem a városba. Kivettem hetvenezer forintot a bankból. Tíz-tíz a gyerekeké, húsz meg a magáé, adtam oda erővel az asszonynak n pénzt. Mert, nem akarta elfogadni. hiszen ő csak a temetésre kért párezer forintot. Fogja, majd megadja, erősködtem. Elvette. Megadom, ledolgozom, meghálálom, szipogta a szerencsétlen özvegy. Majd a fiammal elszámol, ha megjön. Mert az övé ez a pénz, mondtam, és otthagytam az árvát. A poharakat nem koccintották össze.de kortyolgatták a bort, lassan, óvatosan, mintha tüzes vizet nyelnének. Az öregasszony, aki a beszélgetés alatt némán ült, egyre összébb görnyedve, mintha itt aszalódna, szipogott, szemet törölgette. És sóhajtott. Mintha jajgatna. Fazekas letette a poharat. Az üveg csengése felriasztotta az öregembert is. — És mi lesz a ... — ... a vagyonnal? Ezt akarja kérdezni, ugye? — emelte tekintetét Fazekasra az öreg. — Nem visszük a sírba. De item is herdáljuk el. Rendelkezünk. Minden az államé. De. ha mégis hazajönne a fiam, vagy hazajönnének a leszármazottai, akkor az övék. Az asszony bólogatott, szemét törülgette. Az öregember még két pohár bort is felhajtott egymás után. — Higgye el. boldogabbak lennénk, ha szegényebbek vönánk, ha a fiunk, a menyünk, meg az unokák miatt lassan még a tehénkéinket is el kellene adogatni, hogy nekik legyen meg az, ami kelL BABA MIHÁLY Az olasz professzor meghívott Assisiba, egyetlen menedékébe, legénylakásába. Látnivalóan ideges volt, elnézést kért jóelőre a porért, de hát oly nehéz bejárónőt kapni ... S csak nehezen fordult el kulcsa a rozsdás zárban. Egy kép alatt a falba süllyesztett széf, belőle • vörösbarna, súlyos kapcsos album került elő. Kezében sápadtan méregetve szólt a professzor: „Album azokról, akiket szerettem ..." Nem véletlenül választottam e köznapi kötést, hiszen magam is album vagyokrendkívüli emlékekkel, de köznapi kötésben. Mint mindenki, magam is szenvedek. hogv nem értem a mások szenvedését Mint mindenki, bölcs pofával hallgatom az ostobaságokat, S mint mindenki, magam is bölcs pofával mondok ostobaságokat, ám ha már nem leszek, s kinyitják a széfet, végignézik az albumot. ha megkésve is, megtudják, hogy nem olyan voltam mint mindenkiy Emlékszik, amikor a tartományi képtárban Krisztust néztük. Azt is láttuk az ablakon át, hogy két suhanc plakátot ragasztott: „Le a neutronbombával és minden bombával!" Tudja, mi járt az eszemben akkor? Az, hogy a neutronbomba szemében semmi bb vagyok egy tárgynál, hiszen ez a bomba gondosan megkíméli a tárgyakat, de engem esze ágában sincs épségben hagyni Én, mint mondtam, betegesen önhitt vagyok. Nos, jól van, tegyük föl, megkíméli a széfemet hiszen a széf: tárgy, s az albumot is, mert az is: tárgy. De ha mindenkit megsemmisít, ki lapozza az albumot? Tehát soha senki nem fogja tudni, hogy nem olyan voltam mint bárki, mert nem marad senki, aki bárkivel is összevessen." Bátorkodom megjegyezni: „Professzor, talán az óvóhelyeken maradnak olvasói. Egy bizonyára -körülhatárolt, s ezért rendkívül kiválasztott kör." Gyűlölködő suttogásba fogott a professzor: „Ki által kiválasztottak? A saját pénzükön vett saját hatalmuk által? A légkondicionált óvóhelyeken csak lélektelen különösen kiválasztottak maradnak, akik különösen kiválasztott nőket menekítenek a bunkerba és nyögve nekiállnak a kivesző emberi faj szaporításához. Hiába, mert kiderül a nyomasztó titok: Világunk úgynevezett erős emberei — 'végzetesen férfiatlanok. És eszük ágában sincs .parasztot menekíteni a bunkerba, hát hadiplecsn'kct, s niundérgombqkat vetnek. Konzervkenyeret majszolnak majd. Konzervtyúkok kárálását hallgatják. Eszük ágában sincs prolikat menekíteni a bunkerba hát autóik motorjáb a ezüstvillájukkal kotorásznak fűrésszel vágják a fút, fejszével fűrészelik. De hát világunk erősei a neutronrobbanás előtt is bunkerban éltek csak telefonnal és nyomógombbal érintkeztek a világgal, S most az elpárállott telefonos kisasszonyok és elgőzölgött titkárnők gondolatban vihognak tehetetlen főnökeiken. A mai világ erős emberei erőtlenül fázni fognak, Dantéval és Dosztojevszkijjel tüzelnek, s amikor már nem lesz több klasszikus tűzbe vetik az albumomat, s vele azokat, akiket szerettem ..." „Professzor, felszökött a hőmérséklete" — vágtam közbe óvatosan. Nevetni kezdett: .. Hál' istennek, hogy van hőmérsékletem: az emberi test melege ..." FERENC GYÖZÖ FORDÍTÁSA