Délmagyarország, 1983. július (73. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-16 / 167. szám

121 Szombat, 1983. július 16. A jubileumi évad előtt Az újjászületés Részlet az 1957 októberi tanácsülés jegyzőkönyvéből A városi párt-végrehajtóbizottság javaslatára a tanács végrehajtó bizottsága foglalkozott a Dóm téri szabadtéri játékok felújításával. Az előkészítési munka során illetékes kormányszervekkel tárgyalásokat folytatott és több bizottság (műszaki, művészeti, gazdasági és propaganda) javaslatait figyelembe véve, előterjesztését a tanácsülésnek az alábbiakban teszi meg: 1. A szabadtéri játékok városunk kulturális életének nagy jelentőségű hagyománya, amely politikai, kulturális, idegenforgalmi és gazdasági szempontból jelentős kihatással lehet városunk életére. Növelni tudja városunk idegenforgalmát, befolyással lehet kereskedelmünk szélesedésére, devizabevételeink növekedésére, exportlehetőségeink bővítésére és városunk fejlődésének perspektíváira. 2. Jelentősége messze túlnő városunk, sőt az ország határain is. A szabadtéri játékok felújítása lehetőséget biztosít a népek közötti barát'ság elmélyítésére és kulturális életünk hírnevének növelésére. 3. A játékok művészeti bizottságába Major Tamást, Nádasdy Kálmánt, Vaszy Viktort és Varga Mátyást kérte fel a végrehajtó bizottság. A művészeti bizottság a Dóm téri játékok jövő évi műsorára Madách Imre: Az ember tragédiája, Puccini: Turandot, Csajkovszkij: Hattyúk tava, Kacsóh Pongrác: János vitéz c. művének bemutatását javasolja. Tervei szerint önálló műsorral a Magyar Állami Népi Együttes is fellépne. A Turandot előadásához olasz vendégművészeket kérne fel és Csajkovszkij: Hattyúk tava című balettjót szovjet együttes bemutatásában kívánja megrendezni. 4. Az előzetes kalkulációk szerint a játékok művészeti produkcióinak költségei és elérhető bevételei egymást fedik, különösebb deficittel nem jár. 5. A műszaki tervek programja elkészült. Ezek szerint három alternatíva közül választhatunk: a) vasvázas tribün 9700-as férőhellyel, korszerű akusztikai és villamossági berendezésekkel, öltözőkkel és raktárakkal, közműcsatlakozásokkal és elárusítóhelyekkel (kb. 8 millió 600 ezer Ft). — b) Hasonló berendezések, öltözők és elárusítóhelyiségek nélkül 3 évi ütemezésben (7 rrybió 86 ezer Ft). — c) A tér egy részének lesüllyesztésével, 3 ezer férőhellyel (1 millió 400 ezer Ft). 6. A Művelődési Minisztérium a vb közbenjárására kb. 1 millió 500 ezer Ft hozzájárulást vállalt. Amennyiben a tanács egyetért a szabadtéri játékok megrendezésével, községfejlesztési alapból kb. 500 000 Ft megszavazása szükséges. Egyetértését kifejezve, a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium Szeged városnak ajándékozta a Kossuth-hidat. amelynek felhasználása a kivitelezési munkákat olcsóbbá tehetné... * A határozat tehát megszületett. Az előkészítésre szánt egy esz' tendő — pontosabban az 1957 októbertől 1958. júliusig rendelkezésre álló hónapok azonban illuzórikusán rövid volt, hiszen á technikai bázisból csak a meztelen tér volt még, s az ennek előteremtéséhez szükséges anyagi fedezetet sem tudta volna a város oly hirtelen előteremteni. Egy évyel elhalasztották hát mégis a nyitányt, s 1959-re tűzték ki. Július 25-'én Kállai Gyula nyitotta meg a negyedszázada tartó eseménysorozatot: „A magyar kulturális élet nagy ünnepnapjára jöttünk ma itt össze. Hosszú szünet után a kormány és Szeged város közös erőfeszítésével újra felépült a szegedi Dóm téri szabadtéri színpad, Közép-Európa egyik legnagyobb és legszebb nyári színpada. Szeged szabadtéri színpada ismét otthonába fogadja a színjátszás mestereit, hogy örömet, szórakozást és művelődési lehetőséest biztosítson a szegedieknek, a hazai vidékekről és külföldről érkező vendégeknek. .. A szabadtéri játékok felújítása szerves része pártunk kulturális politikájának, amelynek legfőbb célja a tömegek öntudatának, műveltségi színvonalának növekedése, a dolgozó nép kulturális felemelkedése... Legyen az újjászületett szegedi szabadtéri színpad a tömegek szocialista nevelésének Iskolája, mutasson példát az ország többi színpadának is. öregbítse a magyar szocialista kultúra . és színjátszás hírét hazánk határain túl is." H

amarosan ismét megszólalnak a fanfárok. immár a 25. nyáron. Negyedszázad. Milyen rövid és milyen hosszú időszak. Rövid, mert hiszen mintha tegnap kezdődött volna. Hoszszú. ha az élmények sokaságát veszem számba. Ezeket az élményeket és emlékeket faggatom. Visszakanyarodom egy röpke pillanatra az előkészületekhez: ahogvan közeledett a kitűzött nap. szaporodtak a tennivalók, hosszabbodott a munkaidő, emelkedett a lázgörbe. De kit érdekelt? Legkevésbé azokat, akik benne voltak. Vajon hol vannak, hogyan emlékeznek azok a munkások, akik a Dunán le. madd a Tiszán felvontatott uszályokból kirakták a lebontott Kossuth híd vasszerkezetét, lángvágóikkal darabokra szabdalták, hogy alkalmassá tegyék a nézőtér készítéséhez? És hol vannak azok a pedagógusok. akik az alkalmi kiállítások őrzését vállalták, vagy akik a bejáratoknál strázsáltak? Nevüket senki sem iegvezte fel — de nem is tartottak rá igényt. Szavakkal alig fogalmazható meg az a hangulat, lelkesedés, tenniakarás. ami akkor az egész várost iellemezte. Még azt is mondhitom — bizonnyal nem sértek senkit —, hogy ez a lelkesedés gvakran pótolni volt képes a megfelelő szakértelem hiányát is. átsegített olyan nehézségeken, aminek hideg feiiel talán neki sem mentünk volna. A feladat, a nagy feladat óriási szervező erő. Ma. a mindennapos munka persze kevésbé látványos, de e más. konszolidált körülmények sem nélkülözhetik az egyet-tenni-akarást, lelkesedést, mert ez a fesztivál éltető ereje. Azóta ugyan sok mindent megtanultunk, rutint szereztünk, profi színházzá lettünk annak összes buktatóiával, de a hozzáértés és a rutin önmagában bizony jócskán kevés. Pályakezdőként magam is részese lehettem — ha csupán apró feladatokkal is — az újraindítás szép munkájának, de nem voltam tagja az igazgatósági szervezetnek. Nem is lehettem, mert tulajdonképpen ilyen nem volt. Tari János egy személyben volt tanácselnök-helyettes és igazgató, közvetlen munkatársai pedig a tanácsi apparátus dolgozói és felkért színházi szakemberek voltak egészen 1963-ig. Akkor vált az intézmény önállóvá, hogy úgy mondjam: bejegyzett színházzá. És Tari János az elnökhelyettesi szobát véglegesen az igazgatóival cserélte fel. Én még egy darabig „pendliztem", de a nyári napok jelentős részét a Dóm téren töltöttem, láttam szinte minden próbát és előadást, lassan személyes ismerőseimmé lettek a közreműködők, művészek is, műszakiak is. Nyugodtan figyelhettem a színpadon történteket, mert legtöbbször nem volt konkrét tennivalóm, de illett ott lenni; hátha történik valami. (Szerencsére nem történt. Nem is tudom, ha történik, képes lettem volna-e intézkedni?) Az is illett azonban, hogy másnap — bármeddig voltunk is a térgn — reggel nyolckor meg kellett jelennünk főfoglalkozású munkahelyünkön. Néha nagyon fáradt voltam, nemegyszer elszundítottam. Volt ugyanis a hivatali f*«.ti MVv*A6r7V;tu,' avtyaio ii. itiuZÜ, szobánkban egy nagy. kopott de kényelmes fotel; az szinte csábított. A bölcs angol mondás szerint a puding próbája, hogy megeszik. A színházé csak az előadás lehet. Hogyan is szóljak a rengeteg élményről? Mind a hetven művet nem sorolhatom fel, pedig nekem valamennyi kedves, az is, amelyiknek az előadása lényegében megbukott. Már az első évben roskadoztam a hatások, élmények súlyától. Még fel sem ocsúdtam a Hunyadi sokkjából, máris jött a következő: a Moszkvai Sztanyiszlavszkij Balett Esmeralda előadása az újdonság erejével hatott rám, eddig ugyanis csak balettbetéteket láttam. Lenyűgözően szép. ráadásul abszolút érthető volt az egész. Lám, megint egy csoda: tánccal, mozgással milyen nagyszerűen lehet nemcsak szemet gyönyörködtetni, hanem érzelmeket kifejezni, tragédiákat elmondani! Aztán színpadra került Kós Károly: Budai Nagy Antala, kitűnő színészekkel, hatásos rendezésben. Igencsak kapkodtam a fejem, mintha a színpad és a történés a téren túlra is kitágult volna. Már nem is tudom, a látvány vagy inkább a súlyos mondatok kerítettek-e inkáhb hatalmukba. Azt mindenesetre nem kis büszkeséggel állapítottam. meg. — persze csak magamban és magamnak —. hogy ez az első esztendő máris elérte, sok vonatkozásban túl is szárnyalta a Játékok első korszaka legsikeresebbnek mondott évét is. Nyár nyarat követett, s mindegyikben születtek olyan előadások, amelyek mély nyomot hagytak az emlékezet mezején. Először a Tragédia, mindjárt a következő évben. Nemcsak az előadások élménye maradt meg, hanem annak a folyamatnak az emléke is. ahogyan a Tömörkény gimnázium udvarán felállított próbaszínpadon, olykor rekkenő hőségben, kemény és fáradságos munkával előadássá formálódott az írott szöveg. Básti Lajos nagyon szépen ír erről Mire gondolsz Ádám? című könyvében. Majd az Aida következett, amelyről egyöntetű a vélemény, hogv bármelyik nagy múltú fesztiválváros szívesen vállalhatná színpadán. Oly sok év után ismét nagyszerű külföldi énekeseket hallhattunk a Dóm téren. Ismét? A história szerint igen. de valójában, akik ott ültünk, többségünkben először. A Trubadúrhoz egészen más emlékek is kötődnek. Nem kis meglepetéssel láttam, hogy Glossop, ez a kitűnő angol bariton egész láda sört vitet az öltözőjébe. Olasz kollegája pedig hiába bugyolálta sálba a nyakát, mégis berekedt, a premiert Simándy József különös élményt nyújtó beugrása mentette meg. Lehetne, tudnám folytatni. Egy csikorgóan hideg téli napon csörög a telefon. Tari János hívat. Átmegyek. Nem teketóriázik. nincs hosszú előkészítés. hanem egyenesen teszi fel a kérdést: van-e kedvem véglegesen átjönni, akarok-e a helyettese lenni? A kérdés nagyon meglepett. az ajánlat igazán megtisztelő és hízelgő. Amilyen váratlanul kaptam a kérdést, olyan gyorsan mondtam igent, anélkül, hogy mérlegeltem volna, el tudom-e majd látni a feladatot? 1966. február 1-én a Széchenyi tér 10-ből a Klauzál tér 3-ba költöztem Mondhatom, ezt az elhamarkodott választást a mai napig sem bántam meg. Dr. Tari Jánossal azonban fájdalmasan kevés időt, mindössze 4 . évet dolgoztam szoros együttműködésben: 1970 tavaszán meghalt; mindössze 44 éves volt. Néha még ma is látom alacsony, szőke alakiát, amint zakóját hanyagul vállára vetve körbe-körbe iár a téren, utasításokat ad. felelősségre von, vagy egyszerűen csak beszélget. Mi, munkatársai valamennvien szerettük. Nagvon ió Indulatú, melegszívű ember volt, akkor is, amikor a szigorú főnök álarca mögé bújt. De tudott nagyon határozott és kemény is lenni, ha a szükség úgy hozta. Ami a munkát illeti, abban nem ismert tréfát. Magát' sem kímélte, de tőlünk is elvárta, hogy délutánonként ne az órát lessük. Szóval, a munkaidőnek csak kezdete volt. S érdekes, meg sem fordult bennünk, hogy másként is lehetne talán dolgozni, mas kényelmesebb, kedvezőbb munkahelyet is lehelne valasztani. A megszállottsága ragadós volt. Nincs is nálunk fluktuáció azóta sem. Aki elment, az nyugdíjazása miatt ment el. Azt veszem észre, hogy az idő egyre gyorsabban halad, néha szinte egybefolynak az évek. Igazán nem mondhatom pedig, hogy az utóbbi tíz-egynéhány év szűkölködött volna eseményekben. Mégis, minél közelebb vagyunk a mához, annál nehezebb tetten érni a nagy élményeket és hatásokat. Pedig szó sincs arról, mintha az utóbbi évek programjai valamiben is elmaradnának a korábbiaktól. Gondoljunk csak — nem is időrendi sorrendben — a Peer Gyntre, a Borisz Godúnovra, A hattyúk tavára, a Turandotra, -a Nabuccora, a Trójai nőkre, A végzet hatalmára... és még sok-sok új bemutatóval folytatható volna a sor. Inkább arról van szó, hogy megszoktuk, természetesnek tartjuk, életünk, mindennapjaink része lett a fesztivál. Vele ébredünk és vele fekszünk. A gondjaival és problémáival is. És jobban észreveszszük a hibáit. Hadd faggassak most másfajta emlékeket, a téren kívülieket, de olyanokat, amelyek azért szorosan ide tartozna^. Szeretek utazni, világot látni, más népeket, kultúrájukat tapasztalás útján megismerni. Szerencsére, volt benne részem hivatalosan is, turistaként is. Utóbbi minőségemben sem bújtam azonban ki a bőrömből, s ha tehettem, a lá-t tottakat-hallottakat mindig a mi viszonyainkkal és lehetőségeinkkel vetettem össze. Edinburgh, Dubrovnik. Salzburg — fesztiválváros-testvéreink. Annyiszor hallottam Szegedet ezekhez hasonlítani. Értelmetlen hasonlítgatas. Ahány fesztivál, annyi szokás, annyi sajátos lehetőség, egyedi körülmény. Közös csak az ünnepi jelleg. Célszerűbb hát,, ha úgy gondolkodunk, hogy Szeged — Szeged. És nem rosszabb mások, nál. Erről különös körülménye* között győződtem meg. Egyszer érkezett egy meghívó Pármából, az európai fesztiválok első nemzetközi találkozójára. A 'levél névre szóló volt. már ez meglepett, s mint később kiderült, hazánkat egyedül képviseltem. Hamarosan érkezett egv másik levél is. amelyben felkértek, tartsak előadást a Szegedi Szabadtéri Játékokról, különös tekintettel Verdi-előadásainkra. (Tudjuk, hogy Verdi Párma mellett született.) Természetesen elfogadtam. Mikor kiérkeztem, meglepetésem csak fokozódott; először azért, mert valóban ott volt minden jelentős fesztivál képviselője. másodszor azért, mert hamarosan rá kellett jönnöm, hogy sokkal többet tudnak rólunk, mint egyáltalán remélni lehetne. Űgv látszik, a nálunk járt sok külföldi művész és úiságíró jó hírünket keltette: Lényegében ennek köszönhettem a meghívást is. Előadásom után oedig elárasztottak kérdésekkel. Mit mondjak? Dagadtam a büszkeségtől! Hasonló tapasztalataim voltak a Szovjetunióban tett utazásaim során is. Általában lehetőséget kaptam, hogy a hozzánk érkező balettegyüttesekkel a közvetlen kontaktust ió előre felyegvem. Sosem kellett a kálvhánél kezdeni. mert vendéglátóim bőséges információval rendelkeztek. Tavaly a permi társulat balettigazgatójával éppen csak elkezdtem a beszélge+ést, próbáltam leírni színházunkat, amikor megszakított: ..Ne is folvtassa. maidnem mindent tudok a lehetőségekről. a fele?°gem táncosként iárt magúknál és igen soka* mesélt". .. . Egy másik balettmester pedig — Csicsinadze — önmaga tapasztalataira építhetett/ ugyancsak táncolt nálunk az első itt iárt társulattal. Van hát hírünk a világban, s jó hírünk van. Hogy egészen pontosan olyanná vált-e a Szegedi Szabadtéri Játékok, amilyennek tervezték — terveztük? Talán nem. Az álmok sokkal merészebbek voltak, mint aminek megvalósítását a Vealitások engedték. Mégis mondom, Balázs Bélával — Lenint idézve — „Álmodni kell. álmodni.., HORVÁTH MI HÁLT. a Szegedi Szabadtéri Játékok igazgatója