Délmagyarország, 1983. május (73. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-01 / 102. szám

8 Vasárnap, 1983. május 1; MAGAZIN : rs V- •>„> Tyézfogások. Országhatárokat átívelő baráti szorítások. AzoAy nos politikai, társadalmi, gazdasági célért, a szocializmus felépítéséért küzdő népek összefogása Közép-Európában. Baráti szálak, emberi kapcsolatok, kis és nagy kollektívák kooperációja jellemzi Bulgária, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Lengyelország, a Német Demokratikus Köztársaság, Románia, a Szovjetunió és hazánk népeinek hétköznapjait. Barátságvonatok, turistautak hálózzák be ezt a kontinensnyi földdarabot; üzemek, vállalatok, termelőszövetkezetek, tudományos intézetek, egyetemek, művészeti csoportok együttműködése, közös munkája gazdagítja az ismerkedés térképét. 4 politika közös erővonalai, a gazdasági nehézségek kollek/M tiv megoldásának erőfeszítései, a kulturális élet színes képének fölmutatásai mind-mind összekötnek bennünket, de az igazi kapocs mégis az egyes emberek személyes ismeretsege, a megélt élmények varázsa, a fényképalbumok által fölidézhető emlékek, az országhatárokon átszálló levelek sokasága. Jelzik a baráti kapcsolatok, a tartós ismeretségek folytonosságát. S ezek a testvéri parolák erősitik nap mint nap a szocializmust építő országok közös sorsát, azonos céljait, hasonló örömeit és nehézségeit. Ezek a kézfogások hitelesítő pecsétes az internacionalista barátságnak, népeink testvériségének. Régi barátság köti össze m adai „POTISJE" szerszámgépgyár es a Szegedi Kéziszerszámgyár műszaki dolgozóit és vezetőit. Több mint tíz éve már, hogy a Csongrád megyei MTESZ és a Szabadkai DIT szervezésében a GTE szegedi szervezete műszaki szakemberei, valamint a Szabadkán és környékén levő vállalatok között rendszeres kapcsolat alakúit ki. Ennek egyik eredménye, hogy minden évben kétnapos látogatást tesznek — 2—3 fős csoportban — a szakmailag hasonló társterületek képviselői. Már a gyár neve is garancia a jó kapcsolatra, hiszen a „POTISJE" „TISZAMENTr-t jelent, és mi, szegediek büszkék vagyunk ebbéli mivoltunkra. A két vállalat. teljesen azonos technológiával dolgozó precíziós öntödéjének kollektívája, nagy eseménynek tekinti a kölcsönös találkozásokat. Az évek során jól megismertük egymás munkáját, eredményeit, gondját, baját. A találkozásokat azzal kezdjük, hogy a kávé után alaposan körülnézünk a műhelyekben a legapróbb részletekig, majd részletes szakmai konzultáció következik. Ha nem mondanák ' is, észrevesszük, hogy mi változott egy év alatt. Jó érzés megbeszélni, hogy hasonló műszaki problémát hogyan oldanak mefe ők, s hogyan mi, vagy éppen a közös fejtörésből születik a kívánt megoldás. Berendezéseink hasonlósága sok azonos problémát hordoz magában. Az is előfordult már, hogy egymás számára fontos — de különben nem értékes — alkatrész, vagy minta ..zsebből" cserélt gazdát. A nyelvi különbözőség sem okoz problémát közöttünk, mert Adán minden második ember Találkozások a Tisza mentén beszél magyarul, nálunk pedig a jelzett terület művezetője, Kovács István, jugoszláv állampolgár. Ada mellett. Pecelón született, szerb iskolába járt, tehát anyanyelvként beszéli a nyelvet. Az is tény, hogy Vajdaság területén. a kifejezetten szerbül beszélők is nagyon sokat megertenek magyarul, csak a beszéd megy nehezebben. A „napfényes Odessza" lépcsői Odesszai látogatásomat még annál is több bonyodalom nehezítette, mint amit a téli utazásoknál már megszokhattam. December elején, az itthoni szokatlanul zord időjárás miatt, nem tudtam időben feljutni Budapestre, a gép később indult, hazafelé pedig menetrenden kívül Belgrádban is leszálltunk ... Nem először jártam a Szovjetunióban. de Odesszában eddig nem voltam, és az újjal való ismerkedés mindig várakozásteli izgalmat jelent számomra. Az előre jelzett időpontnál mintegy 25 órával később, éjfélkor érkeztem meg testvérvárosunk repülőterére. Természetesen senki sem várt, nem várhatott, hiszen nem tudhatták, hogv mikor is érkezem. Az INTURISZT segítőkész ügyeleteseinek köszönhettem, hogy rövid időn belül eljutottam az Odesszai Állami Mecsnyikov Egyetem előkészített vendégszobájába. A másnapi meleg fogadtatás az egyetem számítóközpontjában már feledtette az utazás fáradalmait. Néhány napos látogatásom tó célja a közös szakmai-kutatási munkaterv kialakitása. tartalmának meghatározása volt. Ez természetesen alapos előkészítést feltételezett, és azt, hogy kölcsönösen megismerjük a kutatókollektívák érdeklődési területeit, a számítástechnikai felszereltséget. Két témakört jelöltünk ki. Tanulmányozzuk a számítástechnikai alkalmazási rendszerek, programok kifejlesztésében alkalmazható „gyártási eljárások", a technológizálhatóság kérdéseit. Ezeknek az eljárásoknak igen nagy a „gyakorlati jelentősége. Manapság ugyanis minden program ..egyedi ' dafáb"-nak ték'iritehdő, és ezért előállítási ideje hosszú, költsége viszonylag magas. A „sorozatgyártás" sokkal olcsóbbá tehetné az ilyen ,.termékek"-et. Figyelmünket elsősorban a nagy adattömegekkel dolgozó, ember és gép közötti párbeszédet megengedő eszközökre koncentráljuk. Az ember-gép kapcsolat és a hatékonyság második témánkban is fontos szerepet játszik: a jövő szakembereinek számítástechnikai képzését csak korszerű eszközök szolgálhatják igazán. Az oktatási-kutatási célú párbeszédes rendszerek jelentősége, hatása ezért felbecsülhetetlen, annak ellenére, hogy megtérülésük csak áttételesen és hosszabb távon erezhető. Az első témában és annak oktatásában is a Mecsnyikov Egyetem számítóközpontja jar az élen, a másodikban — beleértve a területi számítóközpontok kialakítását és az ezzel kapcsolatos fejlesztőmunkát — a JATE Kalmár László Kibernetikai Laboratóriuma gyűjtött öszsze több tapasztalatot. Bár időnk nagy részét szakmai kérdések kötötték le, találtam módot arra, hogy egy kicsit megismerkedjem a várossal, benyomásokat szerezzek lakóinak mindennapi életéről. Minden külföldi utamon hosszú sétákat teszek olyan városrészekben is, amelyeket az idegenforgalmi túrákon nem érintenek. „Napfényes Odessza" (a helybeliek gyakran nevezik így) megmutatta több arcát: a tenger felől érkező súlyos ködöt, a zuhogó esőt, a sűrű hóesést — és a ragyogó napfényt. Üj ismerőseimmel végiglátogattuk a nevezetességeket, többek között a tengerparti palotasort, az Eizenstein filmjéből emlékezetes lépcsőket, a hatalmas modern kikötőt. A* Operaházban, amely szegedi testvérével ellentétben (tudomásom szerint tervezőjük ugyanaz az építész) teljes pompájában szolgálja a zenei életet, ízelítőt kaptam az ukrán nemzeti opera szépségeiből. De megtudtam azt is, az odesszaiak fájlalják, hogy nincs (a katakombák miatt nem is nagyon lehet) közlekedésüket megkönnyítő metrójuk, hogy időnként. gondjaik vannak az édesvízéflétásiíai. Elmértjeimet elmélyítette Vitalij Nikiforovics Lavriknak. a számítóközpont akkori vezetőjének családjánál eltöltött estém. Igazán megható fogadtatás volt az akkor 6 éves Ljálecska (elsős zeneiskolás) által zongorán előadott magyar tánc, élete egyik első produkciója. A sokfogásos vacsora pedig igencsak „magyaros" vendégszeretetről árulkodott, persze orosz és ukrán ételkülönlegességekből, italokból összeállítva, az elmaradhatatlan. kitűnő teával fűszerezve. Az oldott beszélgetés, a hangulat közvetlensége megerősítette bennem azt az érzést, hogy barátok között vagyok. Szakmai kapcsolatainknak nagy lendületet adott Vitalij hosszabb szegedi tanulmányútja, melynek írásos terméke már közös cikk, és a" munka folytatásanak részletesebb vázlata volt. Azt ' hiszem, laboratóriumunk munkái, a számítástechnikai oktatás. az alkalmazás és kutatásfejlesztés terén elért eredményeink kivívták látogatónk elismerését. Szűkebb szakmai kérdésekről folytatott beszélgetéseinket, a szemináriumokat gvakran követték intenzív nyelvórák: Vitalij kitűnő tanulónak, kisebb fiam jó magyar nyelvtanárnak bizonyult, míg én orosz nyelvű anyagok elkészítéséhez kaptam komoly lektori segítséget. Az elmúlt nyáron aztán a Lavrik család három tagja meghívásunkra Szegedre látogatott. Hosszú lenne felsorolni a közös élményeket. A fehér-tói madárparadicsomban tett kirándulástól a gasztronómiai tapasztalatcseréken át a népszerű „papucsok" világbajnokságáig, amelyen Csermasencev győzelme őszinte örömet szerzett vendégeinknek. Kapcsolataink így tehát Odeszszával, odesszai barátainkkal mind színesebbek és szorosabbak lettek, messze túllépve a hivatalos és a szakmai kereteket. Kölcsönösen tanultunk és tanulunk egymástól, a közösen végzett munkában barátokra teszünk szert, ami legalábbis egyenértékű a felmutatható eredményekkel, de lehet, hogy több is annál. DR. HUNY A PÉTER tud. főmunkatárs, a Kalmár László kibernetikai laboratórium vezetője Az adai kollégákat név szerint ismerjük, öntödéjük vezetője Svozec Pavle, a termelési főnök Dragutin Jelenic és még sorolhatnám jó néhányukat, akikkel keresztnéven szólítjuk egymást, mint régi barátok, csak egyszerűen Palikám, Imruskám. Drágán vagy Károlykám. De nemcsak szakmai dolgokról beszélgetünk. Felmerül a politika. gazdasági életünk nehézségei, az anyaghiányok, energiakorlátozás és áruellátás, az inflációs, az import, hiszen nagyon sok közös vonás van életünkben. Életszínvonalunk is nagyjából azonosan alakul, összehasonlítjuk a keresetünket, és hogy mire költjük. Furcsa számunkra, hogv ők régi dinárban, tehát milliókban beszélnek. Az ilyen baráti találkozásokhoz a fehér asztal is hozzátartozik. Ismerjük egymás családját, privát érdeklődési körét, kedvtelését, ki mivel tölti szívesen a szabad idejét. Mi a kedvenc étele, itala, és azt, hogyan készíti el. És például a Sárgán, amíg az étel fő. ki-ki kedve szerint tölti az idejét. Ha jó az idő, lehet napozni, fürödni, pecázni vagy sakkozni, asztaliteniszezni, focizni és tollaslabdázni vagy éppen a szakácsnak segíteni, ízlelgetve a készülő pörköltet. A programunk végeztével értékeljük találkozásunk hasznát, szakmai és baráti szempontból egyaránt. majd azzal búcsúzunk, hogv a jövőben ismét találkozunk. GAZDAGH KAROLY Szegedi Kéziszerszámgyár Fölvillanó arcélek, kézfogások emlékei Ahogyan hideg télben fölmelegítheti az embert egy nyári nap — akár egyetlen pillanat — előhívható emléke, úgy járják át a testünket jóféle bizsergések egy-egy régebbi utazás fölvillanó képei nyomán. Egy bevésődött arc, feledhetetlen mondat, olykor egy kézfogás emiéke elég az újabb átéléshez. Az íróféle inkább ilyesmit gyűjt: szavakat, mozdulatokat, kézfogásokat. Az emberre kíváncsi, nem az utazási irodák ablakaiból hívogató mesés sziklákra, tintakék egekre. így voltam ezzel magam is több romániai utamon. * Amikor úgynevezett hivatalos úton, írószövetségi küldöttként jártam kint, a találkozásokat esetenként bizony a protokoll véletlenjei szabták meg. Legtöbbször mégis szerencsésen. Kolozsvárott például Dumitru Radu Popescuval (akkor a helyi íróegyesület, ma az országos szövetség elnöke) ebédeltünk. Tudtuk, hogy jó író, a találkozás előtt mégis éreztem némi szorongást: tud-e rólunk valamit egyáltalán? Folyóiratunkról, azokról az összeállításokról, amelyek valóban őszintén kívánják szolgálni a két irodalom, két nép közeledését? Tudott mindenről, sőt: emlékezett, hogy egyik, magyarra fordított novellája melyik számunkban jelent meg. Kedves volt. örömmel fogadott bennünket, egyetlen zavar adódott: D. R. Popescu alig tudott beszélni, még lélegzetet venni is, két napja rettentő nátha kínozta. Ebédjét elosztottuk Kányádi Sándorral, tréfálkozva a fura helyzeten. Búcsúzáskor legújabb könyvét ajándékozta, ilyen ajánlással: „.. .a nátha elmúlik majd, a barátsúg nem..." * Marosvásárhelyen éppen fordítva történt a dolog: a magyarul is jól beszélő Dan Culcer (a Vatra című folyóirat szerkesztője, kitűnő esszéista) eltérített bennünket a protokoll szabta útról. Főszerkesztőm. Vörös László némi agogdalommal nézett vissza a kávéházi asztalnál felejtett hivatalos tolmácsra. Dan azonban csak legyintett: — Semmi baj! Van rokona az öregúrnak Vásárhelyen. majd eltölti az időt. Finánc (és asszony) nem látta szilvórium került elő egy hatalmas biblia mögül, aztán a könyv a helyére állt. s eléje ismét a kép. amelyet csak most vettünk szemügyre: Petőfi arca nézett ránk. úgy, ahogyan Orlay Petrichre valamikor, vékony bajusszal, tüzes szemmel a kihajtott fehér gallér fölött. Csodálkozásunkra Culcer ezt mondta: — Édesapám az az Alexander Culcer volt, aki a vegyes bizottság magyar és román tagjaival kereste Petőfi sírját a fehéregyházi síkon ... Akartok látni valami egészen érdekeset? Visszalépett a könyvszekrényhez, újabb vastag kötetet emelt ki, elénk tette. Jobban megrészegített a látványa, mint a Háromszékből eredt pálinka. Egv Petőfi-kötet feküdt előttünk, az összes Költemények 1847-es Emich Gusztáv-féle kiadása... * Bukaresti barátaink ragaszkodtak hozzá, hogy este mindenképp üljünk be az írók Háza vendéglőjébe. Koszt és társaság kitűnő, mint mondták. Ha szerencsénk van. a minden magyar író által nagyra becsült, nagyszerű költőt. Eugen Jebeleanut (jelentős magyar költők legjobb fordítóját) is ott találjuk. egy palack vörös bor mellett. (Jebeleanu egyébként nemrég kapott magas magvar kitüntetést, ugyancsak mindannyiunk örömére.) Szerencsénk volt. A költő nem csupán örömmel fogadta bemutatásunkat, de meleg kézrázások után helyet készített asztalánál, intve a pincérnek, hozzon további palackokat. Még állva az asztal mellett, nyomban a bemutatkozások után, ezt kérdezte : — Hogy van Illyés Gyula? Nagy író, nagy ember ... És ő nemcsak a tiétek, mindnyájunké, európaiaké ... A mondatot pontosan megjegyeztem, őrzöm. Fájdalom. ma már múlt idejűvé kell formálnunk, de nem tudjuk. Nem is akarjuk. Mert Illyés tanitasa. hite. igazsága — miként Adyé. József Attiláé. Németh Lászlóé, vagy Petru Grozáé, Jebeleanné — mindétig elevenen tartandó parázs, amelynek izzása mellett két nép fiai melegedhetnek. ANNUS JÓZSEF, író, a Tiszatáj főszerkesztőhelyettese \ t