Délmagyarország, 1983. május (73. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-14 / 113. szám

s> Szombat, 1983. május 14. ( A SZIKSZAI KÁROLY ILLUSZTRÁCIÓJA Aranypróba A

z asszony álla alatt bogra kötötte a kendőt. Időnként odakapott, és az állát előretolva, a nyaka felé húzta. Fészkelődött, feszengett a férje mellett Túl voltak, már a hatvanon mind a ketten. A férfi kapatosan fecsegett, és tíz-tizenöt villanypózna mellett is elrobogott a vonat, míg a zsebe felé indult keze előkotorászta a gyűrött cigarettásdobozt. Mintha nagy munkával végzett volna, feltolta homlokán a sildes bársonysapkát, magában motyogott valamit, és az asszonyra mosolygott. — Ne bagózz már annyit? — mondta az asszony. — Hisz mást se csinálsz egész úton. — Miért, odakint nem bagóznak? — Bagóznak hát, de nem folyton. — Én se folyton, csak most... — mondta az öreg, és mosolyogva átkarolta az asszonyt. — Ej, hagyd már ezt! — Magamban voltam mostanáig, miért baj ez? — És maga mellé tette az ülésre a cigarettásdobozt, meg is feledkezett róla. Egyik karjával az asszony vállát ölelte, amin a bogra kötött kendő alatt egy világoskék külföldi pulóver feszült, másikkal a kezét szorongatta. Halkan gügyögött is valamit, egész közel hajolva az asszony füléhez. — Hagyj már, te! — mondta az asszony. — Ittál, és részeg vagy. Szépen vártál, mondhatom. — Várnak a többiek is az állomáson. Mondtam nekik, ma Jössz haza. Kint vannak az állomáson. mind. — És kezdte a neveket sorolni, akik az állomáson várják az asszonyt. — A disznót kifizetted? — kérdezte az asszony, mintha nem is érdekelné, ki várja az állomáson. — Ki — mondta az öreg. — Meg a padló is kész már a házban A nyárra be is lehet költözni. Most aztán egész nap a lónvod körül kujtorognak — és az öreg röhögéséivé megpaskolta az asszony kezét. — Egész nap kujtorognak körülötte. Az Imréről miértí nem szólsz? — Mit mondjak? Majd otthon, sorjában... — Jól vannak ? — Jól. Házuk is vari, meg autójuk is. — Egész nap a lányod körül kujtorog — és az öreg alig észrevehetően csuklott. — Szépen vártál — mondta az asszony. Minek jöttél elibém? Ha vonatra szállsz, mtodig iszol. — A lányod is elmegy. A nyáron biztosan e'mesv. Este mindig ott kujtorog körülötte valam :'yi kölök. De a Sanyit, azt nem engedem be. — Milyen Sanyit? — Hát a Bóláék Sanyiját. Lop. Én mondom: lop. — Már miért lopna? — Mert lop. Azt mondják, ez. a betegsége. Lop. Pedig az apjának, a Bótának most tanúskodtam. — Mit tanúskodtál te? *— Hát volt az a pere, a házért Hogy a négy gyerek örökölte a házat. A Sanyi apjáé is volt egy rész belőle. — Tudom — mondta az aszszony. — Hát most eladták a többiek neki meg nem akartak pénzt adni. Én is láttam annak idején : papírt. A Sanyi apja is örökösödött. Neki is jár. — Minek ártod bele magad ilyesmibe? Ha nincs melletted a ember, mindig be.leütöd valamibe az orrod. — Mert ki akarták tagadni Hát én nem engedtem. Vag öten is tanúskodtunk ott. — Minek neked mindig mássá' törődni? — kérdezte az asszony és fészkelődve kibújt az örer karja alól. — Mert kell — mondta az öreg dühösen és hangosan. Az egész kocsiban lehetett hallani, ahogy megismételte még egyszer. — Mert kell. — Ej, nem beszélek veled — mondta az asszony. — Részeg vagy — és az ablak felé fordult. Az öreg felállt. — Hová mész most meg? IAZ öreg nem válaszolt. — Megint inni mész, te? — Az öreg válasz nélkül eldűlöngélt az ülések között. . Egy ideig az asszony az ablak felé fordult, aztán átcsúszott az ülés másik oldalára, ahonnan csak vissza kellett fordulnia, hogy az ajtót lássa. Ha valaki előtt lendült az ajtó, az asszony már fordult is. Egy idő múlva felállt. A két ülés között toporgott, a támlába kapaszkodva, nehogy a rázkódó kocsin elbotoljék, aztán elment az ajtóig De nem ment ki a peronra. Az üvegen át figyelt kifelé, át a másik kocsiba. — Hát nem jön — mondta, félig magának, kicsit meg annak a férfinak, aki közvetlenül az ajtó molett ült. — Nem jön. Három hónapig nem látott. most meg elmegy inni. — A férfi mosolygott és bólogatott. — Ilven ez a férfinép mind. folyton isznak. A fiamnál voltam, odakint Olaszországban. Az is részeg volt, amikor eljöttem. Ez meg ígv vár itthon. Isznak. Mind isznak. — És az asszony még egyszer kinézett a peronra, aztán visszament, és leült a helyére. Az öreg visszajött. Az asszony nem szólt hozzá. Az öreg röhögéséivé átkarolta. — Magamban voltam mostanáig, te boszorkány. — Hagyj már békét nekem! — mondta az asszony, és letolta válláról az öreg kezet. A férfi őszülő, borostás .szakállú álla. megrándult, es a szeme furcsán összehúzódott. Megint esetlenül a zsebe felé tapogatott. — Szépen vártál — mondta az asszony, és vissza se fordult az ablaktól. Az öreg csak tapogatta a zsebeit, és összehúzódó szemeivel egyre gyorsabban pillogott. Az asszony, hogy nem érkezett válasz arra, amit mondott, az öreg felé fordult. Egy pillanatig az arcába nézett, aztán megfogta a kabátlzseb körül kotorászó kezet. Széles, nagyon rövid körmű ujjai voltak az öregnek, és ahogy az asszony puffadt, párnás kezével átkulcsolta őket, egy pillanatig mozdulatlanul megnyugodtak. — Ne ríj már! — mondta az asszony, és zavartan mosolygott. — Ekkora ember, aztán rí, mint egy gyerek. Mint a fiad. Amikor ott, Olaszországban az állomáson felléptem a vonatra, az ls rítt. Mert részeg volt, mint te. Mind ilyenek vagytok. Isztok és rítok. Az öreg kihúzta a kezét az aszszonyéból, és továb kotorászott a zsebe körül. — Hiányoztál. Három hónapig még nem voltunk egymás nélkül. — Itt a cigarettád — mondta az asszony, és fölvette a dobozt az ülésről. — Meg a bagóját se találja. Szépen vártál, mondhatom. — Kész van már a padló is — mondta az öreg. és rágyújtott. Rövid körmű, széles ujjaival takarva a lángot, mintha szélfútta utcán állnának. — A nyárra kész az egész. Jöhet a fiunk is a családdal. Ott lesz helyük. — Nem ígérte biztosan — mondta az asszony. — Pedig jöhet, meg aztán maradhat is, ha akar — mondta az öreg. — Az biztos, hogy ő már nem marad, ha egyáltalán el is jön haza. Aztán meg talán nem is hiányzunk neki. — Akkor meg minek sírt, mikor eljöttél? — Talán, mert ... isten tudja. Valami ékszerpróbáról beszélt. Hogy hogyan próbálgatják az arany ékszereket az üzletükben. Már elfelejtettem, miről beszélt, csak azt tudom, hogy mondta, ilyen ékszerpróba vagy ... nem is ékszer, arany, na, eszembe jutott Szóval, ilyen aranypróba volt neki, hogy én kimentem hozzá. — Aranypróba? — Hát azt mondta. Meg hogy nekünk is az volt. Mert. Ugye, három hónapig el voltunk: egymástól, aztán meg ... — Ilyen hosszan még nem voltunk egymás nélkül — vágta rá gyorsan és kicsit zsémbesen az öreg. — De én itt vagyok, ő pedig ... — Az Imre? — ö hát. Nem jön az haza. nem fogjuk mi látni már. — Jön az majd. — Az öreg megpaskolta az asszony kezét. — Aztán olyan öregek még mi sem vagyunk. Az asszony nem válaszolt, kifelé nézett az ablakon, tapogatózva babrált az álla alatt. A bogra kötött kendőt igazgatta, aztán párnás, kicsit puffadt kezével a szeme alatt kotorászott. Ügy látszott, könnyet dörgöl szét. Az öreg megint átkarolta, és egészen közel hajolt az arcához. Kifelé néztek mindketten az ablakon. időnként egymáshoz ütődtek, ahogy rándult a vonat. — Aranypróba, aranypróba — hümmögött az öreg. — Az meg mi a csuda? GYÖRFFY LÁSZLÓ Adalék a japán csodához Rólunk is szól a mese B

ár nem vagyok japánszakértő, valamit mégis el tudok mondani a japán gazdasági csodáról, amit mások nem mondottak el. Mert csodák nincsenek. Sem a gazdaságban, sem a történelemben. A csoda szóval legtöbbször olyan jelenségeket könyvelünk el, melyeknek nem akarjuk az okát kutatni. Nos, ennek a csodának is, mint minden egyéb hasonló jelenségnek, megvan a maga oka. Persze, az okokat már sokan keresték. Volt olyan vélemény, mely a japán nép természetes, veleszületett szorgalmára alapozta azt a feltevést, hogy szükségszerűen végbe kellett menni annak a nagy fellendülésnek, mely a 20. századi Japánt jellemzi. Hiszen tény és való, hogy Japán a világfejlődésbe igazában csak ebben a században kapcsolódott be. A régmúltban Japán is elszigetelt állam volt; kínai fal helyett a tenger vette körül, s zárta el a fejlődéstől. De egy elszigetelt nép szorgalma is történeti termék. Nem népi és különösen nem faji sajátság. Nem megfellebbezhetetlen; a történelmi viszonyok segítik vagy gátolják. Mások azzal magyarázták ezt a jelenséget, amely mindenki számára, nekünk, magyaroknak is, rendkívül tanulságos, hogy Japánban olyan kicsik az emberek igényei, amely Európában elképzelhetetlen. Nos, ez is a történelmi fejlődés eredménye. Nem valamiféle örökletes karakterre utal, tehát lehet belőle tanulni mindenkinek. Csakhogy nagyon jól emlékszünk arra, hogy a túlzott igényesség ellen szóló érvek, például, hogy „ne együk meg az aranytojást tojó tyúkot", vagy hasonlóak, nem rokonszenves, és nem is megalapozott érvek voltak. S különösen nem tűnnek helyesnek ezek az érvek akker, ha arra gondolunk, hogy a szocialista forradalom — szemben régebbi forradalmakkal — egyáltalán nem aszketikus jellegű. A megokolások azonban tovább sorakoztak. Az egyik szerint a japán alaposság mintaszerű, a másik szerint a japán magatartás fegyelmezett, de végeredményben mind a keltő, az előbb említett gondolatokhoz kapcsolódott: a japán jellemhez és a japán igénytelenséghez. Aki egy kicsit mélyebben és változatosabban szemlélte a japán történelmet, az nem a kamikazék, vagyis az öngyilkos repülők példáját tartotta elsősorban szem előtt, hanem néhány fontos kulturális tényt. Japánban ugyanis — szemben Kínával — a múlt század végén és ennek a századnak az elején teljesen fölszámolták az analfabétizmust. Pedig ennek felszámolása nem lehetett könnyű dolog, hiszen Japánban több ezer jelet kell megtanulni annak, aki nem óhajt analfabéta lenni. Japánban a lakosság hihetetlenül nagy (több mint 80 százaléka) végzi el a középiskolát. Másfelöl joggal szoktak utalni arra is, hogy Japánban a patriarchális nevelésnek és a patriarchális családi viszonyoknak hihetetlenül nagy szerepe van mind a mai napig. Olyanynvira nagy, hogy a modern iparban is jelen vannak. A statisztika szerint Japánban a legtöbb ember ugyanannál a vállalatnál feKeresztes József Sziromhó ösz ez a május, ősz a javából: — esős, szeles —, az év kifordult sarkaiból, hiszen a fáról virágszirom hull, mintha hó hull. s viszi a szél a lucskos fűre, a sáros útra — eltapossuk —, s mintha ázott madár repülne tépett levél kereng le lassún ... Ez már az ősz. a má jus ősze . .; Nincs kéz. ki máglyát raknp gondból. Nincs, ki a szirmot megkötözze ... Hull a hó, a nedves sziromhó. jezi be pályáját, amelynél elkezdett dolgozni. S ilyenkor még ki szokták emelni azt ls, hogy a japán dolgozó legtöbbször azonosítja önmagát vállalatával, munkaközösségével stb. Végül, de nem utolsósorban, hivatkozni szoktak a japán hagyomány rendkívül ellentmondásos szerepére is. Egyfelől ugyanis európai ember számára ezekben a hagyományokban, szokásokban igen sok elavultnak, réginek és nevetségesnek tűnik. Még az emberi közeledés szokásrendszere is sokkal bonyolultabb és előírtabb formájú, mint az európai találkozások, ismerkedések, elválások és viszontlátások szokásrendszere. Csakhogy ebbe»» a szokásrendszerben éppen úgy, mint a szintén csak történelmileg kialakult erkölcsi rendszerben sok olyan elem van. amely könynvedén összefonódik a modern ipar követelményeivel. Sőt arra is rá szoktak mutatni, hogy a japán családszeretet például nagymértékben lehetővé teszi a bedolgozói rendszer kifejlesztését és elterjedését. Ne döntsük most el, hogy a fenti megfigyelésekben mennyi az igazság. Csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az európai szemmel nézve olykor nevetségesnek tűnő bonyolultság (a szokásrendszeré vagy az írásé) valójában nem feltétlenül hátrány. Mert mindazok, akik japánul írni-olvasni megtanulnak, akik a japán szokásokat végig megtartják, valami egészen mást is megtanulnak. Szinte beléjük sulykolódik. hogy egy veszsző vagy egy pont. egy vonalhajlat vagy egy mégha jlásforma korántsem közönyös. Aki ugyanis egyetlen vesszőt eltéveszt, máris egészen más jelet ír. De mi köze mindennek a mi problémánkhoz? Az, hogy bár az európaiak gúnyosan mosolyogni szoktak ezen az íráson, ezeken a szokásokon, a valóságban éppen ezek tudatosítják: a kis különbség is igen jelentős lehet, a szabályszerűség rendkívül szigorú dolog. Hozzászokva a szabályszerűség tudatához és követelményeihez, az ember oda fog figyelni, összpontosítani fog azokra a mozzanatokra, melyek a munkában is megkövetelik a legteljesebb precizitást. S a modern ipar éppen ezt kívánja meg. A modern ipar precizitás nélkül nem létezik. Ezért nem tartom véletlennek, hogy a mikroelektronika olyan fejlődésnek indult Japánban. De ez összefügg más mozzanatokkal is. Nem véletlen, hogy az európaj kultúra legnagyobb eredményeit Japánban széles réteg ismeri. Hogy magvar vonatkozású példát említsek, Bartók és Lukács György népszerűsége talán Japanban a legnagyobb. Űgv vélem, nem pusztán egy távoli országrol szóltam Bizonyos értelemben rólunk szól a mese. Hagyományaink mások; van közöttük jobb is, rosszabb is, mint a felkelő nap országának hagyományai. Amit azonban meg kell tanulnunk, az elsősorban az a precizitás, melyet az ipar és egyre inkább az iparszerű, modern mezőgazdaság is megkövetel. Noha nem ugyanaz a hátterünk, ezt mégis el kell sajátítanunk, mivel csak ígv tarthatjuk a versenyt a modern fejlődéssel. HERMA MN ttSXYÁA