Délmagyarország, 1983. május (73. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-14 / 113. szám

s> Szombat, 1983. május 14. A szegedi liget históriája L enét, hogy nem Írták és nem énekelték meg any­nyian, s annyiszor a mi Ligetünket — amely az idén öt negyedszázados —, mint nagy­testvérét, a budapesti Városlige­tet, de múltja mindenképpen kö­telez annyira, hogy felemlítsük eveit. Ha igyekezett is sokszor Ibisé lenni, mulató és szórakozó­hellyé sohasem vált, inkább ma­radt a szegediek, meg az újsze­gediek pihenőhelye. Históriája Izabelláig, illetve Mária Teréziáig nyúlik vissza. Bakay Nándor, a gyáralapító li­berális politikus szépapja, Pin­tér Gergely őrmester állítólag a királynénak ajándékozta Újsze­gedet (1771). Az ajándékot Má­ria Terézia aztán a városnak ad­ta. Ez a városrész még a 18. szá­zad végén is lápvidék volt, gyé­ren lakott. Újszeged később a szóregi uradalomhoz tartozott. Időközben a lakosok száma nö­vekedett, a Zsótér család óriási raktárt létesített a „superplacc"­on százszámra készültek a hajók. Számtalan dohánybeváltó pajtát építettek itt Egy osztrák katonatiszt Vil­mos Reitzenstein ezredes, az itt állomásozó olasz vadász zászló­alj parancsnoka 1858-ban a va­don és rendezetlen Újszegedet katonáival megkezdte rendez­tetni, és egy részét rövid idő alatt ligetté varázsoltatta- Ezt a területet a város később megna­gyobbítlatta, és 1860-tól újsze­gedi sétánynak nevezték, ked­velt üdülőhelyévé vált a szege­dieknek. A Szegedi Híradó 1859. augusztus 9-i száma írja: ^Az ujszegedi népkertet egész a Ti­sza-partig szándékozik terjeszteni a város. A hídtól az egész nép­kerten át szép gesztenyefasor ve­zetend.. Az 1879. évi nagy árvíz meg­kímélte Újszegedet, de előtte két evvel a víz elpusztította úgy. hogy 111 házából csak hét ma­radt. Üjszeged 1880-ban csatlako­zott a városhoz, addig Torontál vármegyéhez tartozott. A re­konstrukciós építkezésekkel egy­idejűleg az ujszegedi ligetet is felújították Süvegh Mihály (Sze­ged. 1859—Szeged, 1931) kiváló kertész tervei szerint. A város­részt akkor Erzsébetvárosnak (I. Ferenc József császár magyar­kedvelő feleségéről), míg a lige­tet Erzsébet-ligetnek nevezték. Ezek a nevek azonban nem ho­nosodtak meg. A Ligetet az el­múlt 125 év alatt nevezték új­szegedi népkertnek, Népkertnek, Erzsébet királynő ligetnek, Er­zsébet-ligetnek, 1948 óta Népli­get. Az 1879-es királyi biztos­ság Tisza Lajos udvarából itt­maradt Kállay Albert (1841— 1922). a város későbbi főispánja szintén sokat tett a város fásítá­sáért és parkosításáért. Ösztön­zésére valósult meg az egykori yárosi faiskola helyén a Kállay­liget,- ahol a századfordulótól a munkásság ünnepelte május el­sejét. A hatalmas öreg fákat 1947-ben irtották kl, kár értük! A Ligetnek ezt a részét ma már csak a Derkovits fasor őrzi. Újszeged virágkertészete a Maros szabályozását követően mind erősebben kibontakozott, és e kultúra elterjesztésében Pil­lich Kálmán ügyvéd, Mayer Mik­lós városi főkertész, Vánky Jó­zsef főreáliskolai tanár, Szabó — jeleskedett. A 125 éve léte­sült szép ujszegedi Liget aztán Kálmán főkertész, Szögi József. Bereczki Máté, Rácz Ferenc — ez utóbbiak gyümölcsfakertészek területében és szépségében egy­re csökkent. JVfóra Ferenc így Ír a Ligetről Üjszegedi jegyzeteiben (1931). „..-A ginkgofa sokkal szebb, mint fiatal korában volt. és milyen nagyszerű öregurak lettek a gyertyánokból! De hol vannak a klematiszok, amelyek­nek kék harangjai szegték be va­lamikor a főfasor bal oldali sé­taút ját ... Mikor én ide kerül­tem. mintha sokkal nagyobb lett volna a liget. Persze nem a liget volt nagyobb, hanem a te­niszpálya kevesebb. Hanem ma­dár aklcor sem lehetett több. úgy nézem, nem kell félteni egyet­Um ligetünket aj, eLmMlariaia­noáásiól... Így reggelente mint­ha madarházban járna az ember. A szót persze a sárgarigók vi­szik. Hanem ők már nem azt fü­tyülik. amit az őseiktől hallot­tak. mikor először itt jártam. — Tillió, tillió, rongybul lesz a mil­lió — akkor ez volt az arany­málinkók véleménye a közgazda­sági helyzetről. Most ezt mond­ják: — Tillió, tillió, ronggyá lett a millió." A mai Újszeged, így a Liget is, bizony sokban különbözik Móráé­tól, az ötven évvel korábbitól. A madárdal fogyatkozóban, a hatvanas évektől igen terjesz­kedik az ember. A Ligetben ta­láljuk a teniszpályák mellett a háromezres szabadtéri színpadot, a másik oldalon a Vigadót, amelyből már hiányzik a Hal­may Andor tervezte és 100 éve felépíteti épületrész. Ez is nagy kár! Itt hagyták el azt a meg­csonkított díszkutat is, amely a hazai öntöttvas munkák remeke, s eredetileg, 1888-tól a mai An­na-forrás helyén állott, és Zsig­mondy első szegedi artézi kút­jához készült. Mióta ujszegedi lakos vagyok, egyre inkább rájövök, hogy ez a városrész Szeged legszebb ék­szerdoboza lehetne, csak hát többet kellene rajta csiszolni. Ma Üjszeged jellegét az üdülés és a tudomány adja meg. Odesz­sza nagyvárosi épületei jól meg­férnek a kertes családi házak­kal, a sportcsarnokkal, az uszo­dákkal, a kevés számú szórako­zóhellyel. a szép szobrokkal: a búzanemesítő Baross László, a Fonóasszony, Életfa (Szigeti Mag­da), a Kockaház utcai Csitri lány (Madarassy Walter), Józsa Bá­lint fémplasztikája, Samu Kata­lin Csikója, Szabó Sándor Diák­lánya, Ispánky Védőnője, Tápai Béka figurája. Halas fiúja és rézdomberitású díszkútja. Még szebbé tehetnénk a Li­getet vagy Üjszeged valamely más alkalmas területét, ha lét­rehoznánk a Dóm téri épület­együttes kiváló megálmodójá­nak, Rerricli Béla (1881—1932) Bálint Palkó Pál kertjét. A teg­nap parasztkertjei ma már fe­ledésbe merültek, ezért !s érde­mes lenne felújítani, meg azért is, mert Üjszeged az Alsóváros­ból, a parasztság köréből tele­pült be. Bálint Palkó Pál kertjét Rerrich rekonstruálta, s ha már Szegednek adta legcsodálatosabb építészeti tervét, reá emlékezve is érdemes lenne Újszegeden fen­ti kerttervét megvalósítani. Szeged legszebb arculata Új­szeged, és ennek hatalmas zöld­felületéből a Liget most 125 éves. Az egykori osztrák ezredes ka­tonáival a vadonból kertet va­rázsolt itt, éppen öt negyedszá­zada. Óvjuk, védjük, vigyáz­zunk rá. BÁTYAI JENŐ AAit jelent a ma átlagos mü­fy| veltségű embere számára: Szalay László? — teszi fel a kérdést legújabb könyvé­nek utolsó lapjain dr. Antalffy György, a JATE jogászprofesszo­ra, aki több elméleti munka után most egy múlt századi tudós férfiú pályaképét rajzolja meg. Válaszol is: „Homályos emlék talán ..." Ezt a homályt oszlat­ja, történelmünk e szakaszának és neves személyiségének képét élesíti munkájában. A Szalay László a reformkor politikai-jogi gondolkodója című kötete: tudós­portré történelmi háttérrel, mai keretben. E hármasság lényege: megrajzolja Szalay László hite­les arcképét; munkásságát be­ágyazza a múlt századi Magyar­ország történelmi-társadalmi-po­litikai áramlatainak sokaságába; mindezt tudós alapossággal, mai szemlélettel, marxista nézőpont­ból. * Szalay László a budai Úri ut­cában született 1813. április 18­án. Tizenkilenc évesen Bimbók címmel adja közre kötetnyi ver­sét, ám az irodalmi próbálkozá­sok zsengéi után korán belátja: „vocatiója nem literarius". Mivel vonzotta a jog, Kölcsey mellett gyakornok, majd ügyvéd (Kiből és hogyan lehet ügyvéd a XIX. századi Magyarországon? című fejezetben válaszol is kérdésére a szerző), de hamar búcsút int e hivatásnak is. Tudósnak készül. Bár lapalapítási kísérletei — Themis, Budapesti Szemle — csak két-két számot érnek meg, de megalapozták, hogy 23 évesen a Magyar Tudós Társaság leve­lező tagjává választja „ügyünk körüli buzgósága, nyelvismeretei, valamint többrendbeli nyomta­tott dolgozásai tekintetéből." Politikai tevékenysége a cent­ralistákhoz, a magyar reformkor e kis számú, de szorgos és ha­tásos szellemi munkát végző cso­portjához kötődik. A centralisták vezetői közül Szalay mellett ott találjuk egykori iskolatársát, a társadalomkritikai regény meg­teremtőjét, Eötvös Józsefet, az akkoriban közgazdasági kérdé­sekkel foglalkozó Trefort Ágos­tont és a történelmi regény út­törőjét, Kemény Zsigmondot. A magyar nemzet jövőjét a centra­lizált központi hatalomban lát­ják, jogfilozófiájuk alapja a „jö­vő és múlt szeretetének egyesí­tése". A magyar reformkor el­lentmondásokkal terhes és ellen­tétektől feszülő időszakában a vármegyerendszert védő Kossuth­tal szemben lépnek föl, s Szalay ugyan Széchenyit „valódi Pro­métheusznak" nevezte, ám a gróf tabuját — Magyarország kapcsolatait a birodalommal és a dinasztiával — csak a viszonos­ság érvényesítésével tudta elkép­zelni. A centralisták igyekeztek a példaadó külföldi intézmények tudományos megismerése alapján kimutatni, hogy a nemzeti visz­szamaradottságnak a rendi bí­ráskodás a kerékkötője. Zászla­jukra a haladás és az európai kultúra eszméit hímezték. A magyar jog tudós művelője azt a következtetést vonta le, Olvasónapló Reformkori portré mai keretben hogy Magyarországon a haladás előfeltétele a jogi viszonyok re­formja. A kodifikáció nagy esz­ményét hirdette, kimagasló ér­deme, hogy hazánkban elsőként fejtette ki a büntetőeljárás új polgári elveit, rámutatva a feu­dális eljárási jogok nemzeti fej­lődést gátló voltára. Modernnek számító elképzelései között sze­repelt, hogy a vádlóeljárás és a per minden szakasza ügyvédi segédlettel, nyilvánosan, élő szó­ban és esküdtszék előtt történ­jék. Síkra szállt a nem nemesek, sőt a nemzetiségek jogegyenlő­ségéért. Haladó hitvallása volt az ősi emberi jogok összekapcsolása az új polgári követelményekkel. Az esküdtbíráskodás mellett szót emelve kijelentette, hogy „a bű­nösség eldöntése megszűnne já­téka lenni jogi dialektikának", s egyúttal ez volna „a nép neve­lésének egyik leghathatósabb esz­köze". Az egyéni szabadság ga­ranciáit a szabad sajtóban és a parlamentben véli megtestesülni, „melyeken végigfut a társadalom jajkiáltása". E felismeréséből születik Státusférfiak és szóno­kok könyve című munkája, me­lyet az Akadémia 1846—47-es közgyűlésén nagydíjjal jutalmaz­ta (önkéntes emigrációjából ha­zatérve 1861-től az MTA főtit­kára). A neves történetíró az 1848. március 15-i események idején ízig-vérig jogászemberként visel­kedik, a rend helyreállítását szor­galmazza. Rövid minisztériumi munka — Deák mellett — után külszolgálatra kerül, a frankfurti német nemzetgyűlésen járja ki a diplomaták iskoláját, A szabad­ságharc bukása óriási megráz­kódtatás a 36 éves Szalay szá­mára. Az önkéntes emigrációt választja, Svájcban telepszik le, ahol hamarosan ritka tulajdon­ságról tesz bizonyságot: „tetterős szelleme a jelen kötelességekre és a jövő tervére fordította te­kintetét". A lipcsei Geibe Károly könyvkiadó bízza meg Magyar­ország történetének megírásával. Zürichi házának falán emlék­tábla „E lakban írta 1850—öl­ben Nemzete történetét Szalay László." „Csillaga a magyar tör­ténetnél tartotta", melynek meg­írását először honfiúi kötelessé­gének érezte, majd kedvenc szó­rakozásává vált, végül tudós meggyőződéssel és alapossággal egy országot akart tanítani: néz­zen jól bele nemzete múltjába! A hatkötetes tárgyilagosan és takarékos nyelvezettel megírt munkájával „kora magyar tár­sadalmának kérdéseire próbált felelni... a nemzet múltjának hiteles számbavételével." Emig­rációjából 1855 végén érkezik haza. 61-től Lipótváros ország­gyűlési képviselője. 1864. július 17-én halt meg Salzburgban. Em­beri tartása, lankadatlan hite, előremutató politikai nézetei és jogi gondolatai, rendkívüli mű­veltsége. közéleti ténykedése a haladás szolgálatában álló sze­mélyiség tiszta példaképe. * Mint egy regényt, úgy lehet vé­gigolvasni Antalffy György köny­vét. Szalay személyes ismerő­sünkké válik, a kor megannyi pasztellvonása határozott és éles kontúrokat kap. A magyar tör­ténelem e múlt századi átmeneti korszaka igencsak sok tanulság­gal szolgálhat mai, átmenetiként jegyzett időszakunknak is. Nem­csak a Pesti Hírlap nyílt vita­fóruma, nemcsak a disputázók elkötelezettsége és egymás tisz­telete, de Szalay gondolatainak jó néhány passzusa is. Egyhe­lyütt így fogalmaz: „ne haboz­zunk haladó külföldi gondolato­kat átvenni, ha azok a fejlődést szolgálják és beilleszthetők a sajátos magyar viszonyokba." Másutt arra figyelmeztet: „szok­junk el már valaha attól: az egyik szélsőségre mindig másik szélsőséggel válaszolni." Szem­léletes példával illusztrálja a régi és új, az elavult hazai és a változás reményét jelentő külföl­di példa között őrlődő döntés­képtelensége: „A gyerek — mondja — eleven lovat szeretne, de falovától sem tud megszaba­dulni." Ezért hát úgy áhítozik: „vegyenek nekem eleven lovat, de fából." Jogi tapasztalatai kö­zött olvastam: „Nincs olly jog, mellyel lehetetlen volna vissza­élni." Jóslata így hangzik: „Jőnt fog az idő ..., midőn a csatát­vesztett felületesség kétségbe­esetten fog felkiáltani: egy kis tudományt, egy kis tudományt, odaadom valamennyi rögeszméi­met egy kis egészséges tudomá­nyért." És végül egy idézet: „azon eszme, hogy az ország nagy és dicső leend, őt hidegen hagyja, ha mellé nem gondolja, hogy ez az ország Magyarország marad..." Antalffy György szép kiállítású elegáns kötete (a Szegedi Nyom­dában készült) bővelkedik ere­deti dokumentumokban — ettől lesz hiteles. Következetesen szem­besíti az egymással ellentétes né­zeteket, beágyazza ezeket a kor európai és hazai áramlataiba, s ítéli meg mindezt komplexen, mai tudásunk és világnézeti alapállásunk szemszögéből — et­től lesz tudományos. A történel­mi háttérrel megrajzolt reform­kori portré eleven színekkel fes­tett, tónusgazdag — ettől lehet az átlagolvasó számára lebilin­cselően vonzó, összességében tör­ténelmi képünk homályait tisz­tázza, ismereteinket gazdagítja, társadalmi tudatunkat formálja. TANDI LAJOS m Az arc és a szem Á szem — a lélek tükre. A miénk. Az ember ismertető je­gye. mely a homloka alá van pecsételve. Általa vagyunk fel­ismerhetők, és vele érteke­zünk. Vallomást teszünk ma­gunkról. Érzéseinket akkor is elárulja, amikor legkevésbé kívánjuk azt. Gyenge szövet­ségesünk, mert nem tud titkot tartani. Egyszerűen képtelen rá. Még ha akarja, akkor sem sikerül. Egy óvatlan pillanat, egy villanás, és a szem máris beszélni kezd. Van benne' va­lami a naiv, gyermeki fecse­gésből. Néha, a szemhéjak mögé bújva tévútra vezethet. De nem sokáig. Ha a szemhé­jak kinyílnak, a szem elárulja magát — a csel dugába dőlt. De azért a szem tanulékony. Amit lát, nem felejti eL Ezért folyt ki már nagyon sok szem idő előtt. Hogy ne lehessen ta­nú. Ha borzalmat lát, megőr­zi magában egy egész életen át. Az átélt rémület, ha idő­vel el is tompul, a szem­ben megmarad. Semmi el nem törölheti. Semmi sem sebezhet úgy, mint a szem, melyből a rémület sugárzik. Ezért gyö­nyörűek azok a szemek, me­'lyek ilyet még nem éltek át A gyermekeké. Az idő múlását a szem nem palástolhatja. Az évek benne tükröződnek. Láthatók és ki­olvashatók. Nemcsak a ráncok miatt, melyek keretezik, ha­nem a csökkenő fényből, mely megtörtté, fáradttá teszi. Az öreg szem már fáradt a sok nézéstől. Az élet hanyatlása­kor benne a végtelen bánat látható. Ha néha vidám fény­re lobban, akkor is tört, öre­ges. Nézése réveteg; benne a remény kihunyt. Biz már álla­ti megbékélés a halállal. Már csak öröm nélküli létezés. Szí­nét veszítve, sápadtan pislákol benne a fény. Folyton könnye­zik, és behálózzák az apró. pi­ros vérerek. Mind kisebb és szikkadtabb lesz. Lassan kial­szik. mint a fények a távolo­dó hajón, aztán utolsót lob­ban. Megmered. A szemhéjak bezárulnak, és elfoglalja biro­dalmát az örök sötét. A szem nincs többé. A Naredne nevioe című szerb-horvát hetilapból fordí­totta: BERKES ÁKOS Szentmihálytelek, Tinódi u. 9. UJ Az ember előtt halad. Fen­nen hordjuk, hogy látható le­gyen. Az ember képe — az arc maga. Tájékoztatás rólunk, a maga teljes valóságában. Elég az ember arcába nézni — az életrajz előttünk áll. Csak olvasni kell: ez az em­ber ilyen és ilyen. Az arcvo­nások megismételhetetlenek. Minden arcnak megvan a rá jellemző jegye. Megtestesíti a személy lényegét, állhatatossá­gát és jellemét. Meg nem má­sítható, és meg nem hamisít­ható. Ha néha tettetni, rej­tegetni akarja magát, álarcot ölt, elárulja egy óvatlan pilla­nat. A pillanat és az arc ere­deti; mindig hű önmagához. A szeretet vagy gyűlölet érzése az arcon visszatükröződik Szinte kézzelfogható. A szem és a szájnyílás nyit­ja. akár a könyvet. Számuk vegtelen. Minden arc — más és más könyv. Csak lapozni kell! Fel vannak irva az ol­dalakra az erények és fogya­tékosságok. Bármit keresünk, rajtuk minden megtalálható. Minden emberi erőfeszítés be­vésődik, és nyomot hagy rajta. Minden év — akár a farönkön az évgyűrűk szama — meg­számlálható. Az idő barázdákat vés bele. magához hasonlóvá alakítja, fogyasztja és megaszalja. A hervadó sápadtságon egyre több a ránc. Mélységeik jel­zik a múlt idők rémületeit, az átvirrasztott, álmatlan éjsza­kákat. melyek szíjakra haso­gatják az arcot. ráncgyűrűk mélyébe süllyesztik a szemet, mely a mélyből zsarátnokol. Mennél több év ülepszik le rá, az arc annál hívebben tükrözi azt. Minden változás mély nyomot hagy rajta. És ez így megy a végső meg­nyugvásig. Ekkor az arc át­változik. Az élet elmúltával, cserben hagyja az embert az arca. Ez már nem az élő em­ber képe. Ez már azé az err béré. aki nincs többé. LJVBOM1R TOMI-1 (A Narodne norine című szerb-horvát hetilapból fordí­totta: Berkes Ákos.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents