Délmagyarország, 1982. december (72. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-24 / 302. szám
útján Arra van tehát szükség, hogy gazdasági helyiünket józanul mérlegelve gondosan fölkutassuk, számbavegyük tartalékainkat. Ezt tette a Magyar Szocialista Munkáspárt is, ezért döntött úgy legutóbbi ülésén a Központi Bizottság, hogy a némzeti jövedelmet és az ipari termelést csak minimálisan növeljük. Hol van már a tavalyi hó. vagyis az évi 5—7 százalékos növekedés! Vannak, akik valamiféle nosztalgikus nézőpontból a régi tetszetős ütemet szeretnék tartani, nem számolva a megváltozott körülményekkel. Iszonyú nehéz évet zárunk. Óriási vívmánynak tekintjük, hogy mégis megőriztük tekintélyünket a nemzetközi gazdasági életben, s a hitelezők szemében fizetőképes. tisztességes adósok vagyunk. Szinte a csodával határos, hogy ebben az évben körülbelül 400 millió dollár aktívum mutatkozik a mérlegünkön, jóllehet ezt nem a termelés produkálta, hanem az adminisztráció és a fogyasztás szűkítése lévén értük el. Jövőre a termelő gyáraknak kell többet nyújtaniuk. Ahhoz, hogy 17—18 százalékos kamattal terhelt dolláradósságunkat csökkenthessük, 1988-ban legalább 600—700 millió dolláros aktívumra van szükség, jóval több keresett, tehát eladható áru gyártásával. Kormányzatunk óriási erőfeszítéseket tesz azért, hogy jövőre — a lakbéreken kívül — ne legyen központilag elrendelt áremelkedés. Ez azonban rajtunk is múlik. Ha fegyelmezetten dolgozunk, kihasználjuk az egyéni kezdeményezésekben rejlő tartalékokat, komolyan vesszük az ésszerű takarékosságot, iparkodunk leszorítani exportcikkeink önköltségét, akkor talán megvalósul a szándék, akkor a családok (nem az állam) az új esztendőt némileg könnyebbnek érezhetik, mint az ideit. M eggyőződéssel "valljuk. hogy szükség van az „ezerszemű társadalom? jelzéseire, a jóindulatú kritikákra. Enélkül könnyen elszaladhat velünk a ló, ami csak árthat a bizalomnak. A társadalomnak az a piciny része, mely évek óta a népre apellálva tulajdonképpen a legsötétebb erők trójai falovát szeretné közénk vonszolni, mélységesen félreérti az őszinte megnyilvánulásokat. Pedig csak ki kellene mennie a kávéházból a gyárcsarnokba, az aszfaltról a dűlőútra, hogy belássa tévedését. Rögtön ószrevehetné, hogy nem süllyed, nem indult romlásnak a „hajdan erős magyar", hanem éppen most bontakozik az életkedve. Csakhogy az ellenlábasokat merőben más szándékok vezérlik: megingatni a szocializmusba vetett hitet, az embereknek azt a meggyőződését, hogy képesek saját jövőjük építésére. A dolgozó emberek városon és falun egyetértenek abban, hogy a mi emberszabású társadalmunkban lehet kulturáltan élni, alkotni, becsületet szerezni. A keseregve magyarkodók ezt az egyetértést próbálják aláásni. Báboknak, fizetett lelkendezőknek nevezik azt, aki az ő gúnyolódásaik, fenyegetéseik dacára is ki meri mondani, hogy a túl hangos hazafiaskodás legtöbbször takargat valamilyen alantas szándékot. A szabadságot keveslők legszélsőségesebb csoportja nem a hibákat akarja megszüntetni, bevallott célja a reakció támogatása. A legszélsőségesebbek — amerikai támogatással — legszívesebben fölmásznának az általuk oly nagyon sajnált nép vállára, hogy onnan szaggathassák le a nép vörös és nemzetiszínű lobogóját. Nem kapnak ilyen lehetőséget. Mi Ady Endrével mondjuk: gyűlöljünk mindent, ami a haladó világkerékre ráfekszik, de a néphatalomhoz nyúlni tilos. Szabadságunk megtanult páncélt ölteni. Palmiro Togliatti megállapítása, hogy amint a „szabadság bajnokai"' egyszer hatalomra kerülnek, első dolguk lesz a vitát elfojtani. Ezzel mi, magyarok is tisztában vagyunk, éppen azért nem engedjük meg nekik, hogy demokráciából és humanizmusból bemutatót tartsanak számunkra. Tudjuk, messze vagyunk még attól, hogy hazánkban mindenki boldognak érezze magát. Kérdéses, el lehet-e jutni odáig valaha is. De a kommunista párt irányította népi rendszer többet tett a dolgos- tömegek fölemeléséért, mint a megelőző korok együttvéve. Némelyek a nehezen élő nagycsaládosokra, nyugdíjasokra, elesettekre mutogatva az italt kezdik vedelni. Nem elég bátrak, hogy józanok legyenek. De akit elveiben megingat az, hogy történelmileg röpke iclö alatt nem tudtunk ebben a lerongyolódott hazában Kánaánt teremteni vagy kiábrándítják a még kétségtelenül föllelhető visszaélések, huncutságok, annak nem is voltak igazán szilárd elvei. Ahhoz, hogy a hörcsögtermészet kipusztuljon az emberekből, sokkal hosszabb ideig kell szocialista viszonyok között élniük. A munkát, fegyelmet, törvényt lenézőknek nem tetszik, hogy a társadalom kordában tartja őket. Pedig egyetlen emberi közösség — ha még oly szervezett is — sem képes megőrizni és fenntartani belső rendjét anélkül, hogy tagjai között meghatározott függőségi viszony léteznék. Már a bibliai bölcsek is tudták, hogy ahol nincs vezetés, elvész a nép. Ha szétnézünk a világban, látjuk a kapitalista országok több mint 30 millió munkanélkülijét, ezer milliárd dollárnyi adósságát. Látjuk, miként csúfolják meg a békét, az emberi jogokat azok, akik a szocialista országok népeiért „aggódnak". Ha ezen elgondolkodunk, akkor nyugodt lélekkel állapíthatjuk meg, hogy nekünk a vezetés miatt sincs semmi röstellnívalónk. Nem vagyunk egyformák. Egyikünk a társadalmat nyomasztó gondok miatt álmatlankodik, masonkat a problémák emlegetése ingerel, ö följutott a tisztes jómódnak egy bizonyos magaslatára, mit háborgatják holmi közügyekkel! Az ad nekünk istentelenül sok dolgot, hogy szóra bírjuk a nem beszélőket, érdeklődőkké változtassuk a vállrándítókat, közösségi szemléletiekké alakítsuk az ország sorsa iránt még közömbösöket. Az effajta politikai munkára kevéssé alkalmasak a hagyományos nagygyűlések és a népes pártnapok, ahol bármilyen okosan érvel is az előadó, a résztvevők többsége nem egészítheti ki a helyzetképet. Mivel szót akarunk érteni, akivel csak lehet, a monstre összejövetelekről ajánlatos mindenütt áttérnünk a szűkebb körű, közvetlen párbeszédre is alkalmas találkozókra, ahol 15—20 ember csiszolhatja, pallérozhatja egymást, s részleteiben is megvitathat'.i az ország, a munkahely ügyeit B izony van miről tanácskoznunk. Arról is többek között, hogy miért tatjuk néha a szánkat, amikor ellenségeink fölerősített hangon, a legkorszerűbb propagandagépezet birtokában, pillanatnyi szünet nélkül ócsárolnak bennünket. Ahelyett, hogy saját szennyeseiket mosnák, újabban megint ezermillió dol-' lárokat költöttek műholdakra, nagy hatósugarú adóállomásokra, s makacs elszántsággal fújják a régi nótát, mely szerint végét járja a szocializmus. Hát csak reménykedjenek! Népünket semmiféle rágalom, hazudozás, cselszövés nem térítheti el a céljától. Nehézségeinket átvészeljük, adósságainkat letörlesztjük és összefogva haladunk a magunk választotta úton akkor is, ha átmenetileg nehezebben boldogulunk, mint terveztük. Az ünnepre, az új esztendőre ebben a tudatban emelünk poharat. F. NAGY ISTVÁN 72. evfolyattf 302. szára 1982* december 24.J Péntek Áras 1,80 forint I dén is bespájzoltunk az esztendővégi ünnepekre, ugye, emberek. Annyi élelmet vásároltunk öszsze, amennyit ilyenkor szoktunk, talán ügyet sem vetve arra, hogy a viszonylagos árubőség tartása a mai rendkívül nehéz gazdasági viszonyok között mekkora erőfeszítésbe került az államnak, tehát valamennyiünknek. Keveset beszélgetünk felelős komolysággal közös dolgainkról, ritkán kérdezgetjük egymást. Annyira lefoglal bennünket a megélhetés gondja, hogy már-már elfelejtjük, mivégre is akarunk élni, s mennyi veszedelem fenyegeti a békét és mindazt. amit a magunk erejéből gürcöltünk össze. Vagyis alig érünk; rá politizálni, művelődni, tájékozódni, egymást bátorítani, pedig ezek lényeges jegyei a modern ember fogalmának Sajnos, nem • okvetlenül figyel az, aki gyűlésekre jár, s korántsem olvas valamennyi könyvvásárló. A gátlástalan szerzési vágy az ország gondjaira irányuló közérdeklődést is megvámolja. Korántsem azt akarjuk ezzel mondani, hogy nincs semmi baj, s úgy forog minden, mint Jean Effel istenkéje kezétől a világkerék. Ellenkezőleg. Soha ilyen súlyos helyzetben nem volt még a szocialista magyar népgazdaság. Akit. önmaga érdekein kívül a társadalom sorsa is érdekel, az tudja, tudhatja: nem a magyar gazdálkodás ügyetlensége, hanem a példátlan kapitalista világválság hatása okán jutottunk idáig. Az utóbbi tíz év alatt annyit fizettünk el nélkülözhetetlen importcikkekre, illetve annyj úszott el kényszerűségből olcsón eladott áruinkon, amennyibe a második világháború került az országnak. Tizenkét év óta évi 20 százalékos az árveszteségünk. Az éladásra kínált alumínium ára két év NAGY LAS/.LO I ELV ETELE! alatt a felére zuhant, az olaj, viszont — amit iparunk, technikánk működtetéséhez muszáj megvennünk — hallatlanul megdrágult. A búzát nemrég még a 200 dolláros áron tudtuk értékesíteni, idén már csak 120-at kínáltak érte. A recesszió előtt egy tonna búzáért öc tonna olajat kaptunk, ma csupán fél tonnát. Ezt a fantasztikus nyomást azért bírtuk ki, mert a párt és a kormány fogékony volt az új követelmények iránt, kutatta és megtalálta a szocialista vívmányok megtartásának lehetőségeit, a lakosság többsége pedig megértette, hogy feszesebbre kell fognunk az életszínvonal gyeplőjét. I '} Szeged fényei ötletteremtő tanácskozások helyett panaszok rengetegében járunk. Az asztalon alig fér az enni-innivaló, de miután bekebelezzük a szükségesnél háromszor több kalóriát, a jóllakottak derűjével váltunk át a sztereotip siránkozásra. Mert manapság, ahol „négy-öt magyar összehajol", ott rögvest az a verkli megy, hogy nehéz az élet. Ki-ki indíttatása, világnézete, idegalkata, műveltsége szerint kommentálja a törvényt, értékeli a kormányt, az igazgatót, a művezetőt. Csak önmaga botlásairól, gyengéiről szokott megfeledkezni. Elkezdődik az úgynevezett „népi duma", s mivel nálunk nem szokás a vezetőség jó munkáját sem elismerni, dagad és terebélyesedik a vélt vagy tényleges fájdalom, mint a lejtőt kereső vízfolyás. Ha nem tudnánk, hogy ez inkább a „magyaros" természetből fakad, semmint a kilátástalanság érzetéből, akár téves következtetést is levonhatnánk belőle. Mivel azonban a kritikus hajlamú, mérgelődő emberek hozták létre mindazt, ami lakályossá, tekintélyessé, „európaivá" tette ezt a tenyérnyi országot, úgy könyvelhetjük el a sajátságos viselkedést, hogy a szocialista rendszer építői a maguk dolgairól, a maguí módján folytatnak polémiát. f^mo VILÁG PROLETÁRJAI,EGYESÜLJETEK!' ar