Délmagyarország, 1982. október (72. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-09 / 237. szám

77 Szombat, 1982. október 9." A Carbon-sztori (Pécs, ipari vásár, 1981. au­gusztus. A polcokon csizmák, ci­pók. Bármelyiket szívesen, ezer örömmel leemelné az ember^ Mellette színes, eleven, divatos konfekciótermékek. Mintha egy londoni áruház kirakatából ka­csintgatnának a vevőre. Aztán narom ember, a komlói Carbon vállalat vezetői a különterem­ben. Barátságosak, közvetlenek az újságíróval, egészséges ön­bizalomtól támogatott természe­tességgel. Olyanok, amilyenek a jól menő cégek vezetői lehetnek csak. Meg kellene őket keres­ni...) — Halló! Vajda József válla­lati titkár vagyok. Hogy hétfőn szeretne jönni? Rendben van. Megbeszélem az igazgató elv­társsal, és visszahívom. A hétfő rendben van, csak éppen a megbeszélt időpontra az igazgatónak váratlanul ven­dégei jöttek. Amíg velük van, Vajda József tart szóval, aki nemcsak vállalati titkár — lám, mimindenre jó egy ilyen funk­ció! —, hanem a cég múltjának és jelenének lelkes ismerője. Kedves, udvarias, közvetlen, és ami áldásszámba megy, szinte magától beszél. Fél szavakból értve. („Szeretik arrafelé az újság­írókat — mondja a Dunántúli Napló szerkesztőségében Erb Já­nos fotóriporter, akihez képért mennék. Szeretik, mert takargat­mvalójuk nincs. És azt is tud­ják, mit ér a nyilvánosság...") — Sokan jönnek hozzánk — mondja Vajda József —, érdek­lődnek; mi lehet az oka, hogy mi évről évre előbbre lépünk? Alighanem az, hogy a szerve­zés, az anyagi és műszaki fölté­telek biztosítása, a piaci kapcso­latok alakítása — minden kéz­ben van, mindent napra készen tudunk, folyamatosan csinálunk. Egyszerre. Mindig pontosan szál­lítunk. Ahogy a vevő kéri. A szocialista és a tőkés piacra egy­aránt. Elértük — meggyőző szó­val és együttműködési készség­gel —, hogy a MÁV legyen olyan partnerünk, amely megérti, mi minden múlhat a pontosságon, rajtuk is. Így aztán évek óta minden határidőt betarthatunk. Enélkül ma már nem lehet megélni a piacon. (A vállalat épülete előtt jó­kora kamion parkol. Rajta a fölirat: Barth + CO Spedition München — Düsseldorf, Interna­tionale Kleidertransporte.) — A nyugati vevőkkel vi­szonylag egyszerű a dolgunk, ami a szállítást illeti. Többnyi­re ők maguk viszik el az árut — szól közbe Farkas Antal fő­mérnök, aki közben megérkezett, hogy helyettesítse ő is a még mindig elfoglalt igazgatót. Nyugati vevők? De hogyan is kezdődött? A város maga az öt­venes években épült A szén­hez, a bányához. Nyolc-tízezer építőmunkás dolgozott itt ak­koriban, szolgáltatásokra volt szükségük. A tanács akkor hoz­ta létre a vállalatot, hogy szol­gáltasson. Volt vagy huszonöt profiljuk, bádogosmunkával épp­úgy foglalkoztak, mint a ruha­javítással vagy a fényképész­mesterséggel. Cipészmühelyük éppúgy volt, mint szabóságuk. Aztán, ahogyan konszolidálódtak a körülmények, konszolidáló­dott a vállalat is. Sok mindent leadtak, sok mindennel próbál­koztak is — készítettek egy idő­ben gyümölcsládákat is, tízezer­szám —, míg végül megmarad­tak három területnél. Cipőket gyártanak, konfekciót és bútort. Az előbbi kettőt csakis exportra. — Ennek is külön története van — teszi hozzá Farkas An­tal. — Belföldön nehezen lehe­tett akkoriban eladni, s minden­képpen előnyösebb is volt ex­portra dolgozni. Igaz, sose pró­bálkoztunk. Meg hát nem is voltunk valami nagy cég akko­riban. Aztán, úgy 1967—68 táj­ban, amikor meggyorsult a gaz­daságirányítási rendszer meg­újulása, mi is szabadabban léle­gezhettünk. Addig abból kellett dolgoznunk, amit kaptunk, an­nak kellett (el) adnunk, akinek előírták, hogy eladjunk, hogy vevő legyen. Az ilyen kelletlen kapcsolat nem volt jó sem ne­künk, sem partnereinknek. Ahogy lehetett, csak úgy próba­képpen, fölvettük a kapcsalato­kat néhány külker vállalattal. Kisebb tételeket kezdtünk szál­lítani Afrikába, Nyugat-Európá­ba és a szocialista országokba. Ja, a kapcsolataink? Vannak, amelyek ma is élnek. Van olyan holland, svájci cég, amelyiknek azóta is szállítóik vagyunk. („Ami cággel, legyen nyugati, vagy keleti, mi kapcsolatba ke­rültünk, az tőlünk még el nem ment" — mondotta még az ele­jén Vajda József. És hogy büsz­keség csendült a hangjában, amit palástolni sem igen igyekezett? Nos. bár sok vállalatunk dicse­kedhetne ilyen rátartian!) — Ne haragudjon, de várat­lanul üzletfelek jöttek — nyújt kezet mentegetőzve Szűcs István igazgató. Immár hármasban folytathat­juk a beszélgetést. Hogy hogyan kezdődött a föl­lendülés? Próbálkozásokkal, amik többnyire bejöttek. Tíz­egynéhány éve, 1970-ben még csak 175 millió forintos terme­lési értéket produkáltak, mára a 700 millió forint fölött van­nak. („Ha nem változtak volna a devizaszorzók — teszik hozzá partnereim —, mára meghalad­tuk volna az egymilliárdot...!) Szóval termelési értéküket e változások ellenére is megnégy­szerezték, úgy, hogy létszámuk csak 300 fővel, kétezerről 2300­ra nőtt. S mindezt úgy érték el, hogy állami támogatásban so­sem részesültek, hogy saját erő­ből fejlesztették a vállalatot. Lassacskán, de annál eredmé­nyesebben. Először papucsot, munkaruhá­kat készítettek. Olyan cikkeket, amilyeneket a rendelkezésükre álló anyagokból is tisztessége­sen meg tudtak csinálni, elavult gépeiken. Aztán a kialakuló pia­i a barakkok, pajták helyett született, a saját kezük munká­jával: a Carbon új cipőgyára ci kapcsolatok révén jött a bér­munka. Sokat, egyre többet vál­laltak folyamatosan, miközben embereik megtanultak precízen, fegyelmezetten dolgozni. („Nem ártana, ha megnézné az üzemeinket — teszi hozzá Szűcs István. Láthatná, mit je­lent szemmelláthatóan elsőgene­rációs munkásnak lenni...") Szóval, elkezdték a bérmun­kát, a képződő nyereséget pedig fejlesztésekre használták föl. No, nem kell nagy dolgokra gondol­ni. Jött egy piac, kellett hozzá három varrógép, megvették. Újabb piac, újabb három-négy gép. amiből végül húsz gép lett. És közben egy-két más berende­zés. Így aztán szinte a semmiből indulva évente hat-nyolcszázezer terméket tudnak előállítani. És ami a fő, pontosan szállítanak. Sok partnerükkel tíz-tizenöt éve állnak kapcsolatban, akik évi 6—8 százalékos áremelést is el­viselve megmaradtak náluk. Nagy szó ez manapság, s még új vevőkre is, találnak ma is, az NSZK-ból, Franciaországból. („Azt mondják a partnerek — veti közbe Farkas Antal —: a Távol-Keletről anyaggal együtt kapnák meg ezt a munkát, eny­nyiért. De mi közelebb vagyunk, pontosabbak és rugalmasabbak lehetünk. Gyorsabban alkalmaz­kodhatunk a kereslet minden kis változásához. Ez pedig na­gyon sokat jelenthet manap­ság.") Aztán lassan kevesebb lett a bérmunka. Ahogyan megtanul­tak dolgozni, bánni a vevővel, az anyagokkal, a szervezéssel, mindinkább a saját lábukra áll­tak. Pár éve a százötvenezer pár. angol exportra gyártott csizmát még svéd bőrből, angol talpból és spanyol kellékekből állították össze, bérmunkában. Ma a bőr simontornyai, a talp a Tisza Cipőgyáré, a kellékek pe­digy egy téesz-melléküzemágból származnak. Igaz, jók is. De a bizalom, a vevő bizalma a Car­bon érdeme! („Szakembereinket nagyrészt saját magunk neveltük — mond­ja Vajda József. — Itt szerezlek diplomát. Ismerik a céget, oda­adóan dolgoznak, itt nőttek föl. Csak ők tudják fölvenni a piac­tól diktált fordulatszámot.") Megtanultak dolgozni. Termé­keiken meglátszik a mívesség, a szakmai kultúra összes jegye. S amit a nyugati piacokon tanul­tak, kamatoztatják keleten is. A nagyon is igényes szovjet pia­con jóval többet fizetnek egy pár csizmájukért ma, mint ko­rábban. Egy-egy kabátmintájuk olyan sikert arat a szovjet pia­con, hogy maguk nem is tudják már gyártani a szükséges szám­ban. Átengedik tehát — ingyen! — az általuk kidolgozott mo­delleket más, eladási gondok­kal küszködő ruhagyáraknak. A piaci lehetőségekkel együtt. (Az ember közös vállalkozásért ki­áltana, amelyben hasznot is hoz­na a befektetett szellemi tőke, magának a befektetőnek is, hogy még többet invesztálhasson be saját fejlesztésébe, hogy még több szellemi tőkés adhasson to­vább.) (Az új üzemház előtt jókora parkoló. .Jslagyra csináltuk — mondja Vajda József. Igaz, a miénk is. de nekünk nem kel­lett volna ekkora. De ne for­duljon elő. hogy valaki belép a város keleti kapuján, és ne le­gyen hol leparkolnia.") Üj üzemházukat • — cipőgyár — saját dolgozóik építették. A karbantartó részleg, a korábban barakképületben dolgozó hat­van szocialista brigád tagjai, no és a vállalat vezetői is hordták a betont. Az emberek maguké­nak érzik a vállalatot. (Bérszínvonaluk jelenleg 39 ezer forint. Alacsony, nagyon is alacsony, bár tíz éve csak 21 ezer forint volt. De nem tudnak egyelőre gyorsabban bért emel­ni, amíg meg nem változik a szabályozás rendszere. Mert hiá­ba kötnek jó üzleteket, hiába dolgoznak egyre jobban, a fo­rint—dollár átszámítási kulcsok változásai rendre elviszik a nyereségüket, a bérfejlesztési le­hetőségeket is. Ilyen szempont­ból jobban járnának, ha igazi tanácsi vállalathoz méltón, csak belföldre dolgoznának. Viszont az utóbbi négy évben négyszer kapták meg a Kiváló Vállalat eimetj ÜóAVAi ISTVÁN j ilillllffii Kövek, csigák, bogarak, madarak A múzeum természettudományi gyűjteménye kezdettől 1945-ig Az 1883-ban megnyitott új So­mogyi-könyvtáron belül, még a nyitás évében elkezdődött a ké­sőbbi múzeum tárgyainak be­szerzése. Az ekkor ajándékba kapott 169 Lászy Vilmos-féle kőzet ma is megbecsült része az időközben kétezerre növekedett gyűjteménynek. Az önálló ter­mészetrajz szertár létesítésének gondolata 10 év elteltével (1893­ban) vetődik föl először. A vá­ros vezetői — és Reizner János könyvtárvezető is — egy teljes külföldi gyűjtemény megvásár­lását tartották a legjobb megol­dásnak. A nevesebb szegedi zoológusok (Lakatos Károly, Vellay Imre. Zsótér László) nem értettek ezzel egyet. Véleményük az alábbiakban összegezhető: A természetrajz-gyűjteményt a he­lyi szakemberek támogatásával kell és lehet megteremteni. A ; készen kapott szertár azzal a veszéllyel járhat, hogy a múze­um hosszú időre megmarad túl­méretezett iskolai kelléktárnak. A környék állat- és növényvilá­gának tudományos igénvű felmé­rését a hely és a további pénz­üffvi fedezet hiánya mindenképp gátolni fogja A szertárvásárlás tervét végül is Hermán Ottó szakértői véleménye alapján ve­tették el. Utólag — maid 100 év távlatából megállapítható — a kezdetleges határozók és egyéb forrásmunkák mellett bizony el­kelt volna egv korrektül megha­tározott összehasonlító gvű.jte­mény. Természetesen nem mind­egy, milyen áron és ebben a vé­tel ellenzőinek tökéletesen iga­zuk volt Az 1896-ban átadott kultúrpa­lotában a Somogyi-könvvtár mellett helyet kapott a Városi Múzeum is. A millennium han­gulatában élő. újjáépült város jelentős anyagi támogatással se­gíti múzeumát. Praznovszky Gé­za budapesti ügyvédtől kétezer forintért megszerzik a Praz­novszky Ignác Michelles-féle lepke- és csigagyujteményt. A 48 éves korában tragikus körül­mények között elhunvt szegedi rovardász tudósnak. Vellay Im­rének „30 üvegfedelű szekrény­ben" (rovardobozban) tárolt ha­gvatékáért 500 forintot fizettek. Vellay Imre — akkor közjegyzői segéd, és Vánky József reálisko­lai tanár voltak az elsők, akik megkísérelték felmérni Szeged környékének teljes bogárfauná­ját. Azóta sem történt ennyire átfogó próbálkozás. Az-1886 és 1893 között végzett nagyszabású munkát jól érzékelteti 1894-ben megjelent összegző művük (Ada­tok Szeged környékének állatvi­lágához) következő sora: „316 kirándulás eredményeként 1206 faj és fajta bogarat mutathatunk be." Valószínűleg ez idő táít kerül a múzeumba Feictinger Sándor esztergomi főorvos herbáriuma is. A növények lelőhelycéduláin többek között Frivaldszky. Haj­nald, Heldrich és Simonkai ne­vei olvashatók ... Meglepően sok az apróbb-nagyobb vásárlás és ajándékozás. Lassan összeáll az alapgyűjtemény. A századfordu­ló körüli évek gyarapodásában számos, ma már nagyon ritka ragadozómadarat találtunk. így Domaszéken fiatal parlagi sas — vagy ahogy Lakatos Károly sae­rint itt a nép nevezte „kútágas­sas" —. Tápén nagy békászósas. Szeged akkori területén néhány rétisas és vándorsólyom társa­ságában egy kerecsensólyom ke­rül terítékre. Zsótér László az Első Magyar Biztosítási Társa­ság tisztviselője Budapestre köl­tözésekor — 1898-ban — föl­ajánlja a Városi Múzeumnak madárgyűjteményét. Móra Ferenc 1904 áprilisában szakdí.jnokként lép a Somogyi­könyvtár és Városi Múzeum kötelékébe. Első megbízatása a régi csigaanyag rendezése. Ha­tározócéduláirói leolvashatjuk, hogy feladatát lelkiismeretesen teljesítette. Móra rendelkezett egy ritka képességgel, munkatár­sait jól tudta megválasztani. A korszerű természettudományos rész megalapozója, Czógler Kálmán főreáliskolai' tanár 1917-től 1936­ig az ő felkérésére lesz „félállás­ban" a természetrajz múzeumi őre. (Mai szóhasználattal muzeo­lógus.) 1910 körül a korábbi dinami­kus fejlődés lelassul. Az ajándé­kozás kis híján semmivel egyenlő. A fejlesztést szinte ki­zárólag a Szikla-Szilágyitól való vásárlás jelenti. 1898-ban a saj­tó Zsótér Lászó „nagyértékű ma­dárgyűjteményéről" tudósít. Eb­ben nincs okunk kételkedni, bár 35, a lelőhely nélküliekkel együtt legfejebb 70 pédány — ami 1935­re megmaradt belőle — már semmiképp sem nevezhető nagy értékűnek. Következésképp 1898 és 1917 között a gyűjtemény legnagyobb része megsemmisült. Vellay Imre gyűjteményéből mindössze 10 bogár marad! Czógler tehát nincs irigylésre méltó helyzetben. Olyan időkben veszi át a dolgok irányítását, amikor az I. világháború fekete krónikáját a moly és múzeum­bogár rágja a leltárkönyvek lap­jaira. Esetünkben a leltárkönyv csak képletes, természetesen az sincs. Tennivaló viszont van bőven. Czógler azonnal munká­hoz lát. 1918-ban államsegélyből megvásárolják Brancsik Károly európai viszonylatban is szá­mottevő csiga-kagyló gyűjtemé­nyének tetemes részét.. Tanáros precizitással mindent lelőhelvez. meghatároz, majd 1931-ben elké­szíti és a továbbiakban gondosan vezeti az első szakleltárt. Élete fő művének Csongrád megye élöinlágának minél pontosabb felmérését tekinti. Ennek meg­felelően mindent, gyűjt. 1925-ben Rosenfeld Richárd szegedi származású quitoi mér­nök 160 madárbőrt aiándékoz szülővárosa múzeumának. A bő­rökről hamarosan kiderül: nem ,a legjobb állapotban érkeztek meg". Rzért 16 darabot mindjárt megérkezés után lese­lejteznek. 1937-től 1945-ig újból nincs ál­landó gazdája a gvüiteménvnek. 1936 és 1942 között Wagner Fe­renc 24 madarat ajándékoz in­tézményünknek. Ez éopen há­romszorosa az összes többi, eb­bon az időszakban bekerült ma­dárpreparátumnak. A számok önmagukban is híven tükrözik az egykori' állapotokat. (Képün­kön székicsér a regi gyűjtemény­ből). GASKO BÉLA I r

Next

/
Thumbnails
Contents